Papírokat írogatnak, és hónapokon keresztül apróságokon vitatkoznak a gyerekvédelmi rendszer dolgozói, miközben a gyerekek járnak a legrosszabbul. Szilvási Léna, az SOS Gyermekfalvak programfejlesztési igazgatója évtizedek óta dolgozik ezen a területen. Szerinte tragédia, ami a gyerekvédelemben történik, pedig a magyar ellátás jóval kiterjedtebb, mint a legtöbb szomszédos országé. A félresikerült rendszerváltás, a bürokrácia és a tehetetlenség viszont mindenkit kikészített, és immár generációk óta öröklődik a reménytelenség.
A KSH szerint a 2000-es évekig folyamatosan csökkent a gyerekkiemelések száma a családból. Most 17-18 ezer gyerek van az ellátórendszerben, ami az utóbbi időben nőni is kezdett. Két éve már majdnem 19 ezer volt. Miért van ez?
A nagy csökkenés főleg az 1997-es gyermekvédelmi törvény miatt volt, amely létrehozta a gyerekjóléti intézményeket, és kimondta, hogy pusztán szegénység miatt senkit sem lehet kiemelni a családból. A csökkenéshez persze hozzájárult az alacsonyabb születési szám is. Az utóbbi évek növekedéséből viszont nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, de igazából nem is a számokkal van a baj.
Évi 5 ezer újabb gyerek kiemelése rendben van?
A fejlett országokban a teljes gyereknépességnek nagyjából egy százalékát kell kiemelni évente. Magyarországon valamivel efölött vagyunk, szóval van mit javítani, de lényeges csökkenésre nem kell számítani.
Az utóbbi években egyre több csecsemőt emelnek ki. Ez csak jelez valamit.
Azt, hogy a végletekig kettészakadt a társadalom. Sok család annyira leszakadt, hogy se bennük, se a szakemberekben nem maradt elég kapacitás. Ez tragédia. Előfordul, hogy védőnők és a gyerekjóléti szolgálatok rögtön a szülés után kiemelik a gyereket, mert nem látják reálisnak, hogy a család behozza a hátrányokat. De nem biztos, hogy ez helyes. Szerintem, ha már a terhesség alatt megfelelő mennyiségű és minőségű támogatást nyújtanánk az elsőgyerekes anyáknak, kevesebb csecsemőt kellene kiemelni.
Hogyan lehetne segíteni nekik?
Az az álmom, hogy létrejöjjön, amit harminc éve láttam egy amerikai szülészeten. Ott egy húszfős önkéntes csapat foglalkozott a gettóban élő 20 fiatal anyával., akikkel szinte baráti kapcsolatba kerültek, minimum hetente pár órát találkoztak, együtt játszottak a gyerekkel, elmentek moziba, erős kapcsolatot jelentettek a gettón kívüli világhoz. Ilyen intenzív gondozás nálunk nincs.
Ismertem egy nőt, aki 1993-ban szülte az ikreit, ő maga kisegítő iskolát végzett. Albérletben lakott a férjével együtt, aki bántalmazta őket. Szerencsére sikerült megszabadulnia tőle, de hamarosan született egy harmadik gyerek is, így pedig már nem tudta fizetni az albérletet, és elindult a kálvária. Bekerült egy anyaotthonba, onnan egy idő után el kellett jönnie, elment vidékre a rokonokhoz, és így tovább. Hét évet töltött vándorlással, otthonról otthonra, rokontól rokonhoz ment, ami rettenetes volt a gyerekek számára. Közben minden lehetőséget megragadott, amit a rendszer felkínált, de éppen az a segítségnyújtás hiányzott, ami lehetővé tette volna, hogy a család helyzete időben stabilizálódjon. Ezek a gyerekek most huszonévesek, alacsony az iskolai végzettségük, rossz helyen laknak, fiatalon válnak szülővé. Könnyen lehet, hogy a gyerekeikkel is megismétlődik majd, ami velük történt.
Mit lehetett volna tenni?
