Ott is segítenek a betegeken, ahol az állam már nem

Ákos Judit egyedülállóan Borsod-Abaúj-Zemplén megyében létrehozott egy vállalkozást, hogy ott is tudjon segíteni gyógytornával, betegápolással, bevásárlással, takarítással, ahova a területi gondozószolgálatnak kapacitáshiány miatt már nem ér el a keze. Az állami és egyházi otthongondozás csak hétköznap reggel nyolctól délután négyig érhető elő, hétvégén pedig egyáltalán nem. Gyakran azonban munkaidőben sem érkezik meg a segítség, a betegeknek sokszor hosszú hónapokat kell várniuk gyógytornára, és ha valakinek azonnali ápolásra van szüksége miután hazament a kórházból, esélye sincs, hogy 24 órán belül a társadalombiztosítás által  támogatott ápolóhoz jusson.

Éppen egy ilyen helyre igyekszünk Judittal, ahova az állam keze már nem vagy csak ritkán ér el. Miskolc belvárosától nem messze, egy nyomortelepen kátyús, meredek úttestén kapaszkodunk felfelé. Az útnak alig nevezhető aszfalt oldalait romos házak szegélyezik, Judit azt mondja, hogy ez az a területe a városnak, ahova még a betegszállítók sem jönnek fel. Most egy 55 éves férfihoz megyünk, aki két évvel ezelőtt négy stroke-t kapott egymás után, kerekesszékben ül, szinte teljesen le van bénulva, gyógytornára és rehabilitációra van szüksége, az állami ellátórendszer kapacitáshiányra hivatkozva azonban nem tudja ezt neki biztosítani.

Tóth Imre és Tóth Imréné már várják Juditot, aki hetente kétszer látogat el hozzájuk, hogy Imre izmait megmasszírozza és megtornásztassa. Miközben megkezdődik a gyógytorna, amit néha Imre fájdalmas jajongása szakít félbe, a felesége arról mesél, hogy miért nem jutnak hozzá a TB támogatott gyógytornához.

,,Miskolc lemondott róla, első perctől kezdve őt nem fogadták a rehabilitációs intézményekben. A stroke után hat hónapig még gyógytornászt sem látott, azt mondták a gyógytornászok, hogy kevesen vannak, sok a beteg és nem férünk bele. Előbb az akut betegeken kell segíteniük, ő pedig régi beteg” – meséli Tóth Imréné.

Imrét a megyei rehabilitációs osztályokról elküldték, mert az agyvérzés következtében skizofréniás tünetek alakultak ki nála, ami magatartás problémákhoz vezetett. Imre és a felesége viszont azt állítja, hogy agresszívan sosem viselkedett az ápolókkal, de sokszor káromkodott, és mindenben ő akart lenni az első más betegekkel szemben. Miután kitiltották a rehabilitációs osztályról, azt sikerült csak elérni, hogy a férfi a kórházba bejárva kapjon gyógytornát, egyszer pedig otthonra is kapott 14 alkalommal támogatott gyógytornát, de miután leszakadt a negyedik vérrög, az orvosok lemondtak róla, kinyilvánították, hogy nem rehabilitálható. Tóth Imréné hiába próbálta újraigényelni a 14 alkalmat, kapacitáshiányra hivatkozva nem kapta meg, egyszer azt mondták neki, hogy talán három hónap múlva tudnak küldeni valakit.

Imre hat hónapra gyógytorna nélkül maradt, a teste szinte teljesen lebénult a negyedik stroke után, csak feküdni tudott. Felesége kezdte el otthon magától tornásztatni, de ezt fél év után abbahagyták, mert a nő nem bírta tovább fizikailag, fájtak a kezei, a dereka becsípődött és egyszer még az ujja is eltört, amikor a férfi véletlen ráesett.

Az asszony úgy döntött, hogy megpróbál magán úton gyógytornászhoz jutni, de a magán rehabilitációs intézetek gyógytornászai 5-6000 ezer forintba kerültek, amit nem tudtak kifizetni, mert két unokájukat is ők nevelik ápolási díjból és segélyekből. Ekkor jutott a kezébe Ákos Judit telefonszáma egy ismerősén keresztül. Judit és ápolói most hetente kétszer járnak hozzájuk, hogy átmasszírozzák Imre izmait és tornáztassák. Judit munkájához az is hozzátartozik, hogy folyamatosan konzultál az ellátottak orvosaival. Most például megkeresett egy orvost, akinél sikerült elérnie, hogy Imrét felvegyék egy három hetes rehabilitációra, ezzel egy kicsit levéve a terhet a feleségéről, aki a nap 24 órájában ápolja férjét és neveli két unokáját.

