A médiában és az oktatásban jelenlevő rasszizmusról, kihaló cigány nyelvcsaládról és cigányokat ábrázoló politikai plakátokról is szó volt azon a konferencián, aminek előadói kivétel nélkül roma identitásúnak vallották magukat. Annak mindenki nagyon örült, hogy a pár éve még kinézett romák ma már a tudományos életben is ott vannak, ennek ellenére megint csak kiderült, hogy nagyon nincsenek rendben a cigányság dolgai.
Tízen pár éve egy menő szállodában konferenciát tartottak. A ruhatáros néni őszinte csodálkozással nézte a kabátjukkal felé tartó roma embereket, majd jó hangosan megjegyezte: “ezeket már ide is beengedik”. Ma roma doktorok és doktorandusz hallgatók töltik meg a Magyart Tudományos Akadémia (MTA) Kisebbségkutató Intézetét, és hosszú órákon keresztül beszélnek kutatási eredményeikről. Jó hosszú út volt ez a szállodától idáig, de csak itt vagyunk – ezzel vezette fel Kállai Ernő, korábbi kisebbségi ombudsman, az intézet alapítója a Romák a tudományos életben című konferenciát.
Mit gondoltak a cigány gyerekek oktatásáról a hetvenes-nyolcvanas években az oktatáspolitikusok, miért beszélik inkább a fiatal romák a magyart a beás nyelv helyett, mennyire segítik a felsőoktatási intézmények roma hallgatóikat és milyen ma cigánynak lenni Magyarországon? Ezek a kérdések mind előkerültek a konferencián.
Bogdán Péter összesen 56 szaklapot, több ezer oldalt olvasott át, hogy feltérképezze: hogyan jelent meg az 1978 és 1998 közötti húsz évben a pedagógiai szaksajtóban a roma gyerekek nevelése. A kutató arra jutott, hogy legalább hét féle elképzelést tartottak jónak az említett időszakban, amik között volt az is, hogy a cigány gyerekeket nem kell dicsérnie a tanárnak, mert úgy sincs semmi értelme. Az említett írás szerzője még azt is hozzátette, hogy a cigány tanulók annyira primitívek, hogy csak két dolog érdekli őket: az evés és a moziba járás.
A leggyakoribb irányelv az volt, hogy a roma kérdéssel az oktatásban inkább ne is foglalkozzanak, de voltak évek, amikor az oktatáspolitikusok egyértelműen a szegregációt tartották az egyetlen működő megoldásnak. A többségnek ezekben az években felszínes tudása volt a roma történelemről, ezért nem látták át, hogy a szegénység állapota hogyan fonódott egybe évszázadok alatt egy etnikummal. A cigány gyerekekre vonatkozó oktatási modellek és stratégiák nagy többségének a kiindulópontja etnikus és nem szociális volt, ami Bogdán szerint hiba volt.
Két előadó is a romák a felsőoktatásban témakörét kutatja, de míg egyikül a felsőoktatást 15-20 éve befejező cigány diplomások életútját vizsgálja, azon belül is azt, hogy ők részt vettek-e annak idején az egyetemi, főiskolai éveik alatt bármilyen támogatói programban, addig másikuk inkább arra kíváncsi, hogy mennyire tartják a mai roma értelmiségiek az oktatási intézményeket diszkriminatívnak. Szerinte a kutatásában vizsgált romákban folyamatos bizonyítási kényszer van, a felmerülő kudarcok miatt pedig rendre magukat hibáztatják.
A rasszizmus jelen van a médiában is, sok újságcikkben vagy televíziós műsorban túlhangsúlyozzák a cigányok és nem cigányok közötti kulturális különbségeket, a média folyamatosan újratermeli a romákkal kapcsolatos előítéleteket – ez volt a lényege Bogdán Mária kutatásának, aki szerint a rejtett rasszizmust nehéz tetten éri, de a társadalmi hatása annál jelentősebb.
A Pécsi Tudományegyetem egyik munkatársa egy apró baranyai településen, Mánfán azt vizsgálta, hogy életben van-e még a magyarországi cigányság által beszélt egyik nyelv, a beás, és használja-e ezt még bárki is a mindennapokban. Arra jutott, hogy az idősek is már csak alig beszélik ezt, a mánfai cigány fiatalok pedig inkább magyarul szólalnak meg. De volt olyan kutató, aki arról beszélt, hogy a romákat néhány politikai kampányplakáton milyen rossz színben tünteti fel őket, a roma kultúrtörténet kincseiből nagyon régóta nincsen egy állandó gyűjtemény, és a roma emberek nem is férnek hozzá kulturális örökségükhöz.
Az előadások után Kállai Ernő hűtötte le a hangulatot, aki optimistának távolról sem nevezhető zárszójában arról beszélt: a rendszerváltozás utáni változások azt a reményt keltették a roma közösségekben, hogy a kisebbségi lét jogi elismerése utána nem csak folytatódik a hatvanas években megindult modernizáció, hanem felgyorsul, kiteljesedik az egyenlő hozzáférés esélye az oktatáshoz, a foglalkoztatáshoz. A csodavárók azonban nem számoltak a magyar társadalomban végbemenő változásokkal, a gazdasági válsággal, a szélsőséges ideológiák újbóli felbukkanásával, megerősödésével, a cigányellenesség erősödésével.
Szerinte továbbra is csak az állam segítségében reménykednek a rendszerváltás után hirtelen és tömegesen megélhetés nélkül marad romák. Ez a válsághelyzet azonban nem új, többször, hasonló módon zajlott már a roma közösségek megjelenése óta Magyarországon. Kállai úgy véli: az igazi fordulópont a kétezres évek középén érkezett el, azóta a helyzet még rosszabb. A cigány emberek fokozodó anyagi kiszolgáltatottságban élnek, a jelenlegi oktatási rendszer konzerválja a tudattalanságot, és megjelent a nyílt politikai cigányellenesség is.
Megosztás