Keresés

Rémülten fogadták az autistákat, mára nagy az összeborulás

_HDA7674
Fotó: Hajdú D. András

Az autista gyereket nevelő szülők utolsó mentsvárai lehetnek azok a bentlakásos intézmények, ahol állandó felügyeletet biztosítanak a lakóknak. Az országban ilyenből finoman szólva sincs sok, az egyik ilyen a miskolci. A lakók szigorú napirend szerint élnek, de erre szükségük is van, a változás ugyanis az egyik olyan dolog, amit egy autista nagyon nehezen visel.

Jönnek ide a bolondok”

– ezt mondták a miskolci Vargahegy gondozott családi házaiban élők, amikor a kilencvenes években a szomszédjukba költözött egy autista otthon. “A helyiek féltek, azt gondolták, hogy veszélyesek lesznek a lakók, bántani fogják őket, a házuk nem fog érni semmit, mert romlik a környék megítélése. Elég nagy ellenállás közben kezdtünk dolgozni” – emlékeznek vissza a kezdetekre a Miskolci Autista Alapítvány vezetői. Évekbe telt, amíg szépen-lassan a helyiek is rájöttek, hogy az autisták és az értelmi fogyatékkal élők nem fogják megtámadni őket. Ma már ott tartanak, hogy a környék idős lakóinak az autisták hordják minden nap az ebédet az otthon menzájáról, és hamarosan elindul a mosoda programjuk is.

Ilyen intézmény, ami nem csak fiatalokat és gyerekeket is fogad, az egész országban a miskolcin kívül mindössze egy van: a Zala megyei Boncodföldén. Utóbbi vezetői május végén fordultak a nyilvánossághoz, mert a fenntartási nehézségek miatt a bezárás fenyegeti őket. Az otthont működtető Autista Sérültekért Zalában Alapítvány állítása szerint tíz éve ugyanakkora állami támogatást kap, a költségei viszont folyamatosan nőnek, így mostanra teljesen ellehetetlenült a működésük.

Az épület annak idején pártház volt, évek alatt újították fel és bővítették. Vannak lakószobák, több műhely, egy veteményeskert, játszótér, és a közelben működtetnek egy kis tanyát is, ahol néhányan a lakók közül állatokat nevelnek és növényt termesztenek. Az itt élők mindennapjait szigorú napirend foglalja keretbe, erre az autistáknak igényük is van. Szeretik az állandóságot, a kiszámíthatóságot, minden apró változás ellenállást és zavart vált ki belőlük.

_HDA7746
Fotó: Hajdú D. András

A reggeli után a fiatalok fejlesztésre, terápiás foglalkoztatásra járnak  – mint például kosárfonás, asztalosság, szövés, művészetterápia. Ebéd után szabadidős- és közösségi elfoglaltságok jönnek. Amikor jó idő van, kimennek a kis kertbe, gondozzák a növényeket, vagy mennek a kert melletti játszótérre. Szerveznek nekik kirándulásokat, színházat, mozit és ünnepségeket. Az otthonban autizmussal és értelmi fogyatékkal élő fiatalok nappali ellátását is biztosítják, reggel nyolctól délután négyig, és működik ezek mellett egy SNI iskola is.

Nem gyerekekről van szó, a legfiatalabb lakó is 16 éves, de van negyvenen túli nő is. A lakhatásárt fizetni kell, akinek a szülei, rokonai ezt nem tudják megengedni maguknak, azokat az alapítvány támogatja. Havonta negyvenezer forintba kerül az ellátás, a lakók közül van, aki dolgozik, és saját magának fizeti, amit kell.  Élnek itt volt állami gondozottak is, az ő helyzetük azért is érdekes, mert ha nem kaptak volna helyet az alapítványnál, valószínűleg valamelyik pszichiátria vagy a hajléktalanság várt volna rájuk.

Ilyen bentlakásos intézményből alig pár van országban, pedig óriási szükség lenne rájuk. Egy autista rengeteg figyelmet igényel, mellettük szinte képtelenség teljes munkaidős állást vállalni a szülőknek, és napközis ellátást is kevés helyen biztosítanak, ráadásul, ha nem is szobatiszta az illető, még nehezebb neki helyet találni. Azon túl, hogy figyelni kell rájuk, az autisták közül sokan lesznek egyik percről a másikra hirtelen agresszívek és kiszámíthatatlanok. “Tudunk olyan esetről, amikor az édesanyának a padlásra kellett költöznie, mert a gyereke agyba-főbe verte, amikor rájött a roham. Nem volt különösebb oka, az anyuka úgy  nézett rá, ahogy az neki nem tetszett” – meséli Szalkainé Haraszti Krisztina, az alapítvány vezetője. Neki szintén van egy autista fia.

