Mit mutat az olvasóknak a sajtófotó a mélyszegénységről, a nők jogairól és a többi társadalmi problémáról? Tudnak-e a fotóriporterek valós képet festeni a gondokról, és vajon meg tudnak-e felelni annak a saját maguknak felállított követelménynek, hogy jobbá tegyék a világot? Két nemzetközi fotóügynökség vezetőjével beszéltünk a sajtófotó szerepéről és helyzetéről.
A csütörtökön megnyíló 33. Magyar Sajtófotó Kiállítás alapját adó sajtófotó-pályázat két zsűritagjával beszélgettünk, akik különböző, de a maguk műfajában világszínvonalú sajtófotó-ügynökségek vezetői. Adrian Evans a Panos Pictures igazgatója, ez a kis, brit ügynökség a társadalmi gondok érzékeny, mély feldolgozása miatt vált világhírűvé. Eric Baradat a nagy francia hírügynökség, az AFP (L’Agence France-Presse) egész világot lefedő, mindenhonnan friss sajtófotókat szállító fotórészlegének a főszerkesztője.
Az Abcúg fotósa, Magócsi Márton velük beszélgetett arról, hogy a társadalmi problémák hogyan jelennek meg a sajtóban, és ezen belül is a sajtófotóban.
Eric Baradat: Szerintem a média elég sokat foglalkozik a társadalmi kérdésekkel, viszont sajnos valahogy mindig visszatérően ugyanazok a problémák jelennek csak meg. Vannak divatos témák, és vannak olyanok, amikről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Minden újság és magazin többé-kevésbé ugyanazokkal a témákkal foglalkozik, követik egymást. Ha ezen a téren problémát látok, akkor az ez, hogy nem elég sokszínűek a történetek.
Adrian Evans: Ez így van, de kicsit igazságtalan lenne ezért egyszerűen a médiát hibáztatni. Ennyi erővel lehetne a fotóriporter szakmára is fogni. A társadalmi kérdésekkel való foglalkozás ugyan a sajtófotózás egyik alapvető értéke, de ha megnézi az ember, azt látja, hogy a fotóriporterek manapság a kérdések egy nagyon szűk kis körére koncentrálnak.
Kicsit olyan, mintha a sajtófotós-képzéseken kiosztanának egy listát (nincs ilyen, de olyan, mintha lenne) a diákoknak, hogy mik azok a sztorik, amiket fényképezzenek. Azt hiszem, hogy sokan benneragadnak ebben a gondolkozásmódban, és valahogy mindig ugyanolyan típusú történeteket dolgoznak fel a végén, ahelyett, hogy kreatívabban gondolkodnának. Tehát a társadalmi problémákkal a média szerintem egyrészt nem foglalkozik eleget, másrészt a fentiek miatt bizonyos sztorik pedig túl sokszor ismétlődnek.
Eric Baradat: Az AFP és a többi hasonló nagy ügynökség sokkal inkább a napi hírekre koncentrál, a mi fotósainknak kevesebb lehetőségük van mélységében foglalkozni egy-egy sztorival. A társadalmi problémák ettől függetlenül nagyon gyakran felbukkannak a napi politikai hírekben is, és ezáltal nekünk is lehetőségünk nyílik rá, hogy foglalkozzunk velük. Valószínűleg nem elég mélyen, hisz az újságok és az előfizetőink nem is elősorban nálunk keresik az ilyen jellegű képriportokat, sokkal inkább a Panoshoz vagy más hasonló ügynökséghez fordulnak.
Adrian Evans: Azt gondolom, hogy a jó minőségű sajtófotó, amihez sok időt kell eltölteni egy történet fotózásával, alapvetően drága. A média jelenleg úgy működik, hogy nincs meg a költségvetésükben az ilyen jellegű sajtófotó készítéséhez szükséges pénz. Gyors megoldásokat szeretnének látni.
Emiatt teljesen megváltozott az, ahogy a fotóriporterek a munkáról gondolkodnak. Egy hírügynökségnek vagy újságnak dolgozva például van állandó fizetés, ami nagyon fontos, mert megszabadulnak a létbizonytalanságtól, ami a szabadúszó léttel jár. De ha van egy nagy, fontos társadalmi kérdéssel foglalkozó projektje egy fotóriporternek, azt nehéz megvalósítani.
Megpróbálkozhat ugyan házalni vele újságoknál vagy magazinoknál, ahogy korábban is, hogy valamennyi támogatást szerezzen hozzá, de emellett még kell valami más is. Ez lehet crowdfunding vagy lehet valamilyen ösztöndíj, amiből egyébként egyre több van.
