Keresés

Újabb cukrászda helyett a szegényeknek kellene tervezni a jövő építészeinek

Környezetétől visszahúzódva tengődő kis településrészt, az egykor virágzó, ma szegregátumként működő bányatelepet, Bagoly-lyukat választotta diplomamunkája témájául egy frissen végzett építész, aki hivatása segítségével keres megoldásokat a szegénység felszámolására. Nem a legkézenfekvőbb módon képzeli el ezt: az egyes házak felújítása helyett inkább közösségi teret építene, szerinte ugyanis hosszútávon nem a fürdőszoba kicsempézése a megoldás, hanem a közösségben való gondolkozás.

Egykor virágzó, de az ipar megszűnésével évtizedek óta vegetáló, elhagyatott bányásztelepek problémáin próbál a szakmáján keresztül segíteni a frissdiplomás építész, Váradi Balázs. Ilyen település az alig 400 lakosú, Heves megyei Szúcs is. A község két, egymástól 3 kilométerre fekvő településrészből áll: a korábbi bányásztelep Bagoly-lyukból és a falu központjából. Szúcson az ingatlanok nagy része alacsony komfortfokozatú, Bagoly-lyukban pedig nincs kiépített szennyvízcsatorna hálózat.

DSC_2850
Fotó: Váradi Balázs

A községben nincs se iskola, se posta, van viszont egy élelmiszer boltja. A Bagoly-lyukiak többsége romának vallja magát. A túlzsúfoltság, a gazdasági kiszolgáltatottság és az infrastrukturális hiányosságok az épített környezeten is meglátszódnak. Nincs fizikai tér arra, hogy a gyerekek a tanulásra koncentrálhassanak, nincs idő arra, hogy a dolgozó emberek megpihenhessenek, kevés a lehetőség arra, hogy a mukanélküliek a közmunkánál különb álláshoz juthassanak.

Az építész egyik célja, hogy visszaadjon valamit annak a közegnek, ahonnan ő is jött, hiszen ő maga is mélyszegénységben nőtt fel, még ha nem is pontosan szegregátumi körülmények között. “Mióta a saját lábamon állok, igyekszem valamilyen formában segíteni” – meséli. Most az építészet felől közelítve teszi ezt. Az Autónómia Alapítvánnyal együttműköve választotta színhelyül Szúcs-bányatelepet. A szervezet évek óta visz különböző programokat a településen, ezek közül jó párról már mi is írtunk. (Itt és itt). Váradi Balázs azonban egy önálló projektet szeretne létrehozni, amivel nem kevesebbet szeretne elérni, mint, hogy a telepen élők közösséget alkotva lépjenek előre.

Fotók: Váradi Balázs

“A magárahagyottság építészete – építészeti tanulmány a magyarországi szegregátumként működő egykori bányatelepek lehetséges rehabilitációjáról” című diplomamunkája is Bagoly-lyukról szól. Azt mondja, már a témaválasztást is figyelemfelhívásnak szánta. “Nem a klasszikus, ‘építsünk egy házat, nézzen ki tök jól” téma mentén haladt, mint a végzősök nagy része. Szerinte ugyanis a jövő építészeinek is észre kellene vennie, hogy amíg ilyen súlyos társadalmi feszültségek vannak az országban, mint ami például Szúcson is érzékelhető, addig nem biztos, hogy egy mesterképzés lezárásaként például egy cukrászdát kellene megtervezni.

Bagoly-lyukban a tulajdonviszonyok kuszák, sok esetben nem érték az épület, sem objektíven, sem a saját tulajdonosaik szemében. Váradi Balázs ezen próbál az építészet segítségével, elsősorban a gyerekeken keresztül változtatni. “Amikor egy azonos területen élő csoport nem alkot közösséget, ott nagyon nehéz az érdekérvényesítés is. Ha pedig még találkozási tere sincs a közösségnek, ott sokkal nehezebb összetartó csapatot építeni, akik tényleg faluként kezdenének el működni. Például, hogy közösen állnak ki azért, hogy oldják meg végre a szennyvízkezelést” – mondja.

Pedig érdemes lenne kicsit kitekinteni, hogy az emberek észre vegyék azt, hogy körülöttük mindenki körülbelül ugyanolyan nehézségekkel küzd. Létezik egy képzeletbeli határ a szomszédok között. Az építész szerint ennek az egyik oka az lehet, hogy egy-egy ilyen telepen magas a fluktuáció, gyakran nem ugyanazok az emberek élnek egymás mellett évtizedek óta, hisz mindenki igyekszik „kitörni”. Aki egy kicsit jobb helyzetbe kerül, megpróbál a városok, a munka felé mozdulni, helyükre pedig általában szegényebb családok költöznek. Váradi Balázs a megoldást abban látja, ha fejleszthetné a csatornahálózatot, közösségi erdő/termőterületeket vehetnének a helyiek használatba, illetve ha létrehozhatna egy sokoldalú közösségi helyet.

