Keresés

A gyereket nem bántják, ő csak végignézi

Magyar írók dolgozták fel tíz jogtalanul üldözött, vagy megkínzott ember igaz történetét, akiknek bárki üzenhet az Amnesty International Levélíró Maratonján. A történetek között van egy harmincas éveiben járó nő, akit csak azért kezdenek el ütni egy áruház parkolójában, mert más, és egy hatvan feletti férfi, aki úgy élte le az egész életét, hogy nem merte felvállalni, ki is ő valójában.

“Ötéves koromban húztam magamra először női ruhát. Azt hiszem, anyám hálóinge volt az. A selyem megnyugtatott és felkavart, éreztem, hogy erről senkinek sem szabad beszélnem. Az iskolában nemcsak a lányok tetszettek, hanem azok a holmik is, amiket hordtak. A tornadresszt szerettem a legjobban. Ráfeszült a felsőtestemre, eltakarta a fenekemet. Mint egy női ruha. Aztán mindenhol elkezdett nőni a szőröm, a hangom mélyült, beírattak a katonai iskolába. A családomban még a nagyapám nagyapja is katona volt, nem mondhattam ellent a szüleimnek. Szerettem őket, és ők is szerettek engem.

Huszonöt éves koromig bírtam. Aztán egy farsangi mulatságon pompomlánynak öltöztem, és tudtam, ez sosem fog elmúlni. Odahaza néha szoknyát húztam, a munkahelyemen soha. Hosszú évtizedek teltek el így. Egy tengeralattjárón dolgoztam, én voltam a kapitány. Három hónapot töltöttem a víz alatt egy szűk vascsőben, mire újra láthattam a napot és a családomat. Nehéz volt megszokni. A tengeralattjárón soha nem volt elég az oxigén. Néhány négyzetméter jutott mindenkinek, a fekhelyünket csak úgy neveztük, koporsó. Egyszer valaki szívrohamot kapott. A testét kénytelenek voltunk a mélyhűtőbe tenni, a fagyasztott marhahús és a zöldségek mellé. Sárgarépa vagyok, kiáltotta egy másik, majd fejest ugrott a tengerészképző harmadik emeleti erkélyéről.

Hatvanöt éves vagyok. Nőként folytatom az életemet. Mert mindig is nőként kellett volna élnem, csak nem volt hozzá elég bátorságom. Megérdemlem, mindent megtettem a családomért és a hazámért. A norvég népért. De most is ugyanott tartok, mint huszonöt éves koromban, rágom a ceruza végét, besatírozom a rubrikákat. Gyűlölöm a pszichológiai teszteket. Akkor megfeleltem tengerésznek, most azt kell bebizonyítanom, hogy normális vagyok. Utána következhet az úgynevezett nemi átalakító műtétsorozat az Állami Kórházában. Hormonkezelésnek vetnek alá, sterilizálnak. De ebből nem kérek. Csak szeretném, ha végre hivatalosan is a női nevemet használhatnám. Ha átírnák az útlevelemet. F, mint férfi, még most is az szerepel a második sorban. Gyűlölöm az F betűt.

John, John. Sosem felejtem el a recepciós lekicsinylő hangsúlyát, miközben a nevemet ízlelgette. Ez a név áll a bankkártyámon. Én pedig ott álltam előtte Jeannette-ként, selyemsállal a nyakamban, kisminkelve. Addigra már odagyűltek a londínerek is, eleinte csak kuncogtak, aztán kitört belőlük a nevetés. Még a hotel ablakán keresztül is nézték, ahogy a kocsim felé sietek”

Az idézet az Amnesty International által közzétett tíz novella egyikéből való, amelyek egy-egy jogtalanul bebörtönzött, megkínzott, vagy üldözött áldozat történetét dolgozzák fel. A szövegek részei a globális Levélíró Maraton nevű kampánynak, amelynek keretében világszerte több millióan küldenek leveleket olyanoknak, akiket nem is ismernek, de tudják róluk, hogy nehéz helyzetben vannak. A maratont tizenkét éve rendezik meg minden évben, tavaly pedig már 2,3 millió levél, e-mail, fax, SMS és Twitter-üzenet érkezett be.

Egy másik történetben már a fizikai bántalmazás is előkerül.

“Tegyük fel, hogy nő vagy, harmincas, egy kisvárosban élsz. Tegyük fel, hogy van egy tizenegy éves gyereked és egy fogyatékkal élő unokaöcséd. Tegyük fel, hogy egy tetszőleges napon az az ötleted támad, hogy elmész velük bevásárolni. Merthogy elfogyott ez-az, őket pedig nem lehet otthon egyedül hagyni. Beültök a kocsiba, az úton zenét hallgattok, beszélgettek, lehet, hogy veszekedtek is, mert ők ketten ott hátul folyton hülyéskednek, piszkálják egymást, de legalább elvannak, amíg araszolsz a délutáni csúcsforgalomban, úgyhogy, tegyük fel, ez most nem is annyira bosszant.

A parkolóban kiszálltok, szerzel egy bevásárlókocsit, vagy inkább kettőt, mert mind a ketten szeretik tolni. És akkor, tegyük fel, hogy odalép néhány ismeretlen férfi, és megüt. Botokkal üt. És kiabál. Hogy te az vagy, aki, és azért kapod a verést, hogy ne ott legyél az, aki, ahol ő más. Ő, aki különbözik. Tegyük fel, hogy a fogyatékos unokaöcséd meg próbál védeni, ezért őt is megverik. Mert hát ő is úgy különbözik tőlük, ahogy nem szeretik, ha különbözve van. Sőt még kevésbé szeretik, mert hát ő nyomorék. Egy idióta. Egy selejt. Neki még annyira sem lenne joga ott lenni, egyáltalán lenni, mint neked. Mondják, miközben rúgnak. Hulljon a férgese.

A gyereket nem bántják, hát nem állatok ők, a gyerek csak végignézi. Elveik vannak, igazságérzetük, tradícióik, melyek alapján méltán érezhetik úgy, hogy ők a Minőségileg Különbözőek. Fekszel a földön, a Különbek rugdosnak, és nézed a gyereked, ahogy téged néz. A járókelők közben csak járnak és kelnek, azért járókelők, senki nem avatkozik közbe, senki nem segít, senki nem kiált rendőrért, nyílnak a csomagtartók, lendülnek az akciós termékekkel teli nejlonzacskók. A járókelők most csendben örülnek, hogy ők nem pont úgy különböznek, ahogy te. Nem olyan feltűnően. Senki nem akar magának problémát, van úgyis elég. Fekszel hát a földön, és tűrsz. Egyszer csak vége lesz” – írja Tasnádi István “Shopping and bullying” című novellájában.

Mivel idén ennél is több embert szeretnének megszólítani, a szervezők magyar írókat is felkértek, hogy szépirodalmi stílusban mutassák be az áldozatok történetét. Mások mellett részt vesz a kampányban Vámos Miklós, Karafiáth Orsolya, Dragomán György és Parti Nagy Lajos is. Az összes novella itt elolvasható.

Tetszett a cikk? Ossza meg!
Olvasna még több ilyet? Kövesse az Abcúgot a Facebookon is!