Eric Baradat: Igen, a társadalmi kérdésekkel foglalkozó sajtófotónak megváltozott a pénzügyi háttere az elmúlt 5-10 évben. Egyre inkább ösztöndíjakra, alapítványokra, különböző projektekre vagy civilszervezetekre támaszkodik.
Adrian Evans: A civil és jótékonysági szervezetek sokkal fontosabbá váltak (mint megrendelők). De van velük egy nagy bökkenő. Ha egy civil szervezetnek dolgozik az ember, akkor nekik pontosan ugyanúgy irányított mondanivalójuk van.
A Panos egyik legfontosabb ügyfélbázisa a nonprofit közösség lett. Sokat dolgozunk például az Open Society Institute-nak, ami a New York-i Soros Alapítványhoz tartozik, dolgozunk ENSZ-szervezeteknek és civil szervezeteknek is. A nagy civil szervezetek, mint például az Oxfam vagy a Save the Children ugyanúgy nagyon kontrollálni akarják az üzeneteket, mint a nagy cégek. Hatalmas kommunikációs osztályuk van. Állandó küzdelem, hogy hagyják, hogy a fotóriporternek megmaradjon a saját hangja.
Eric Baradat: A nagyobb, ilyen jellegű anyagokon dolgozó fotósok, attól függetlenül, hogy szabadúszók, újságnál dolgoznak vagy ügynökségnél, sokszor saját idejükben teszik ezt, hogy magasabb szintű fotózást is csinálhassanak, mint a napi meló. De azt nem látom, hogy magazinok vagy kiadók megbízást adnának hosszú távú projektekre, hacsak nincs politikai vagy szociális szándék mögötte. Na de volt-e valaha is olyan időszak, amikor az ilyen jellegű anyagokra volt fizetőképes kereslet?
Adrian Evans: Na igen, sokszor mondják, hogy régen minden jobb volt, de mi is volt az aranykor? Volt-e egyátalán? Ha volt, akkor az ötvenes, hatvanas évek. De nézzük csak meg Eugene Smith példáját! Mondjuk vele híresen nehéz volt együtt dolgozni, mint a kreatív emberekkel gyakorta, de a nagy pittsburghi anyagát például nem egy komoly magazin hozta le, hanem egy amatőr fotósoknak szóló újság. Nem a Life. Szóval már akkor sem volt könnyű.
Eric Baradat: Ez lényeges. Az ilyen típusú fotográfiát a többi fotós és szakma iránt elkötelezett képszerkesztők mindig nagyon nagyra értékelték, de a kiadók és az újságok főszerkesztői nem feltétlenül.
Adrian Evans: A Life-ot és a hasonló magazinokat, mint például Nagy-Britanniában a Picture Postot kinyírta a televízió, amikor megjelent. De lehet, hogy nem is csak erről van szó, hanem arról is, hogy a társadalmi ügyekkel foglalkozó fotográfia nem sikeres.
A fotósok hiába veszik elő újra és újra ugyan azokat a témákat, a dolgok nem változnak. Pedig ha azt kérdezed egy fotóriportertől, hogy mi motiválja, akkor szinte biztos, hogy ez lesz az egyik dolog, amit mond. Hogy azért lett fotóriporter, mert szeretné, ha változást tudna elérni. Pedig ha az ember jobban megnézi, rosszabb szakmát talán nem is lehetne választani, ha valaki meg akarja változtatni a világot.
Van persze rá példa, amikor van némi siker. Marcus Bleasdale például el tudta érni, hogy egyes bankok ne fektessenek be bizonyos kongói bányákba. Nálunk a Panosnál van egy Vlad Sokhin nevű orosz fotós, aki Pápua Új-Guineában dokumentálta a nők elleni erőszak különböző formáit. Végül a Fotoevidence (egy társadalmi ügyekkel foglalkozó fotóskönyveket készítő amerikai kiadó) kiadott egy könyvet a munkájából. A könyv, és az, hogy a pápua új-guineai fővárosban, Port Moresby-ben kiállítása is volt, végül arra késztette az ottani kormányt, hogy megváltoztatták a törvényeket, és bűncselekménnyé nyilvánították a családon belüli erőszakot.
Ezekben a példákban volt egy egyértelmű ok-okozat összefüggés, de ezt ritkán sikerül elérni, részben azért is, mert a fotósok nem gondolják végig elég alaposan, hogy mit, miért csinálnak, azon túl, hogy mint azt Eric is mondta, vágynak a társaik elismerésére. A sajtófotósok egyik nagy kihívása pont az, hogy el tudjanak érni egy ezen túli közönséget is, az utca emberét.
