Keresés

Szeretetből több mindent megcsinálnak, mint félelemből

Hároméves korában kezdett sportolni, tizennégy évesen válogatott lett, kétszer nyert Európa-bajnoki bronzérmet ritmikus gimnasztikában. Edzőként mégis óvja a lányokat az élsporttól, és arra biztatja őket, hogy ne zárják magukat burokba, ahogy ő tette. Alázás és félelemkeltés helyett odafigyeléssel és szeretettel próbál belőlük többet kihozni. Zémann Erika pedagógus kategóriában nyert Richter Aranyanyu Díjat a szülők ajánlása alapján. 

Zémann Erikát a mai napig azzal zrikálja a férje, hogy nem tud rendesen menni, csak vonulni. Az édesanyja háromévesen vitte el először ritmikus gimnasztikára, mert túl soványnak látta, és szerette volna, ha erősödik egy kicsit. Mikor aztán később mondta neki, hogy balettintézet, meg néptánc, hallani se akart róla, annyira rajta maradt a pályán. 

_HD46981
Fotó: Hajdú D. András

“Ez egy jó kis burok, amiből nehéz kimenni. Belenövünk ebbe a burokba, és itt érezzük magunkat biztonságban. Gyerekkorunk óta tudjuk, hogy hol a helyünk, hová kell mennünk, kihez kell fordulnunk” – mondta. “Ez jó is, meg rossz is. Jó, mert világéletemben ezt csináltam, el sem tudom képzelni, hogy mással foglalkozzak. De pont ezért rossz, mert nem tudom, megállnám-e a helyem máshol”. Erika mindent a sportnak rendelt alá. Nem járt síelni, farsangra, osztálykirándulásra, iskolába is alig. “Ezért hívom buroknak. Nem találtam a helyem soha máshol, és sosem voltak barátaim az osztályból, mindig csak a tornateremből”. 

Sosem próbált meg kilépni a burokból, és nem hiszi, hogy valaha rászánná magát. Ha mégis, sokan csalódának: visszavonulása óta 10-15 éves lányokkal foglalkozik edzőként, idén pedig ő kapta a Richter Aranyanyu Díj zsűridíját pedagógus kategóriában. A díjat olyan nőknek osztják ki minden évben, akik az oktatási, egészségügyi vagy szociális szférában végeznek nagy értékű munkát. Erikát olyan szülők jelölték, akiknek a gyerekei mindennap hozzá járnak edzésre. 

Minek áldozzák fel a gyerekkorukat?

“Újracsinálnám. És tudod, miért? Szerintem azért, mert nem tudom, miből maradtam ki” – mondta. “De azt nem akarom, hogy az én gyerekeim is kimaradjanak az életből, máshol is meg kell állniuk a helyüket”. Erika ezért teljesen más szemlélettel dolgozik, mint az edzők jó része, akikre sosem akart hasonlítani. 

“Vannak edzők, akiknél állandó megfelelési kényszerük van a gyerekeknek. Ha rontanak egy versenyen, máris félelem és szorongás van a szemükben, mert tudják, mit fognak kapni, ha lemennek a szőnyegről. Volt, hogy már elkezdődött az eredményhirdetés, de a kislány még mindig az igét hallgatta. Minek? Miért kell megalázni a gyereket? Magukat is hibáztatják, ha rontanak, miért kell rátenni még egy lapáttal, és a porba döngölni? Kicsi kortól kezdve ezt csinálják, hiába csak tízévesek” – mondta.

_HD47168
Fotó: Hajdú D. András

“Az elejétől fogva, mindig kiszúrtam a legproblémásabb, legügyetlenebb gyereket, akit mindig magam mellé vettem. Azt akartam, hogy ne menjen el a kedve, ne érezze, hogy a csoport elhúz mellette, mert akkor nem fog tudni beilleszkedni. Ha odamentem mellé, és az egész edzés alatt külön figyeltem rá, volt sikerélménye” – mondta Erika, aki szerint ez nem nagyobb szigort, hanem egyszerűen több figyelmet jelent. “Ha valakinek rossz napja van, vagy fáradt, akkor odaültetem magam mellé, és együtt mutatjuk be a gyakorlatot. Ezzel máris kicsit kiemeltnek érzi magát, és elfelejti a bajait”.

