Újból emelkedett az elmúlt évekhez képest a sajátos nevelési igényű (SNI) gyermekek száma az oktatásban, ami mögött több ok is állhat. A jobb diagnosztizáltság csak az egyik tényezője a növekedésnek, de szerepet játszik az is, hogy a mai oktatási rendszer nem kedvez ezeknek a gyereknek, és egy kis túlzással, száz éves rendszerbe próbálja beletuszkolni őket.
Egyéb pszichés zavar – ez a szakértői bizottságok jolly joker diagnózisa, ha egy magatartási problémával küzdő diák ül velük szemben. Ezzel a bélyeggel pedig a normál iskolarendszer sokszor nem tud mit kezdeni. Az elkeseredett szülők gyakran a pedagógusokat okolják, akik szerintük nem közelítenek kellő figyelemmel SNI-s gyerekük felé. De hogyan látják a helyzetet azok a tanárok, akik hosszú évek óta tanítanak ilyen gyerekeket? Cikkünkben két olyan fiút mutatunk be, akik a szokásosnál nagyobb odafigyelést és biztatást igényelnének, de szüleik úgy érzik, mindenki csak szabadulni akar tőlük, és megszólal két pedagógus is, hogy elmondják: nekik mit jelent SNI-seket oktatni.
Donát egy súlyos betegségből épült fel, épértelmű kisfiú. Az iskolák mégsem vállalják, mert félnek, hogy túl sok gond lenne vele. Ahol pedig mégis fogadnák, ott nem kapna valódi fejlesztést. Ha szeptemberig nem találnak neki iskolát, magántanuló lesz, és az édesanyjának fel kell adnia az állását.
Volt olyan óra, amikor Dani négy egyest kapott, máskor az egész osztály előtt gúnyolták ki. Kettesekkel volt tele az ellenőrzője, az érettségije mégis nagyon jól sikerült. Mióta átvette a földrajz szakos diplomáját, aggódó anyukák százai kérik a tanácsát: mihez kezdjenek sajátos nevelési igényű gyerekükkel?