Keresés

Vicceskedő buzizásokkal keserítik meg a meleg munkavállalók életét

Piszkálódó megjegyzések, humorosnak szánt tahóságok és akár látványos megkülönböztetések teszik tönkre az LMBTQI munkavállalók mindennapjait. A Háttér Társaság kutatása szerint a rendőrségnél elég, ha a kollégák akár gyanút fognak, de sokat szenvednek a tanárok is. Sokan végül otthagyják a pályájukat, és magányosan űzhető szakmát keresnek, vagy vállalkozásba fognak. 

Az olyan megjegyzések, hogy ‘inkább lennék alkoholista, mint buzi’, vagy ‘a homokosok degeneráltak’, stb. mindennaposak. Nem reagálok, bár nagyon rosszul esnek. Félek, ha szóváteszem, akkor elbocsájtanak.

Ez csak egy példa arra, hogy milyen közegben kell dolgoznia a magyar LMBTQI (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer és interszex) emberek többségének, és bár az aprónak tűnő, vicceskedő megjegyzésekből van a legtöbb, előfordulnak ennél durvább esetek is. Az idézet a Háttér Társaság kutatásából való, amely 2015 júniusától egy évig vizsgálta, milyen hátrányos megkülönböztetéssel szembesülnek az LMBTQI emberek a munkahelyükön.

Az online kérdőívben és a személyes interjúkban több százan mesélték el az élményeiket, amelyekből kiderült, hogy sok LMBTQI ember társtalannak érzi magát a munkahelyén, nem beszélve arról, hogy gyakran rosszabbul fizetett, alacsonyabb pozíciókban tartják őket a feletteseik. Az sincs sokkal jobb helyzetben, akiről nem lehet elsőre megállapítani, hogy meleg, mert ha nem elfogadó a közeg, inkább titokban tartja a szexuális irányultságát. Ez pedig állandó belső feszültséget okoz, ami a munka hatékonyságára és hosszú távon az egészségi állapotra is rossz hatással van.

“Egyes munkatársak napi rendszerességgel hozzák fel a melegtémát, és viccesnek szánt, gyűlölködő megjegyzésekkel szórakoztatják egymást” – írta valaki az online kérdőívben, egy másik válaszadónak három órán keresztül kellett hallgatnia három kollégája buzi- és transzfób vicceit. Egy harmadik ember azt írta, az egyik munkahelyi bulin a kollégái arról beszélgettek, “nehogy már a buzik meg a leszbik úgy házasodjanak, meg olyan jogokat kapjanak, mint mi”, ezért nem is mert coming outolni előttük, noha a családja már tudta róla, hogy meleg. “Még olyanok is beszálltak, akiket józan és intelligens embernek ismertem meg. Bezárkóztam, majd mikor lejárt a határozott idejű szerződésem, el is jöttem”.

2010-ben már készült egy nagymintás kutatás a témában, amiből kiderült, hogy a válaszadók

  • 81 százaléka találkozott a munkahelyén rosszindulatú pletykálkodással és hazugságok terjesztésével,
  • 31 százaléka tapasztalta, hogy nem vetták fel a szexuális irányultsága miatt, 36 százaléka pedig, hogy emiatt nem léptették elő,
  • több mint fele egyetlen munkatársa előtt sem vállalta fel, hogy LMBTQI.

A mostani kutatással az volt a szervezet célja, hogy megmutassa, milyen történetek vannak az adatok mögött.

A rendőrségnél az is elég, ha gyanús vagy

Vannak munkahelyek, ahol különösen nehéz LMBTQI-ként dolgozni, ilyen például a rendőrség is. Ferenc végül coming outolt a feletteseinek, de ezt inkább kényszernek élte meg. “Nem, nem védelmet jelentett ez, hanem nyugalmat. Hogy ha például ilyen jellegű panasz lenne, ne mondhassák, hogy zsarolható vagyok” – mondta az interjúban. Szerinte alsóbb szinteken, közrendőrök és járőrök között lehetetlen felvállalni, mert folyamatos piszkálódáshoz vezet.

Ferenc úgy érezte, melegként felül kell teljesítenie a munkájában, és a magánéletét is teljesen elválasztotta a munkától. “Megtanultam, hogy mi a magánélet és mi a más” – mondta. Többen felvetették az interjúkban, hogy a magánélet nem tartozik a munkahelyre, amit a kutatók a magánügy mítoszának neveztek. Szerintük ez a mítosz lassan megdőlni látszik, hiszen a gyerekek, a párkapcsolatok és még a szex is havonta többször felmerül egy átlagos munkahelyi beszélgetésben a folyosón vagy ebéd közben. Ha melegként valakinek állandóan rejtegetnie kell a magánéletét az ilyen beszélgetésekben, az valójában a munkától veszi el az energiát – írják.

