Otthon ellenzéki aktivista volt. Üldözi a szír kormány és a terroristák is, de már nyugodtan alhat Németországban, ahol nyelvórákra jár, és a barátaival vízipipázik. Eszébe sincs pénzt kapni a semmiért, és bármilyen munkát elvállalna, csak újra láthassa az otthon maradt családját. Tüntetett már a dzsihádisták és a nácik ellen is, miközben naponta teázgat a Berlinbe menekült szír elittel. Fajrról, a szír angoltanárról van szó, aki egy éve él Németországban.
Vízipipa-füst és frissen főtt teaillat lengte be a szobát, amikor Fajr belépett. Vagy tíz-tizenöten kártyáztak az apró körasztaloknál, a sakktábla pedig érintetlenül feküdt az ablakban, de már ott sorakoztak rajta a bábuk, hogy hamarosan harcba induljanak. Kora este még a berlini utcákon sincs túl hideg, de így is jól esett neki megmelegedni egy csésze tea mellett az egyik kényelmes fotelben, és elidőzni a falakon lógó szőttesek közt. „Ezek itt csupa szír értelmiségiek. Mérnökök, újságírók, művészek, magas beosztású tisztviselők” – mutatott körbe a halk szavú Fajr, aki angoltanárként és szír ellenzéki aktivistaként maga is közéjük tartozik.
Ekkor már több mint egy napja ismertük egymást Fajrral, akivel még délután beszéltük meg, hogy találkozunk a klub előtt. „Bocs, hogy késtem, közbejött egy találkozó” – szabadkozott Fajr, amikor megérkezett, de nem volt rá sok ideje, mert néhány másodperc múlva már vagy tízen köszöntötték az ajtóban, mintha egészen addig csak rá vártak volna. „Gyertek be ti is” – invitált bennünket egy szír újságíró, aki néhány hete még Görögországban mentette a tengerbe zuhant gyerekeket. Aztán hozzátette:
Magyarok vagytok, de nem hibáztatunk titeket a kormányotokért.
Azért indultunk Berlinbe, hogy megnézzük, mihez kezdenek a németek a fővárosba áramló menekülttömeggel (a berlini integrációs programokról szóló riportunkat itt olvashatja el), de arra nem számítottunk, hogy másfél nap után a berlini szír közösség krémjébe botlunk. Ahogy minden szír, ők is hálásak Németországnak, amiért befogadták őket, értelmiségiként viszont nincsenek illúzióik. „A legvalószínűbb, hogy előbb-utóbb stabilizálják Aszadot, és szépen, lassan visszaküldenek mindenkit, akire nincs szükség Németországban. Embertelen dolog lesz” – elemezte a helyzetet egy másik, harminc körüli újságíró, miután összegyűltünk egy nagyobb asztal körül.
A Németországba érkező szírek viszonylag képzettek, de ez még így is különleges társaság volt, kezdve a sarokban ülő, hipszter-szemüveges, fekete göndör hajú fiúval, akivel bármelyik budapesti romkocsmában találkozhattunk volna – és akit valamiért a társai is művészként mutattak be, pedig valójában mérnökként dolgozik -, egészen a szigorú arcú, de barátságos egykori rendőrig.
Nem a fiú volt az egyetlen, aki már tizenéve elhagyta Szíriát, de volt köztük olyan is, aki a polgárháború kitörése óta érkezett. Fiatalok és idősek, melegek és heterók, családosok és egyedülállók gyűlnek össze ebben a klubban estéről estére, ahol hét körül a legnagyobb az élet, kilenc körül viszont már inkább csak lézengnek.
Nem mintha valami eldugott, sötét klubról lenne szó, Fajr és társai mégis azt kérték, ne derüljön ki, hogyan lehet megtalálni a helyet. Jó részük olyan tapasztalt, sokat megélt férfi, akinek a titkosrendőrségtől a katonaságig sok veszedelemmel volt már dolga, mégis úgy érzi, hogy a biztonságos Berlinben is jobb félni mint megijedni. Az Aszad-rezsim és az Iszlám Állam (ISIS) karjai messzire nyúlhatnak.
Drága dolog embernek lenni
„Ő itt Oszama. De nem a Bin Laden!” – mutatta be nevetve Fajr a lakótársát, aki a klubban megismert fiúhoz hasonlóan valaha mérnök volt Szíriában, de ő csak idén májusban érkezett Németországba. A helyszín már nem a kávézó, hanem új ismerősünk kétszobás albérlete, ahová némi unszolás után minket is felengedett. Takaros, kétszobás lakás, konyhával és fürdőszobával. Nem túl tágas, de kényelmes és biztonságos. A nagyszobában ültünk le, amin Oszama osztozik a harmadik lakótársukkal. „Szerencsére most nincs itthon, ilyenkor jó” – nevettek fel mindketten, amikor felőle kérdeztünk. „Teát?”- kérdezte Fajr, és a konyhába ment, hogy előkészítse a csészéket. Kilenc óra is elmúlt, de így is zöld- és fekete teával kínált minket, miközben vizet engedett a kancsóba.
