Bár magyarok százezreit érinti, kevesen szoktak higgadtan, szakszerűen, mégis érthetően beszélni a magyar kivándorlásról. Emiatt nem csak az elmúlt évek „Wizzair-generációjával”, de a száz éve elköltözött felmenőinkkel is nehezen tudunk mit kezdeni.
Lassan lasszóval kell összefogdosni a szociális munkásokat Magyarországon. Azoknak, akiknek elegük van abból, hogy éhbérért dolgoznak, csábító lehet, hogy elég csak egy áthidaló képzést elvégezniük, és máris külföldön folytathatják a munkájukat. A lehetőséget kihasználó szociális munkás riportalanyaink között van, aki külföldi munkahelyén az előrelépési lehetőségeket díjazza leginkább, van, aki azt, hogy a munka közben felmerülő dilemmáit, problémáit nem önszorgalomból, munkaidőn kívül, hanem a munkahét részeként beszélheti meg a kollégáival.
Míg a magyar iskolákban jellemzően a tanár jóindulatán múlik, hogyan bünteti meg a rossz magatartású diákot, addig Angliában ez a legapróbb részletekig szabályozva van. Ha valaki megbontja a rendet, a tanárok ugyanúgy reagálnak, nincs kegyelemkettes, meg koki a fejre. Neumann Eszter kutató hónapokat töltött angliai és magyar iskolákban, azt figyelve, hogyan kezelik a pedagógusok magatartási problémákat.
A magyar közoktatási rendszerben a gyerekeknek esélyük sincs, hogy behozzák az otthonról hozott hátrányaikat. A nehezebb helyzetből induló diákok csak nagyon ritkán tudják ledolgozni lemaradásukat, a szegregáció pedig erre csak ráerősít. Más európai országokban a problémás hátterű tanulókat extra figyelemmel, a szülők bevonásával, vagy mentorok alkalmazásával próbálják felzárkóztatni.