Sokan azt remélik, a munkaerőhiány végre megmenti a nincstelenségben tengődő tömegeket, köztük a romákat. Ebben van igazság, de a helyzet nem ilyen egyszerű. Hogyan lehet meglovagolni a munkaerőhiányt a szabolcsi Nagyecseden és a Pest megyei Csobánkán.
A szakszervezeteknek lenne tere további béremelésekért feszegetni a vállalatvezetők ajtaját, de a munkavállalók anyagi kiszolgáltatottsága nem teszi lehetővé, hogy a szakszervezeti mozgolódással kockára tegyék a munkahelyük elvesztését. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a magyarországi munkavállalók nem profitálnak igazán a néhány éve tartó gazdasági fellendülésből.
A munkaerőhiány az egyetemi oktatásban is érezteti hatását: informatikai és gazdasági szakokon figyelhető meg, hogy egy jól fizető állás kedvéért a hallgatók már az alapszakot sem fejezik be, inkább elmennek dolgozni. Nem tudni, hány hallgatót érint a jelenség, mivel kevés egyetem elemzi külön a lemorzsolódás okait. Egyébként is egyre több egyetemista dolgozik tanulás mellett, főleg a szegényebbek kényszerülnek erre. Probléma lehet, hogy jellemzően rutinszerű, képzettséget nem igénylő munkakörökben helyezkednek el. Ezzel a munkáltatók járnak jól, mert könnyen és olcsón foglalkoztatható munkaerőhöz jutnak.
Úgy tűnik, kudarcba fullad a kormány próbálkozása, hogy enyhítse a munkaerőhiányt: 2015-ben azért vezették be a országosan a német mintára kidolgozott duális képzést, hogy a hallgatók kész szakemberekként hagyják el a felsőoktatást. A számok azonban azt mutatják, hogy hiába a rengeteg támogatás, sem a cégek, sem pedig a hallgatók számára nem lett igazán vonzó a gyakorlatorientált képzési forma.
A melósok úgy érzik, a túlóratörvénnyel csak még több jöhet abból, amiből már eddig is volt bőven: alváshiány, fáradtság, elidegenedés a családtól és még több olyan egészségügyi ártalom, amit a monoton gyári munkavégzés okoz. Annak ellenére, hogy tudják, a túlóra a pihenéstől veszi el az időt, sokszor maguk keresik rá az alkalmat, mert szükségük van a plusz pénzre. Hiteleik vannak, amiket fizetni kell, ezért nem engedhetik meg maguknak, hogy váltsanak, ha elégedetlenek a körülményekkel. Félnek, hogy a két szék közül a pad alá esnének.
A kormány most az elhelyezkedési juttatás megduplázásával próbálja a közmunkaprogramban maradtakat az elsődleges munkaerőpiacra kilépésre ösztönözni, a rendszer szereplői szerint azonban ezzel elmegy a valódi problémák mellett. A kistelepülések önkormányzatainak továbbra is úgy kell a közmunka, mint egy falat kenyér, azt pedig, hogy egy munkanélküli miért választja inkább az 52 ezres fizetést nyújtó közmunkát a majdnem kétszer annyit fizető gyári munka helyett, nem kérdezi meg tőle senki.
Bár a legtöbbet az egészségügyi dolgozókat sújtó irdatlan mennyiségű túlórázásról lehet hallani, korántsem csak őket zsigerelik ki. A munkavállalókat gyakran csak az tartja vissza a felmondástól, hogy tudják, saját kollégáikkal szúrnak ki, akiknek majd még többet kellene dolgozniuk, holott már így is sokan 15-20 órákat dolgoznak. A munkaerőhiány miatt a felmondottak helyére nem találnak senkit, ezért a túlórázás éveken keresztül is eltarthat, és van ahol nem is fizetnek érte.
Néhányan egyáltalán nem találnak munkát odahaza, de akik igen, azok is szívesebben mennek Arad környékére. Kényelmesebb, mert busszal viszik őket, és a munka sem túl megterhelő. Bárki el tudja végezni, egész jó a fizetés, nem nyomasztják őket percre kiszámított szünetekkel, és még légkondi is van.
Van, akinek öt-hat tanfolyam után sincs munkája, de nem reklamál, mert a tanulásért cserébe pénzt kap, és még a közmunkát is elkerüli. Az viszont bajban van, aki tényleg a munkáért tanulna, mert nem nyilvános, hogy melyik képzőcég tanfolyama ér valamit.
Több helyről hallani, hogy egyre nehezebb idénymunkást találni a mezőgazdaságban; nincs aki leszedje az epret, leszüretelje a szőlőt, megmetsze a gyümölcsfákat. Hiába fizet jobban a napszám, a közmunkások nem kapkodnak a lehetőségekért.