Pedig Erika sosem tanult pedagógiát. Amikor gyerekkorában látták, hogy tehetséges, elvitték versenyezni Óbudára, ahová napi három órát ingázott oda-vissza Csepelről. Jó pár évbe telt, mire Csepelen is megalakult a ritmikus gimnasztika szakosztály, akkor át is vitték a szülei, hogy egyszerűsítsék az életét. Tizennégy évesen válogatott lett, 1992-ben és 1993-ban pedig Európa-bajnoki bronzérmet szerzett csapatban. Közben szakközépiskolába járt, ahol varrónőnek tanult, de csak azért jelenkezett ide, mert mellette könnyen lehetett sportolni. “Mindenki jobban jár, hogy nem varrok” – nevetett. 

“19 éves koromig voltam válogatott, ekkor hívott az edzőm, hogy segítsek neki délutánonként egy csoporttal. Akkor még versenyeztem, van is olyan fényképem, amelyen a tanítványaim és én is dresszben vagyunk. 21 éves koromig versenyeztem, ami ebben a korban már öregnek számít”. Nem sokkal azután, hogy elkezdett dolgozni, elhívták a pesterzsébeti Csili Művelődési Központba a ritmikus gimnasztika tanfolyam vezetőjének, ahonnan épp az a tanárnő ment nyugdíjba, akinél annak idején ő is sportolni kezdett. A tanfolyam 2009-re annyira kinőtte magát, hogy azóta az ESMTK ritmikus gimnasztika szakosztályaként működnek, amit Erika irányít. 

_HD47091
Fotó: Hajdú D. András

Szerinte rossz, hogy sok szülő a maximumot próbálja kipréselni a gyerekéből. “Hány helyre járnak ma a gyerekek? Nyelvet tanulnak, különórára járnak, zongorázni tanulnak, szolfézsra mennek, jól kell tanulniuk és sportolniuk is. Mindenből száz százalékot kell hozni. Tőlem nem ezt kapják a gyerekek. Persze kicsiként nekem akarnak megfelelni, de előbb-utóbb maguktól kialakítanak egy igényt arra, hogy amit csinálnak, azt teljes energiával csinálják, nemcsak azért, mert itt jó a társaság. Eljutnak odáig, hogy nem kényszerből dolgoznak, hanem azért, mert ezt választották”. 

Erika lelkileg is közel áll a gyerekekhez. “Több mindent tudok róluk, mint rólam tudtak az edzőim. Jobban átérzem a problémáikat, a fájdalmukat, az örömüket. Megbeszéljük a problémáikat, aztán vagy tudok segíteni, vagy nem, de mindenképp meghallgatom őket. Néha az is elég, ha kibőgik magukat, aztán mennek tovább edzeni” – mondta.

Ha az ember figyelemmel és szeretettel fordul a gyerekekhez, akkor fontosnak érzik magukat, és tudják, hogy jó helyen vannak. Szeretetből sokkal több mindent megcsinálnak, mint félelemből.

Mivel Erika maga is élsportoló volt, ahogy mondta, őt is hajtja a vére, és tudja, hogy a tehetséges gyerekeket lehetne erősebben tolni. “Mégis azt gondolom, hogy a gyerek maradjon gyerek, és csináljon mást is a sport mellett, mert itt nem kap annyi mindent, ami a többit pótolni tudná. Feláldozzák a gyerekkorukat, napi nyolc órát vannak a tornateremben, magántanulók lesznek. Minek? Én nem akarom ezt csinálni, és a tanítványaim sem csinálják, órák után jönnek edzésre”.