Ő már elmúlt harminc, hamarosan nősülni készül, és külső munkahelye is van. Menyasszonyával az otthonban élnek, a részben értelmi sérült lány és a fiú közös szobát kapott. “Mi nem szabunk gátat annak, ha az otthonban egymásra találnak férfiak és nők, van több szerelmes párunk is, ők, ha szeretnék, és alkalmasak az együttélésre, közös szobát is kapnak”.

_HDA7636
Fotó: Hajdú D. András

Aki itt akar dolgozni, annak jókora adag türelemre és kitartásra van szüksége, a munka ugyanis sokszor embert próbáló. A vezető nevelő több mint tíz éve van az alapítványnál, azt mondja, olyan sok szeretet van az itt élőkben, ami kárpótolja a mindennapos nehézségekért. Szinte mindennapos a spontán szeretetnyilvánítás, a lakók ki is mondják, hogy szeretlek, de ölelgetik és bújnak is a nevelőkhöz, tanárokhoz. A hirtelen érzelmi megnyilvánulások szerencsére sokszor többször pozitívak, mint támadóak, ennek ellenére az éjszakai ügyeletben mindig kell dolgoznia egy férfinak is. A nevelő azt mondja: nem szokott félni, még sose voltak vele agresszívek a lakók, de az is igaz, hogy pontosan ismeri azokat az íratlan szabályokat, amiket egy-egy autista esetében be kell tartani.

Mindenkihez külön kulcsuk van: valaki nem szereti, ha megérintik, mások attól vannak kiborulva, ha helyet kell változtatniuk. Az egyik fiú a délutáni kosárfonásra megérkezve, negyed óráig áll az egyik sarokban és magában mantrázik valamit. A foglalkozás vezetője azt mondja: szüksége van rá, hogy megértse: nem történt semmi rossz dolog, mindössze annyi, hogy a főépületből átjött a műhelybe. Amikor eltelik tíz-tizenöt perc, leül, és mintha mi sem történt volna, elkezdi a munkát. Ez minden áldott nap így megy, tudják, hogy békén kell hagyni, amíg megnyugszik.

Az egy-és kétágyas lakószobákba falépcső vezet, tetején kapu jelzi, hogy ez viszonylag zárt terület. A szobákhoz külön fürdőszoba is tartozik, a berendezésben a szülők is segítenek, hozzák a bútorokat, tévét, berendezési tárgyakat. Az egyik lakószobában van tévé és hifi-torony is, a másikban szinte az egész ágyat elborítják a plüssfigurák. Köztük alszik egy apró nő, ránézésre gyereknek mondanám, de később megtudom, hogy egy negyvenes nőről van szó.

_HDA8003
Fotó: Hajdú D. András

A szobákba nem mehetnek fel a szülők, nem akarják, hogy összezavarják azokat, akiket nem látogatnak. Van ugyanis olyan, akire a beköltözés után már egyáltalán nem kíváncsiak a szüleik. Az egyik itt élőnek például hónapok óta nem tudják elérni a rokonait, nem reagálnak a hívásokra és az üzenetekre. A havi díjat minden hónapban rendesen utalják, csak látni nem akarják a gyereküket. Nem ritka, hogy valakit egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán visznek haza, de a többséggel foglalkoznak a hozzátartozók.

Mivel az eső egész nap zuhog, ezért a csendes pihenő után a műhelyekbe mennek a lakók. Nem váltogatják a helyüket, aki egy kosár fonásán kezdett el dolgozni, az másnap nem ül át a famegmunkálókhoz. A művészetterápián rajzolnak, néhányuk olyan tehetséges, hogy kiállítása is volt már. Az egyik fiú nagy elánnal hajol a papírja fölé, most éppen a híres énekesek megfestésére van rákattanva. Alig tíz perc alatt le is rajzolja előbb Michael Jacksont, majd rögtön utána Zámbó Jimmyt.

Téged hogy hívnak”

– kérdezi az egyik fiatal lány a kosárfonók műhelyében. A nevem hallatán elmondja, hogy mikor van a névnapom, és azt is, hogy az ebben az évben milyen napra esik. A nevelők szerint tudja az összeset, még néhányat szúrópróba szerűen megkérdezünk tőle, és gondolkodás nélkül mondja a helyes választ. “Némelyeknek fantasztikus agyuk van, számunkra elképzelhetetlen, hogy miket tudnak fejből. Tényleg olyan, mint az Esőember című film, csak nem a tévében látjuk ezt, hanem nap mint nap magunk körül”.

Tetszett a cikk? Ossza meg!
Olvasna még több ilyet? Kövesse az Abcúgot a Facebookon is!