Kompenzálni kellett volna a bérlakások megszűnését. Hiába alakultak meg a gyerekjóléti szolgálatok a 2000-es évek elején, azt nem várhatjuk el tőlük, hogy lakást és munkahelyet teremtsenek. Ha lennének programok, amelyek segítik a lakáshoz jutást, a családokat is könnyebb lenne motiválni. De nem történik semmi.
Ez főleg a kormányok felelőssége, és nem valószínű, hogy hirtelen több munkahely, vagy szociális bérlakás lesz. Hogyan lehetne mégis javítani a helyzeten?
Magyarországon nagyon kiterjedt az ellátórendszer, de mégsem működik jól. Vegyük például a védőnői rendszert, ami nemzetközi szinten is híres, de éppen ott hiányos, ahol a legnagyobb szükség lenne rá. Mire jó ez? Pontosan tudjuk, hol a legnagyobb szegénység, és hol születik a legtöbb csecsemő, a védőnők mégis itt a leginkább leterheltek. Valószínűleg sokkal több védőnőre van szükség Borsodban, mint egy nagyvárosban ahhoz, hogy javuljon a helyzet. Ráadásul nagyon sokan foglalkoznak egy családdal, ami sokszor megnehezíti az egész folyamatot.
Pedig egy másik gyermekvédelmi szakember, Révész Magda szerint az éppen a rendszer előnye, hogy sok szereplő van benne, így talán kevésbé hibáznak.
Igen, de hiába vannak sokan, ha nem kooperálnak. Magyarországon alacsony az együttműködési kultúra. Gondoljunk bele, ha egy gyerek bekerül a rendszerbe, találkozik a védőnővel, a családsegítővel, a gyerekjóléti szakemberrel, a szakértői bizottsággal, a gyámhivatallal… Tíz ember gondolkodik egy családról, de ha azok bizalmatlanok egymással szemben, vagy ha nem összehangoltan cselekszenek, akkor a helyzet csak tovább bonyolódik. A családok gyakran panaszkodnak arra, hogy minden szakember és intézmény mást mond nekik. Sokszor nem a valós problémák megelőzésén gondolkodnak, hanem miután kiemeltek egy gyereket, a segítés kimerül a kétheti családlátogatásban. Ebbe előbb-utóbb mindenki belefárad. Nem elég kéthetente kijárni, hanem meg kell fogni a seprűt az anyával együtt, és beszélgetni kell vele arról, mit jelent három gyereket nevelni. Valójában parázson égetjük a családokat, míg végül akkora lesz a gond, hogy tényleg ki kell emelni a gyereket.
Mi a legnagyobb gond a rendszerben?
Sok idő telik el, és gyakran elvész az információ a különböző szolgáltatások közt. Általában évekig veszélyeztetettként tarják számon a gyerekeket, elhúzódnak az eljárások, állandóan felmérnek valamit, papírokat küldözgetnek egymásnak, amiket vagy elolvasnak, vagy nem. Ezt főleg a vezetőkön kérném számon. Nagyon kevesen vannak köztük olyanok, akik össze tudnák szervezni a szolgáltatásokat, és átlátnák a rendszert, pedig lenne rá agyi kapacitás, csak munkába kellene állítani. Nagyon szétesett a rendszer, és rengeteg energia folyik el fölöslegesen. És persze vannak hiányzó szolgáltatások is. Nincs kihez küldeni például a bántalmazott gyerekeket.
A központosítással éppen az lehetett a cél, hogy ez megváltozzon.
2013 januárjában államosították a gyermekvédelmet, amivel átestünk a ló túlsó oldalára. Korábban magukra hagyták a legszegényebb önkormányzatokat is, most viszont túlszabályozott lett a rendszer. Persze így is működhetne jól, de hiába épült ki az intézményi hierarchia, a területi kirendeltségek még mindig nem álltak fel rendesen, nem tudják koordinálni az együttműködést. Nekik kellene tudniuk, hogy megyei szinten mekkora a kapacitás, hol, mire van szükség, de fogalmuk sincs, a szereplők sem látják át a rendszert… Előfordul, hogy egy kiskorú örökbeadásakor két gyámhivatal hónapokig azzal van elfoglalva, hogy melyikük az illetékes.