A szülőknek is próbálja elmagyarázni, miért gondolkozik így, de vannak, akik mindenképp élsportolót akarnak csinálni a gyerekükből. Nekik azt szokta mondani, hogy keressenek másik egyesületet. “Egy kislány azt mondta, neki az az álma, hogy válogatott legyen. Én pedig mondtam, hogy nem állok az álmai útjába, viszont nem szeretnék asszisztálni hozzá, ezért el is vitték máshová”. 

_HD47483
Fotó: Hajdú D. András

Erika mindent feladott a sportért, amivel burokba zárta magát, és most ettől a buroktól próbálja megóvni a saját tanítványait. “Ez a sport sokat segít az olyan helyzetekben, amikor összpontosítani kell. Segít eltűrni a monotóniát, és emeli a fájdalomküszöböt, ez biztos. De meg kell vívniuk a csatáikat az osztályban, a felsőoktatásban, a munkahelyükön, mindenhol. Nemcsak a sportban”. Ráadásul szerinte a ritmikus gimnasztika nincs is már olyan szinten Magyarországon, mint az ő idejében, amikor a világ élmezőnyében voltunk. Mióta a szovjet utódállamok külön-külön versenyeznek, a magyar lányoknak esélyük sincs jó helyezéseket elérni a versenyeken. 

Szerinte a megalázó bánásmód, amit sok edző tanúsít a gyerekekkel szemben, az élsportban sem lenne elkerülhetetlen. “Ott is lehetne odafigyeléssel dolgozni. Persze nehéz, mert ha egy gyerek napi 6-8 órát edz, extra terhelésnek van kitéve testileg és lelkileg is. Annyiszor át kell lépnie a határait, és annyiszor meg kell küzdenie magával, hogy ez nem mindig megy szép szóval, és az embernek fel kell emelnie a hangját. De nem hiszem, hogy mindig és minden áron erre lenne szükség. Az élsportban is lehetne másképp”. 

Talán a lányukat is lehozzák majd

“Amíg a zsűri nem választott ki engem is az ajánlások alapján, nem tudtam, hogy egyáltalán ajánlottak engem. Sok szülő megírta a történetét arról, hogyan került ide a gyereke” – mesélte Erika. “Talán azért kaptam, mert a sportban mindenki másfajta szemléletet várna, nem azt, amit én és még rajtam kívül egy páran képviselünk. Helyette mindenki azt várja, hogy a sport a teljesítményről és a határok feszegetéséről szóljon, ami nem megy másképp, mint megalázóan. Végre volt olyan szülő, aki leírta a másik oldalt is”. 

Az egyikük például azt írta: 

Szeretetével elérte, hogy újra legyenek álmaik és céljaik, amik elérésben maximálisan támogtja és segíti őket. Rajtuk keresztül engem is megtanított újra bízni és hinni az emberekben. szép lassan oldotta a gátlásaikat, egyre jobban kinyíltak, megtalálták a helyüket. Szerető, odafigelő gondoskodásának köszönhetően mára, három év eltelével elérték a lányok az általuk kitűzött célt. Mindketten saját kategóriájuk bajnokai lettek

“Igen, ők közel állnak az élsporthoz, miattuk kellene átlépnem a határt” – gondolkozott el Erika, de azt mondta, őket is inkább másik egyesület felé irányítaná, ha élsportolni akarnának. “Én is azt akarom, hogy nyerjenek, persze. De azt nem akarom, hogy mindent elveszítsenek, ami a tornán kívül várna rájuk. Számomra az a siker, ha megtanulják értékelni, hogy mennyit fejlődtek magukhoz képest egyik versenyről a másikra, látják, mi az, amihez még dolgozni kell, és tudják, hogyan akarják ezt elérni. Én ekkor vagyok a legelégedettebb”. 

“Szeressék csinálni, amit csinálnak, szeressenek idejárni, érezzék jól magukat. A sport legyen egy olyan plusz az életükben, amit aztán bárhol fel tudnak használni. Gondoljanak vissza jó érzéssel, aztán lehet, hogy ha lesz egy lányuk, őt is lehozzák tornázni”. 

Tetszett a cikk? Ossza meg!
Olvasna még több ilyet? Kövesse az Abcúgot a Facebookon is!