Fajr elsőre barátságos, de kemény és határozott embernek tűnt, akinek nehéz ellentmondani. Olyasvalakinek, aki bárkivel szívesen beszélget, de ha egyszer meghozott egy döntést, azt nem fogja megváltoztatni. Ezért is éreztük magunkat szerencsésnek, amikor néhány órával az első találkozásunk után már a Prenzlauer Alleen voltunk, éppen abban a városrészben, ahol Angela Merkel is lakott a nyolcvanas években.
A majdani kancellár innen járt be villamossal akkori munkahelyére, a tudományos akadémiára, ahol éppen a doktori disszertációján dolgozott. Fajr is ebben a bohém, belváros-közeli negyedben él, de Merkellel ellentétben nem villamossal, hanem metróval jár, és nem kvantumkémiával foglalkozik, hanem német nyelvórára igyekszik reggelente, amit a szövetségi állam biztosít neki.
„Nagyon nehéz nyelv” – sóhajtott Fajr, de nem adja fel. „Az a legfontosabb, hogy megtanuljak németül. Nyelvtudás nélkül mihez kezdhetnék?” – visszhangozta azt, amit most valószínűleg minden szír menekült gondol. Fajr még csak nemrég kezdte a kurzust: tavaly novemberben érkezett meg Németországba, utána táborról táborra küldték, míg végül megkapta a menekült státuszt, és ezzel együtt az állam segítségét is:
- lakhatási támogatást,
- 400 eurós támogatást a megélhetésre,
- 660-960 órányi integrációs kurzust
- egészségügyi biztosítást.
Fajr most a B1-es nyelvvizsgáért küzd, ha ugyanis ezt sikerül megszereznie, állásajánlatot kaphat a munkaügyi központtól. Ha a 600 óra nem lenne elég, jár neki egy újabb esély, és még 300 órát tanulhat. Ha ez is sikertelen, akkor már csak olyan állást kaphat, amihez nem kell nyelvtudás. Mindezt egy 60 órás orientációs kurzus egészíti ki, ahol a német jogrendszerről, történelemről tanulnak. „Megtanítanak arra, hogyan kell elboldogulni a mindennapokban, nemcsak nyelvileg, hanem kulturálisan is. Például, hogy a németek számára milyen fontosak az egyenlő jogok, vagy hogy hogyan lehet boldogulni a hivatalok közt” – magyarázta.
„Reggel korán kelek, órára megyek, aztán mindig van valami programom” – sorolta egy napját Fajr. Amikor elkísértük, délben rögtön a németóra után egy találkozóra sietett, még ebédre sem jutott idő. „Pár berlini szír ismerősömmel és német civilekkel együtt most egy rendezvényen dolgozunk. Németországban rengetegen megmozdultak, hogy segítsék a menekülteket, de szeretnénk, ha végre maguk a menekültek is láthatóvá válnának. Ezért lesz egy alkalom, amikor köszönetet mondunk nekik” – magyarázta, Fajr. „Csináltunk egy videót Szíria elpusztításáról, ezt is be fogjuk mutatni” – mutatott a telefonjára, amelyen aztán nem csak szíriai, de röszkei képek is feltűntek.
„Bármiben szívesen részt veszek, amivel egy kicsit is segíthetek a menekülteknek” – magyarázta Fajr. Néhány menekült barátjával és civil segítőkkel együtt útjára is indította a Yalla Connect nevű projektet, amelynek az a célja, hogy felhívja a figyelmet a menekültek problémáira. Ezért is viseli rosszul, hogy a rendőrök sokszor bántalmazzák a menekülteket útközben, és bár Macedóniában is durva összecsapások voltak, a berlini szírek körében messze Magyarország megítélése a legrosszabb.
„Ismeritek azt az operatőrt, László Petrát?” – kérdezte Fajr egyik barátja az N1TV korábbi munkatársára utalva, aki elgáncsolt egy menekülő gyereket Röszkénél. Berlini látogatásunk során nem ez volt az egyetlen hasonló élményünk: amint a szírek megtudták, hogy magyarok vagyunk, rögtön arabul kezdtek sugdolózni. Mint utólag megtudtuk, arról, hogy vajon a görögöknél, az olaszoknál, vagy nálunk voltak-e a legrosszabbak a körülmények. A legtöbbször mi lettünk a verseny győztesei.