Tervében ez egy épületkomplexum, melynek három egységéből talán a „Tanodú” a legfontosabb elem. Ez azon túl, hogy találkozási helyként szolgálna, a gyerekeknek is biztosítaná, hogy higgadt körülmények között írhassák meg a házifeladatukat, készülhessenek fel egy dolgozatra vagy a másnapi tanításra. Az ilyen telepeken élő gyerekek nagy részének ugyanis nemhogy külön szobája, de még egy íróasztala sincs otthon.

Erre azonban egyelőre nincs pénz, és nem is számít rá, hogy állami forrásból jutna bármennyi is. Addig is, amíg erre valaki támogatást nem ad, kézműves foglalkozásokkal próbálja megszólítani a gyerekeket. Az első ilyenen kiosztott különböző csomagokat, és azt kérte, hogy mindenki alkossa meg, számára mit jelent a személyes tér, a “bunki”. Volt, aki egy komplett házikót, más lakásbelsőt készített, de egy félig a földbe vájt ősi építmény is kikerült a gyerekek kezei közül. Váradi Balázs ezt látva úgy döntött, érdemes lenne ezeket a foglalkozásokat folytatani, egy kísérleti programban, minél több, hasonló körülményekkel bíró szegregátumokban.

“Ez több szempontból is fontos, például, mert az egy tök jó dolog, ha ezek a gyerekek egyáltalán ki tudják fejezni magukat formanyelvben, ha tudatosítják magukban, hogy mi is az, hogy privát-, mi a játszóhely. De egy-egy ilyen foglalkozás arra is jó, hogy gyakorlati ismereteket adjunk át. Például, ha otthon az üveg kiesett az ajtóból, azt hogy lehet visszatenni. Ha a gyerekeken keresztül a szülőket is elérjük, talán kedvet csinálhatunk ahhoz, hogy másképp nézzenek a körülöttük lévő épített környezetre. Sokan dolgoznak a romák közül az építőiparban, mégis kevesen képzettek is abban, amit csinálnak. Az tök jó lenne, ha egy kicsit műszakiasabb tudást tudnánk átadni a szülőknek is, de nem őket célozzuk elsősorban, hanem a gyerekeket” – meséli.

Egy-egy ilyen elképzelt programban joggal merül fel a helyiek részéről az az igény, hogy a saját házuk tájékán szeretnék kezdeni a fejlesztést, de Váradi Balázs azt meséli, ő ilyen jellegű kéréssel Bagoly-lyukban nem találkozott. Ennek egyrészt az az oka, hogy elejétől kezdve világossá tette, hogy az ő feladata egy középület megtervezése, másrészt az Autonómia Alapítványnak már működik egy házfelújító programja a településen. Van, ahol fürdőszoba épült, van, ahol új nyílászárók vagy bojler került a házba, vagy alátámasztották a megsüllyedt házfalat. Minden felújításban részt vett a ház tulajdonosa és családja. A munkákat a közösség tagjai együtt végezték-végzik el, ami a program egyik fontos eredménye.

Belsč tanod£
Fotó: Váradi Balázs

 

Váradi Balázs nem tartja célravezetőnek, ha a környezet fejlesztését a családok közvetlen életterének felújításával kezdik. “A hosszútávú megoldás nem a fürdőszoba kicsempézése” – mondja. Habár a komfortos otthon is fontos, a valódi megoldást a készségek és gondolkodásmód fejlődésében látja, hisz ekkor van esély a társadalmi kirekesztettség enyhítésére. Ha volna egy erre alkalmas, megfelelő infratrukturális ellátottságú közösségi tér, oda például lehetne venni akár varrógépeket, vagy a már most is működő Bagolykalács készítő vállalkozást lehetne áthelyezni ide Szúcs faluközpontból, létrejöhetne akár több kis üzem, mely helyben adna kereseti lehetőséget, ahogy erre korábban már volt példa a település életében: évekkel ezelőtt egy vállalkozó már hozott varrógépeket Bagoly-lyukba, és akkor varrtak is az itt élő nők. A vállalkozó aztán úgy döntött, nem folytatja tovább, és megszűnt az üzem. Az egykor ott dolgozók nagy része azonban még mindig helyben él és a tudása is megvan a munkavégzéshez.

Az építész pontosan tudja, hogy Bagoly-lyuk helyzete nem oldódik meg egy csapásra és pusztán egy épület megtervezésével. Komoly szakpolitikai beavatkozások és kitartó civil kezdeményezések kellenek ahhoz, hogy a telep visszakapja eredeti fényét és annál sokkal többet: stabil önállóságát.

Tetszett a cikk? Ossza meg!
Olvasna még több ilyet? Kövesse az Abcúgot a Facebookon is!