Eric Baradat: Egy nagyon konkrét példát hoznék. Nem egy előre tervezett dolog volt, van, amikor segít a szerencse, végül Perpignanban (a világ legnagyobb, évente megrendezett sajtófotó-fesztiválján) is kiállították. Az AFP egyik Rio de Janeiro-ban dolgozó fotóriportere, Christophe Simon összebarátkozott egy favella-beli fotóssal, aki elsősorban esküvőket és keresztelőket fotózott egyébként.
Együtt kitalálták, hogy fényképezőgépeket adnak a helyi kölyköknek. Ez persze nem hatalmas változás, de annak a tizenkét gyereknek, akik a helyi fociról készíthettek képeket a világbajnokság előtt, és majd fotózhatnak ugyanígy az olimpia előtt is, nagyon is számított. A képeik eladásából számítógépeket tudtak venni például.
Nagyon sok fotós – ahogy nagyon sok újságíró is – reméli, hogy a képeikkel, munkájukkal változást tud elérni, és ez frusztrálóvá is tud válni. Christophe is azt mondta, hogy egész pályafutása alatt háborúkat, szenvedést vagy természeti katasztrófákat fotózott, de akkor először érezte úgy, hogy valami jót csinál, amitől valami megváltozik, és látja a fejlődést. Tehát azért vannak jó példák, de ez nyilván attól is függ, hogy mekkora változást vársz. A politkai helyzet nem változik meg attól, hogy képeket készítünk egy háborúról.
Adrian Evans: Igen, amit te mondtál, az egy bizonyos közösség életében hozott változást, és tette lehetővé, hogy legyen egy kis bevételük magával a fotózással. Vlad esete pedig arra példa, hogy a döntéshozókat sikerült befolyásolni, hogy változtassanak. Ez ritka nagy teljesítmény.
Én mindig azt mondom a fiatal fotósoknak hogy gondolkodjanak el rajta, hogy miért akarnak egy adott sztorival foglalkozni. Kérdezzék meg maguktól, hogy miért akarják pont azt a történetet elmondani, kinek akarják elmondani, és mit akarnak elérni azzal, hogy elmesélik azt a történetet.
Ez három nagyon egyszerű kérdés, de meglepően sokszor nem gondolják végig az emberek. Az se mellékes, hogy átgondolják, mi az, amit az adott sztoriból mások már elmondtak, és ha te ugyanazt a narratívát követed, akkor semmit sem adsz hozzá. Az, hogy valamivel már foglalkoztak korábban, nem zárja ki, hogy újra lehessen vele foglalkozni, de azt hiszem, kötelessége a fotósnak, hogy megpróbálja máshogy elmesélni.
Arról nem is beszélve, hogy nagyon sok olyan dolog történik a világban, amivel egyáltalán nem foglalkozik a sajtó. Ha egy fotós olyan sztorit visz a szerkesztőnek, amivel az még nem találkozott, egyből fel fogja kelteni a figyelmét, ha jól mondja el.
Nagyon sokszor előfordul, hogy ezeket nem gondolják végig, és így történik meg az, hogy letesz elém egy fotós egy sor szépen megfotózott képet mondjuk a bangladesi szexmunkások életéről, de semmi más nem látszik rajtuk, mint az, hogy nagyon rosszul megy nekik. Ezt eddig is tudtam, ehhez nem kellett látnom ezeket a képeket. Ettől még lehet, hogy van valami nagyon érdekes a bangladesi szexmunkások életében, de a képek ezt nem mondják el.
Eric Baradat: De úgy is meg lehet oldani, hogy a képek meséljenek el egy személyes történetet például arról, hogy hogyan került valaki oda, vagy hogyan tud kitörni belőle. A történet elmesélésének a szemszöge, a narratíva nagyon fontos.
Adrian Evans: Ha a napi sajtót nézed, mindenképp leegyszerűsítve mutatják be a társadalmi problémákat. Ha a hosszabb, alaposabb cikkeket nézi az ember, ami a minőségi sajtófotó írott megfelelője, akkor az összetettségének megfelelő módon mutatják a problémákat. A napi sajtóban, már csak a sebessége és az alaptermészete miatt is ezt nehéz megcsinálni. Mindeni próbálkozik szerintem, de nehéz.
Eric Baradat: Van ugyanakkor egy olyan felfogás is, hogy ha túl bonyolultan mutatsz be valamit, túlságosan mélyre ásod benne magad, akkor a közönség egy része le fog morzsolódni, hiába akarod elérni őket. Bizonyos fokú egyszerűsítés tehát egyfajta kényszer is, hogy az üzenet el tudjon jutni egy szélesebb közönséghez. A kettő közötti egyensúly megtalálása a legnehezebb, de ha sikerül, talán akkor beszélhetünk jó újságírásról.
Megosztás