Még hogy a menekültek között terroristák jöhetnek Európába? Ti, európaiak küldtetek fiatalokat az ISIS-hez, akik most az én családomra vadásznak. Európa küldte a terroristákat, nem Szíria!
– reagált hevesen Fajr, amikor felvetettük, hogy sokan talán a terrorveszélytől félnek. „Vannak fotóim a második világháború idejéből, amelyeken arab országokba menekült európaiak szerepelnek” – mondta. Szerinte érthetetlen, hogy néhány ország miért ilyen elutasító velük, és Németországban sem minden tökéletes. A nyögvenyelős bürokrácia a mindennapok része, a táborok sem mindig tökéletesek, és ott sem fogadja őket mindenki kitörő örömmel. Fajr szerint mégis mindenkinek úgy kellene viselkednie, mint Németországnak. „Csak hát ugye, drága dolog embernek lenni” – tette hozzá.
Ha a fiamnak be kell vonulnia, biztosan meghal
„Órákra járunk, bevásárolunk, találkozunk a barátainkkal, este beszélgetünk, vízipipázunk… És persze az otthoniakkal beszélünk Skype-on, Viberen, Facebook Messengeren, amikor csak lehet. Nem mindig könnyű, mert otthon sokszor elmegy az áram és az internet” – magyarázta Oszama, amikor a lakásukban ültünk. „Van, hogy napok telnek el, mire újra beszélünk” – bólogatott Fajr is, miközben beleszívott a vízipipába.
„Azt nem nagyon nézzük, csak német adás van benne” – mondta Oszama, és a falra szerelt, kikapcsolt tévé felé bökött. „Maximum meccset. Nagy rajongók vagyunk, Fajr a Real Madridnak szurkol, én a Barcelonának. A vallásunk is más, de azért jó barátok vagyunk” – mosolygott. Oszama októberben kezdi a német kurzust, de azt tervezi, ha véget ér a háború, visszatér Szíriába.
„Ez nonszensz” – szólt közbe Fajr. „Megértelek, de akkor is nonszensz. Ha öt év múlva véget ér a háború, akkor is húsz év kellene, hogy újjáépítsék az országot. Minek mennék vissza? Engem az Aszad-rezsim és az ISIS is üldöz, amiért nem foglalkozom a vallással” – mondta Fajr, aki az iszlám siíta irányzatából kinőtt drúz vallási közösség tagja. Az ISIS nemrég a Facebook-falára is posztolt egy fenyegető üzenetet. „Számomra nincs különbség köztük és a rezsim közt, mindketten ugyanazt a játékot játsszák. Mindenkit megölnek, aki nincs velük”.
„Gyertek, nézzétek meg, hol alszom” – hívott át minket Fajr a szobájába. Az ajtón szír zászlót, beljebb pedig puritán berendezést láttunk: ágyat, éjjeliszekrényt, kevés dekorációt. „Ő itt a fiam, nyolcéves volt, amikor a kép készült. Hamarosan tizennyolc lesz” – mutatott Fajr a fotóra, ami rögtön az ajtóval szemben fogadott minket. „Félek, hogy be kell vonulnia a seregbe” – mondta. Fajr ezért most mindent megtesz, hogy Libanonban ragadt családját mielőbb Berlinbe költöztethesse, de a bürokratikus akadályok miatt jóformán lehetetlen, hogy ez a tizennyolcadik születésnap előtt sikerülhessen. „Ha harcolnia kell, 99 százalék, hogy meg fog halni”.
Senki sem akarta elhagyni a hazáját, és nem is magunk miatt jöttünk, csakis a családunkért. Nem azért jöttünk, hogy pénzt kapjunk a semmiért, nem ehhez vagyunk szokva. Dolgozni akarunk. Megcsinálok bármit, akár mosogatok is, a lényeg, hogy biztonságban tudhassam a családomat
– folytatta, és bólogatott Oszama is, aki feleségét és egyéves fiát próbálja kimenekíteni Szíriából. „Odahaza minden városban eltérő a helyzet. A mienket körbevette az ISIS, Aszad pedig fegyvereket és ételt adott az embereknek, így akik korábban ellene voltak, támogatni kezdték. Nincs más választásuk” – mondta Oszama. „Tíz hónapja hagytam el Szíriát, mindenemet eladtam, hogy idejöhessek, és innen segíthessek a családomnak. Több ezer dollárba került az út, tíz euró volt a zsebemben, amikor megérkeztem”.
