Sosem látott mértékben költjük az uniós pénzeket a szegénytelepek megsegítésére, de vajon van-e értelme? Ha az ember beteszi a lábát egy szegregátumba, kétségei támadnak: a házak romosak, víz és áram nincs, az emberek élete kilátástalan.
Milyen lehet cigánynak lenni a mindennapokban? Hogyan lehet túlélni egy cigánytelepen, miért olyan fontos a rokonság, és miken lehet ott viccelődni? Ezekkel a kérdésekkel eddig alig foglalkozott a magyar tudományos élet, de Kovai Cecília antropológus új könyve most megpróbálkozott vele.
Nincs könnyű dolga annak, aki kiszolgáltatott szegények körében akar közügyekben aktív, a saját érdekeiért kiálló állampolgárokból álló közösséget szervezni. Az még nehezebb pálya, ha ezek a szegények romaként egy olyan városban élnek, ahol a jelenlegi városvezetés nemrég önjelölt rendcsináló alakulatot küldött a cigánytelepek lakóira, akik bármiféle jogi felhatalmazás nélkül járőröztek a város két szegregátumában. A tiszavasvári Haladjunk Csoportnak már az is nagy siker, ha néhány közmunkásnak van bátorsága felállni, és elmondani, mi nem tetszik neki.
Magyarország legnagyobb cigánytelepén, a miskolci Lyukóvölgyben gyakran már napokkal december hatodika előtt megérkezik a Télapó. Az éhes gyerekek nem bírnak többet várni az édességre. A szülők mindent megtesznek, hogy örömet okozzanak: kuporgatnak, és akár az árvaházba, börtönbe is a gyerekük után küldik az ajándékcsomagot.
Vezérigazgatói dicsértet kapott Szőke Tibor, a postás, aki direkt a pécsi cigánysorra kérette magát, hogy egy kis mosolyt vigyen az ott élők életébe. Hajdú D. András korábbi multimédiás riportja.