Ez nem egyértelmű?
Ha a család nem jól jegyzi be a lakcímét, és máshol van bejelentve, mint ahol valójában él, akkor nem. Ez elég gyakori jelenség. Hónapokig nem történik semmi a gyerekkel, pedig épp a legkisebbeknél kellene a leggyorsabban dönteni.
Említette, hogy törvény tiltja, hogy szegénység miatt emeljenek ki gyereket a családjából, sokszor mégis ez történik. Hol a határ?
Nehéz megmondani, mert attól is függ, hány éves a gyerek. A gyerekeknek egészen más az időélményük, mint a felnőtteknek. Ha én egy hetet kések valamivel, lehet, hogy leszid a főnököm, de nem dől össze a világ. Egy csecsemőnél viszont órákon belül kell lépni, ha baj van. De az ügymenet nem ehhez van szabva. Amerikában, ha kiemelnek egy gyereket, 48 órán belül bíróság elé kell vinni az ügyet, ahol ellenőrzik, hogy a családgondozó körültekintő volt-e. Tegyük fel, hogy az anyát részegen találják otthon, az apa sehol, a gyerekekkel senki sem törődik. Huszonnégy órán belül dönteni kell, hogy mi a megoldás.
Lehetséges ez?
Igen, ha nem húzzák el hosszan az ügyeket, mint itthon. Nálunk nincs fókuszált kockázatelemzés, hanem hetente, havonta látogatnak, aztán miután döntöttek, nem ellenőrzik, hogy helyes volt-e. Ha úgy döntenek, hogy nem kell kiemelni a gyereket, akkor viszont be kell avatkozni, nem elég elküldeni a szülőt ilyen-olyan hivatalokba. Intenzív gondozás kell, ha meg akarjuk előzni a bajt, de hiába volt néhány modellprogram, valamiért ezekre nincsenek pályázatok, nem veszi észre a rendszer, hogy mire van szükség, nem értékeli a jó minőségű programokat. Ezért indítunk az SOS-nél egy családmegerősítő programot, amivel ezt a hiányt próbálnánk pótolni.
Ez hogy fog működni?
Azt mondjuk, rendben: van egy túlterhelt gyerekjóléti rendszer, amely nem tud kellő energiabedobással segíteni a családoknak. Ezért mi megpróbáljuk kitölteni a hézagokat, és a gyerekjóléti szolgálattal közösen intenzív segítséget nyújtani bizonyos családoknak. Orosházán lesz egy két-három fős csapatunk. Ők egyénre szabott foglalkozásokat tartanak majd a legsúlyosabb válságban levő szülőknek és gyerekeknek, együttműködve a gyermekjóléti szolgálattal. Ha sikerül bizalmi viszonyt kiépíteni, akkor minden sokkal könnyebb, de ehhez muszáj folyamatosan kapcsolatban lenni velük. Van egy kecskeméti programunk is: itt egy átmeneti otthont hozunk létre, ahol a szülőket abban segítjük, hogy gyerekeik átmeneti elhelyezése idején rendezhessék saját életkörülményeiket, és megfelelő napi rutint alakítsanak ki.
Tegyük fel, hogy nincs más megoldás, ki kell emelni a gyereket. Mi történik vele?
Sokan rögtön nevelőszülőhöz kerülnek, mert szerencsére ez egy jól kiépített rendszer, sokkal inkább, mint a szomszédos országokban, ahol még mindig a nagy intézetek lebontásával küzdenek. Tizenkét év alatti gyereket hivatalosan nem is küldhetünk befogadó otthonba, csak nevelőszülőhöz.
Ez működik a gyakorlatban?
Nem, de tény, hogy megyénként is nagyok az eltérések. Bács-Kiskun megyében például viszonylag kevés a befogadó hely, ezért jellemzően nevelőszülőkhöz mennek a kicsik, de olyan gyerekek mellé, akik 5-6 éve ott élnek. Nekik viszont nem tesz jót, ha néha beesik egy kisebb gyerek egy-két hónapra. Teljesen felborulnak a mindennapjaik. Ezért kellene egy csapat olyan nevelőszülő, akik csak a krízishelyzetben levő gyerekekkel foglalkoznak.