Ezt álmodni sem mertem volna
Ami most Fajrékkal történik, hamarosan mindennapos lesz az elmúlt hetekben érkezett szír menedékkérők számára is: lakhatás, nyelvoktatás, lehetőség az új életre. Fajr idáig vezető útja azonban eltért az átlagostól, hiszen nem embercsempészekkel, hanem vízummal érkezett Európába.
Tavaly ősszel repült Madridba egy Szíriáról szóló konferenciára, ahová ellenzéki aktivistaként hívták meg huszonöt társával együtt. „Mindig a rezsim ellen voltam, már 1987-ben az utcán tüntettünk. Üresek voltak a boltok, borzasztó körülmények uralkodtak. Félelemben kellett élnünk, de ennek most vége” – emlékezett vissza a 46 éves Fajr, aki 2012. augusztus 19-én hagyta el szülővárosát, a Dél-Szíriában fekvő Sweidát, hogy Libanonba meneküljön. Nem véletlen, hogy ilyen pontosan emlékszik a dátumra, hiszen aznap kellett először búcsút vennie a családjától, és fogalma sem volt, mennyi időre szól az elszakadás.
Aznap reggel kaptam egy fülest, hogy ha jót akarok, estére már ne legyek otthon. Összepakoltam a holmimat, és azt mondtam a feleségemnek: ha este kopogtatnak, ne legyen ideges, csak csinálja, amit kérnek tőle. Aztán útnak indultam.
Fajr egy hétig bujkált a szír barátainál, aztán Libanonba ment, hogy munkát és lakást keressen. Bár korábban angoltanár volt, Libanonban építőmunkásként kellett dolgoznia, és tíz hónapjába telt, mire olyan lakást tudott bérelni, ahol már a családját is el tudta szállásolni. A felesége és a gyerekei 2013 júniusában mentek utána, és vele maradtak egészen a spanyolországi meghívásig.
„Még csak két napja voltam Madridban, amikor odahaza kerestek a Hezbollah emberei. A feleségem megmondta nekik, hogy Európába jöttem”. Fajr ezért nem is tervezi, hogy valaha visszatér a Közel-Keletre, egyedül a családja miatt aggódik. „Ők ma is Libanonban vannak, mert az egész család nem kaphatott vízumot egyszerre. A feleségem egy kórházban dolgozik, alig tudják fizetni a lakást, ahonnan ki is tehetnék őket, csak az a szerencse, hogy egy jó embertől béreljük, aki nem tesz ilyet” – mondta Fajr.
A családegyesítés egyengetése közben azonban Fajrnak új, önálló életet kellett kezdenie Európában. Spanyolországban nem akart maradni, ezért a madridi konferencia után Berlinbe utazott, ahonnan Türingia tartományba küldték. „Menekülttáborban éltem, elég rossz körülmények közt. Nem volt valami jó az orvosi ellátás, és hatalmas volt a zsúfoltság, majdnem kétezren laktunk egy pici táborban”. Itt lakott akkor is, amikor január 7-én két dzsihádista fegyveres megtámadta a Charlie Hebdo nevű francia szatirikus lap szerkesztőségét, amiért egy Mohamedről készített gúnyrajzot tettek a címlapra. A terrortámadás után Fajr és néhány társa demonstrációt szervezett a táborban.
Kijelentettük, hogy elítéljük az erőszakot, a terrorizmust és a rasszizmust.
De nemcsak ők tüntettek, hanem a neonácik is, akik Fajr ott léte alatt minden hétfőn megjelentek a tábor előtt. „Engedélyt kaptak a tüntetésre, ami teljesen rendben van, hiszen ez egy demokrácia. Egyszer azonban mi is több mint ezren gyűltünk össze, és visszaszorítottuk őket”.
Az elmúlt néhány hétben Fajr jól berendezkedett Berlinben, de még mindig nem teljesen szokta meg az új helyet. „Az egyik este, amikor jöttem haza, és nyitottam ki a lépcsőház ajtaját, egyszer csak bevillant, hogy mekkora dolog, hogy itt lehetek. Sosem mertem volna arról álmodni, hogy ezeken az utcákon fogok sétálni, hogy egy berlini lakásban fogok élni, és lesz jövőm. Jó néha megállni, és értékelni mindazt, amit elértünk” – mondta Fajr, aki hiába elégedett, a valódi boldogságra még biztosan várnia kell, amíg a családját is maga mellett tudhatja. „Semmi mást nem akarok, csak hogy együtt éljünk egy lakásban, és dolgozhassak” – mondta. És talán már nem is áll ettől olyan távol.
Megosztás