Ha egyáltalán beszélnek egymással, akkor az ellenőrző füzeten vagy a szülői értekezleten keresztül teszik. Szülők és tanárok között alig van kapcsolat, mindketten a másik hozzáállásán változtatnának, ráadásul ahogy egyre nő a gyerek, úgy nő a feszültség közöttük. A tanárok sértődősek, idegesíti őket, ha a szülők bele akarnak szólni a dolgaikba, a szülőknek pedig elegük van, hogy csak a rossz híreket kapják.
„Csak akkor keresnek meg, ha valami baj van a gyerekkel. A jó dolgok miatt sosem. Ha leszólít a folyóson a tanár, akkor már tudom, hogy biztos valami gond van” – egy harmadikos kisfiú anyukája így látja saját kapcsolatát az iskola tanáraival. Nem is hiányolja, hogy többet beszéljen a pedagógusokkal, mert „úgyis csak rosszat tudnak mondani. Ha ez nem így lenne, akkor én is sokkal szívesebben keresném a társaságukat”.
Szülők és tanárok közötti kommunikációról készült tavaly egy kutatás. Ez főleg azt vizsgálta, hogy keresi egymás társaságát a két csoport, és milyen gyakran. A válaszok elég lehangoló képet festenek:
- jó, ha negyed- félévente beszélnek egymással
- akkor is inkább a szülői értekezleten vagy az ellenőrző füzeten keresztül. Se családlátogatás, se telefon, de még az emailt és a Facebookot sem használják, amikor mondani szeretnének valamit.
Bár a leggyakrabban a szülőit és az ellenőrzőt használják a kapcsolattartásra, a leghasznosabbnak azonban nem ezeket tartják, hanem a fogadóórát. Ennek előnye a kutatás szerint a személyes kapcsolat, hiszen a szülői egy csoportos találkozó, az ellenőrző pedig személytelen. Az általános iskolában az osztályfőnök a személyes vagy hagyományos kapcsolat lehetőségeit keresi, a gimnáziumokban a modernebb megoldásokat használják. A szakképző intézményekben még az osztályfőnök is szinte csak az elektronikus naplón át kommunikál a szülővel. A szakképzésben pedig odáig jutnak, hogy már inkább kerüli egymást szülő és tanár.
A település mérete és a gyerek kora is befolyásolja, hogy mennyire közvetlen, személyes a tanár – szülő közötti viszony. Míg a kisebb településeken nyitottabbak egymás felé, addig a nagyvárosokban már inkább a tartózkodás jellemzi a kommunikációt. Minél nagyobb a gyerek, annál kevésbé beszél egymással szülő és tanár. A kor előrehaladtával ráadásul fokozatosan romlik a pedagógussal való kapcsolat megítélése is. A jelenség mögött az is áll, hogy egyre kevésbé motiváltak a felnőttek a kommunikációra, párhuzamosan azzal, ahogy a gyerek is elveszti a motivációját az iskolarendszerben, ahogy ezt a nemzetközi mérések is mutatják
A pedagógus életkora nem befolyásol semmit: nem jellemző, hogy a fiatalabbak használnák a modern kommunikációs eszközöket. Sőt, a fiatalabbak a személyes kommunikációban is elmaradnak az idősebb pedagógusok mögött. Ennek két magyarázata is lehet: az egyik, hogy a fiataloknak nincs még elég önbizalmuk, hogy a szülővel szemtől-szembe kommunikáljanak. Másrészt lehetséges, hogy Magyarországon az idősebb pedagógusok modernebb felfogásúak a pedagógiai módszereket illetően, mint a fiatalabbak – írják a kutatás készítői.
A pedagógus és a szülő is leggyakrabban az iskolán belül keresné a válaszokat a problémára. Míg a tanár azonban inkább a szakmával egyeztetne, addig a szülők inkább fordulnak a többi szülőhöz segítségért. A teljesen passzív megoldást nagyon kevesen választják, tehát valamit tennének abban az esetben, ha a gyerek áll a probléma középpontjában. Amennyiben viszont a pedagógussal van gond, a szülők már jóval inkább védekezőek és inkább fordulnak az igazgatóhoz, míg a pedagógusokra ez kevésbé jellemző.
Az Abcúgnak nyilatkozó egyik apa szerint vannak tanárok, akik hajlamosak a sértődésre, ezért ha valamilyen – a tanár számára negatív – észrevételük van feleségével, azt mindig nagyon tapintatosan és ügyesen közlik. A pedagógusok sokszor nem veszik jó néven, ha a szülő megpróbál beleszólni a tanítási módszereikbe. Az egyik nyolcadikos magyartanár a kutatás szerint azzal zárta rövidre a szülőkkel folytatott beszélgetést, hogy az ő joga és felelőssége eldönteni, mit és hogyan tanít. A szülőnek ebbe nincs beleszólása, ha nem tetszik, vigye másik iskolába a gyerekét.
„Ha én keresem meg őket, általában pozitívak és nyitottak, de az is igaz, hogy mi nem járunk a tanárok nyakára. Ismerek olyan szülőket, akik szinte állandóan bent lebzselnek az iskolában, és mindenről van véleményük, amit persze nem is tudnak magukban tartani. Megértem, ha ők néha már a tanári kar agyára mennek” – mesélte az apuka, akinek általános iskolás gyerekei vannak.
Utóbbiakat a kutatás is megemlíti:
Rettentően idegesítenek azok a túlbuzgó anyukák, akik egész nap bent sündörögnek az iskolában, keresik a tanító néni kegyeit. Nyilván eltartja őket a férjük, nem kell dolgozniuk. Nem véletlen, hogy az ő gyerekeik lesznek a kis kedvencek, ők nyerik meg a szavaló- meg a jelmezversenyt, kapják az ajándékkönyvet, meg a csupa ötös bizonyítványt. A szülői értekezletek is a legrosszabb időpontban vannak, a férjem késő estig dolgozik, nekem a két kisebbért kell mennem az óvodába. Múltkor bementem a fogadóórára, a tanító néni, aki már a harmadik éve tanítja a kislányomat,azt sem tudta, hogy ki vagyok”.
A jelenlegi helyzeten a megkérdezett szülők
- közös programokkal
- tréninggel
- az iskolai terek csinosításával
- vagy az iskola ügyibe való nagyobb beleszólással javítana. Jellemző, hogy a tanárok a szülők attitűdjén, a szülők pedig a pedagógusok attitűdjén változtatnának.
A címlapi kép forrása: flickr/Matt McGee
Megosztás