Egy rendőrségi vezető azt mondta, aki előbújik, az akár fizikai bántalmazásra is számíthat. “Van, aki mondjuk lelkileg nem tudja kezelni a dolgokat, például, ha

beszólogatnak neki, poénokat nyomnak el, kotonokat tesznek az asztalára, érti, mire gondolok.

Egy másik vezető szerint a meleg rendőröket egyszerűen kiközösítik, nem ülnek velük egy autóba, összekenik az öltözőjét, és nem hívják el a sörözésekre. “Nem kell melegnek lennie, konkrétan a gyanú is elég” – mondta. Persze előfordul, hogy “ha jó gyerek”, akkor elnézik, de ez az interjúalany is beszámolt olyan vezető beosztású meleg rendőrről, aki azért szerelt le, mert egy vitában az volt ellene a végső érv, hogy nem lehet igaza, hiszen meleg.

Szerinte a rendőrségnél amúgy is jellemző az agresszív, versenyző, homofób, rasszista beszéd, és egy meleg férfit is csak akkor fogadnak el, ha képes alkalmazkodni ehhez. Mivel a rendőrségnél erős maszkulinitást várnak el, a “férfiasan” viselkedő leszbikus nők jobb helyzetben vannak, mint a meleg férfiak.

Bár korábban voltak a rendőrségnél érzékenyítő képzések, “a mostani vezetés nem tűr meg olyan civil szervezettel együttműködést, amelyik a norvég alappal kapcsolatban van, így nem lehet ilyen programot szervezni”.

Ha tanár vagy és meleg, ne beszélgess fiúkkal a folyosón

A rendőr mellett a tanári pálya is különösen nehéz az LMBTQI emberek számára, hiszen az iskolai közeg inkább a szigorúan elhatárolt férfi-női dobozoknak kedvez. A kutatók szerint az iskolától mindenki azt várja, hogy távolmaradjon a szexualitástól, és feleljen meg minden szigorú erkölcsi normának, pedig az iskolának fontos szerepe van abban, hogy milyen üzenetet ad át a szexualitásról. Bár a heteroszexuális tanárokról minden diák tudja, hogy hetero, házas-e vagy elvált, és vannak-e gyerekei, a melegektől mégis azt várják, hogy a magánéletüket ilyen szinten is titokban tartsák.

“2006-ban lettem osztályfőnök. 2007 tavaszán derült ki, hogy meleg vagyok; egy társkereső hirdetést adtam fel, erre rátalált egy diák, és szétkürtölte a hírt. Bár az összes kollégám szeretett, az igazgató vegzálni kezdett. A szülőket ellenem hangolta, nyomoztatott utánam… A korábbi osztályfőnökön át kezdtek el nyomozni, hogy én molesztáltam-e gyerekeket” – mondta László, aki arról is mesélt, hogy nehéz helyzetbe került a büfénél, ahol a tanároknak nem kellett sorbaáállni. “Ha valakinek szólok, a vállához érek, benyúlok a kávéért… És ott álltam, mint egy darab fa, hogy én hogy közelítsem meg a büfét! Az igazgató meg azt mondta, csodálja, hogy a szülők ilyen toleránsak”.

Sok tanár ezért teljesen az iskolán kívül hagyja a nemi identitását, még a gesztikulációira is odafigyel, nehogy a diákok gyanút fogjanak. Vannak, akik ezt nem bírják, mint István is. “Nem lehet félelemben tanítani. Egy nap hat órát tartok, annyi impulzus ér. Ha emellett az agyam 50 százalékát az köti el, hogy hogyan mozgok, hogyan beszélek, kivel beszélek a folyosón, kinek mit mondok, akkor meghalnék” – mondta. Istvánra egyszer még egy kollégája is rászólt, hogy ne beszélgessen fiú diákokkal a folyosón.

Pedig az interjúalanyok szerint épp az oktatás segíthetne a probléma megoldásában, mégis, a tanárképzésben oktató Ilona szerint egyre rosszabb a helyzet: tíz éve még tartottak az egyetemen érzékenyítő előadásokat az LMBTQI emberekről, de ma már fel sem merülnek ilyen témák. Helyette biztonságosabb, kevésbé kényes témákra utaznak, és csak a fogyatékkal élőkről, vagy a vakokról tartanak tematikus napokat.

A vállalkozás a menekülőút

Sok LMBTQI ember szembesül azzal, hogy az állandó titkolózás és feszengés miatt képtelen részt venni a kollégákkal közös programokon, akár sörözéseken vagy családi napokon. “Egy munkahelyi csapatépítő tréningen Activity-t játszottunk, ahol csak szexuális tartalmú megjegyzéseket írtak a papírra. Én a didibárt húztam. Végül teljesen összeroppantam. Felálltam, és soha többé nem mentem be dolgozni, azóta alkalmi munkákból élek egy éve” – írta valaki az online kérdőívben.

Van, aki inkább az anyagi hátrányt is vállalja, csak ne kelljen előbújnia. Például egyedül veszi igénybe a családi kedvezményt, vagy nem vonja be az élettársát a magán egészségügyi ellátási csomagba, mert akkor kiderülne, hogy azonos nemű partnerrel él.