Ha nincs hely nevelőszülőknél, akkor befogadó otthonban helyezik el a gyereket. Itt mi történik velük?
Hivatalosan 30 napig lehet befogadó otthonban tartani a gyereket, utána vagy nevelőszülőhöz kerül, ha nagyobb, akkor esetleg lakásotthonba, vagy vissza a családjához. Mégis számtalan kamasszal találkoztam, aki arról panaszkodott, hogy 30 napot ígértek, de fél éve várja, hogy mi lesz. Itt is az a baj, amit már mondtam: nem a gyerek érdeke érvényesül, hanem elhúzódik a döntéshozatal, ami nagyon káros a gyerekre nézve. Találkoztam olyan elítélt anyával is, aki a börtönben nevelhette az újszülött gyermekét. Tizenhat hónapra zárták be, a gyerek viszont a törvény szerint csak egy évig lehet bent. Ezt előre tudták, a börtön és a gyámhivatal mégis az utolsó pillanatban kezdett nevelőszülőt keresni a maradék négy hónapra. Az egyéves gyerek ezután három hónapig nem látta az anyját, aki őt 12 hónapig nevelte. Ha időben gondolkoznak, elkerülhető lett volna, hogy a gyerek hét napig sírjon a nevelőszülőnél.
Mekkora esély van arra, hogy a kiemelés után visszakerüljön a gyerek a vér szerinti családjához?
Nem elég nagy. De ha a szülő javít a helyzetén, és visszakapja a gyereket, azzal sincs vége a történetnek, mert ekkor ismét intenzív segítséget kellene nyújtani neki. Sok olyan esetet látok, amikor az anya két év után visszakap három gyereket, és hirtelen nagycsaládos anyává kell válnia. Ez egy óriási váltás, ráadásul a gyerekek is új mintákat, elvárásokat hoznak onnan, ahonnan jöttek. Szülőnek és gyerekeknek újra meg kell tanulniuk egymás mellett élni.
Ehhez kapnak segítséget a családok?
A nevelőszülők próbálják visszaszoktatni a gyerekeket a vér szerinti családba, de ez nem elég. Volt olyan eset, amikor egy tizenegy éves kislány lakásotthonból került haza. Más vágya sem volt, mint visszatérni a szüleihez, de az otthonban barátokat szerzett, és megszerette a felnőtteket is, akikhez soha többé nem mehetett vissza, mert nem volt, aki visszakísérje. Miért teszünk úgy, mintha az a négy év, amit a családjától távol töltött, nem lenne fontos? A gyerekek nem tárgyak. Legalább három hónapig monitorozni kellene a visszailleszkedést .Ha nem jókor, és nem jól avatkozunk be a családok életébe, azzal csak gyártjuk a speciális szükségletű gyerekeket. Miközben a gyermekpszichiátria gyakorlatilag nem működik Magyarországon.
Az elmúlt hetekben többször is foglalkoztunk a gyerekvédelem problémáival. Legutóbb családgondozók segítségével néztük meg, hol siklik félre a gyerekek védelme, korábban pedig olyan családok történetét mutattuk be, amelyekben a gyámhivatal úgy döntött, ki kell emelni a gyerekeket. Julitól az újszülött kislányát és a másfél évvel idősebb fiát vették el, miután szabálytalan otthonszülésnek minősítették, hogy Brigi a mentők kiérkezése előtt, Juliék házában jött világra. Sándortól négy gyereket vettek el, többek közt azért, mert sokat hiányoztak az iskolából tetvesség miatt. Sándor nagyon szegény körülmények közt él, és ő maga is elismerte, hogy hetente háromszor iszik, de hiába vitték a gyerekeket otthonba, továbbra is tetvesek maradtak, és újabb heteket hagytak ki. Istvántól és Rozitól pedig három gyereket vettek el: a pszichológus azt mondta róluk, hogy alkalmatlanok a gyereknevelésre. Pedig a történetük alapján kevesen álltak fel olyan mélyről, mint ők.
Megosztás