Így aztán sokan eleve kényszerpályára kerülnek, és olyan munkát választanak, ahol nem kell csapatban dolgozniuk, például grafikusok lesznek, vagy más kreatív szakmát keresnek. “Ha vállalkozó vagy, akkor nem vagy mindennap egy főnöknek vagy munkahelyi közösségnek kitéve” – mondta Éva. A transznemű Nóra is azért választotta a webdizájner-tanfolyamot, hogy ne kelljen nagy közösségben dolgozni. “Nem véghezvihető, hogy évekig nem beszélek a magánéletemről, vagy ha beszélek, akkor kirekesztenek”. Persze lehet, hogy vállalkozóként valaki végül jobban kiteljesedik, a baj az, ha ez nem személyes megfontolásból, hanem kényszerből történik.

Transzként a legnehezebb

Nóra transz emberként különösen nehéz helyzetben van. Ők a melegeknél, a leszbikusoknál és a biszexuálisoknál is gyakrabban találkoznak a munkanélküliséggel, nagyobb arányban váltanak pályát, mondanak fel és érzik magukat egyedül a munkahelyükön.

A 27 éves Norbert szerint ez azért van, mert a transzság sokkal jobban látszik kívülről, ráadásul ha valaki nemváltáson akar átesni, akkor az okmányaival is bajba kerülhet. Ármin például nem akarta a születési nevét használni a munkahelyén, azonban a papírok lecseréléséhez drágán beszerezhető szakvéleményekre van szükség. “Viszont, ha a papírjaimat lecseréltem, de még nem haladt annyit a hormonkezelésem, hogy ez a külsőmmel összhangban legyen, akkor azért nem vesznek fel dolgozni” – mondta.

Jázmin úgy állt neki a tranzíciónak, vagyis a nemváltásnak, hogy titokban tartotta a kollégái előtt. “Meg kellett játszanom magam. Ez elég rosszul esett, de próbáltam visszafogni magam.

Nem viselhettem melltartót, de akkor már volt akkora mellem, hogy ez problémát jelentett. Nagyon bő ingekben kellett járnom, hogy ne vegyenek észre semmit. Végül lebuktam

– mondta. Ezek után egyre rosszabb munkakörökbe száműzték, majd végül kirúgták azzal az indokkal, hogy bomlasztja a közösséget, és rossz hatással van a munkatársaira. Jázmin amúgy informatikus, és ma már azért kap nehezen munkát, mert nőként nem bíznak a tudásában.

Eleknek viszont jobb élményei voltak, ő a tranzíció megkezdése előtt beszélt a csoportvezetőjével, aki teljesen nyitott volt, ezért a többieknek is szólt, hogy ne lepődjenek meg, ha mélyülni kezd a hangja. “Amikor később nevet is változtattam, akkor már volt egy kis felzúdulás: pár kolléga elhidegült tőlem, a hátam mögött kicikiztek vagy pletykáltak. A legtöbben normálisan fogadták, próbáltak tárgyilagosak maradni” – mondta.

Közbe kéne lépnem, de nem tudtam volna

A kutatásban külön foglalkoztak a HR-esekkel, vagyis a személyzeti vezetőkkel, akik a munkaadók és a munkavállalók között közvetítenek. Ebből az derült ki, hogy sokan összekeverik a nemi identitás firtatásának tilalmát azzal, hogy hogyan lehet olyan légkört teremteni, amelyben a dolgozók nyugodtan előbújhatnak. A HR-es interjúalanyok főleg nagy cégeket képviseltek, amelyeknek csak a fele dolgozott ki eljárásrendet a zaklatásos esetek kivizsgálására, és csak a fele rendelkezett esélyegyenlőségi tervvel. Más kérdés, hogy ezek amúgy is inkább csak papíron léteznek.

Pedig a Háttér Társaság szerint LMBTQI-barát munkahelyi környezet csak akkor jöhet létre, ha például

  • konkrét terveket készítenek  az LMBTQI munkavállalók érdekében,
  • magatartási kódexeket fogadnak el a zaklatás elkerülése érdekében,
  • befogadást segítő képzéseket tartanak,
  • nyilvánosan támogatják a sokszínűséget,
  • támogatják, hogy az azonos nemű párok is részt vehessenek a családi napokon.

A cégvezetésen kívül szerintük fontos lenne a heteroszexuális munkatársak segítsége is, de a legtöbb ilyen interjúalanyuk nem érezte úgy, hogy bármilyen feladata lenne az ügyben, még akkor sem, ha amúgy toleráns az LMBTQI emberekkel. “Szerintem rossz dolog pletykálkodni, rossz következtetéseket levonni. Ilyen esetben közbe kéne lépnem, érzem, de nem tudtam volna” – mondta egyikük.

Tetszett a cikk? Ossza meg!
Olvasna még több ilyet? Kövesse az Abcúgot a Facebookon is!