Judit házisegítségnyújtó szolgálata 1200 forintot kér egy óráért, amit a család ki tud gazdálkodni, de csak nehezen. Rendszerint Németországban élő lányuk segíti őket anyagilag. Tóth Imréné van, amikor nem tud rögtön fizetni a kezelésért, de mivel Judit ismeri a helyzetüket annyi haladékot ad nekik, amennyit csak kérnek, mert tudja, hogy előbb-utóbb úgyis ki fogják fizetni. ,,Én fontosnak tartom a gyógytornát, mert láttam milyen volt, amikor ezek az idők kiestek. Nekem hat hónap gyógytornával sikerült elérnem, hogy fekvő emberből, mozgó ember lett. Ezért bosszantott az, hogy a rehab visszautasította, mondván, hogy nem rehabilitálható” – magyarázza.

Nincs olyan, hogy nem megyünk ki

Ákos Judit egy határozott, céltudatos nő, aki szerint nincs olyan, hogy nem, mindent meg lehet oldani, sokszor az ápoltakban is ő tartja a lelket. Tizenegy évvel ezelőtt szakápolóként dolgozott egy magán idősek otthonában, ott vette észre, hogy mekkora az igény az otthoni segítségnyújtásra. Bár a szolgáltatásért fizetni kell, senkit nem hagynak cserben, ha valaki felhívja őket, akkor szinte pár órán belül ott vannak, az állami és egyházi szolgálatokkal szemben délután négy után és hétvégén is kimennek. Ez Juditék egyik legnagyobb előnye a területi és egyházi szolgáltatókkal szemben, mert náluk nincsenek várólisták, bárkit azonnal képesek ellátni. Egy alkalommal egy idős férfi hívta fel őket, akinek a felesége rákban haldoklott, a hospice házak nem fogadták be a nőt, ezért embertelen körülmények között feküdt otthon. A férj kezébe véletlenül került Judit telefonszáma, akik két órán belül ott voltak, rendbe tették az idős nőt, aki nekik köszönhetően méltósággal tudott meghalni.

Juditnak már korábban, 2004-ben volt egy ilyen vállalkozása, amit férjével együtt indított, de a válás után a vállalkozás nem működött tovább. Két évvel ezelőtt szinte a semmiből, kezdőtőke nélkül kezdte újra. Eleinte egyedül járt öt beteghez, rendszeresen késő este ért haza, a kapott pénzből pedig elkezdett felépíteni egy csapatot.

Ma nyolc szakápolóval lát el 10-12 állandó beteget, akik közül némelyiküknek csak ebédet kell hordani vagy segíteni a takarításban, de van, akinél komoly felfekvéseket kezelnek, gyógytornásztatnak. Juditnak van egy négyhónapos kislánya, ezért most kevesebb ápolást végez, de ha a kolléganői szabadságon vannak, akkor ő ugrik be helyettük, ahogy ottjártunkkor is ez történt. Juditnál alapkövetelmény, hogy az ápolóknak úgy kell bánniuk a betegekkel, mintha saját hozzátartozóik lennének. Állítása szerint a mostani csapata olyan, mint egy család.

Szerinte bármekkorára képes lenne növelni a csapata számát, ha szükség lenne rá, mert az a taktikája, hogy a nem szakápolást igénylő feladatokra ápoló asszisztenseket vesz fel, akik az olyan feladatokat tudják ellátni, mint a takarítás vagy az ételhordás. Például egy idős bácsit, akinek csak ételt kell vinni az egyik helyi étteremből, egy pékségben dolgozó férfi lát el. Nem csak Miskolcon, de a megye több területén is nyújtanak szolgáltatást, rendszeresen járnak át Ózdra és Tiszaújvárosba.

Juditék már a kórházakban is rendszeresen jelen vannak. A kórházi ápolók leterheltsége miatt sok beteg küzd felfekvéssel vagy gyógytornát nem kapnak időben, nem cserélik a kötéseiket, nem foglalkoznak velük annyit, amennyit kellene. Ilyenkor a hozzátartozók kérésére Judit csapata vállalja magára ezeket a feladatokat, jelenleg is három betegük van kórházban.

A kórházban hivatalosan nem végezhetnének ilyen tevékenységet, de az ottani ápolók még örülnek is, hogy lekerül némi teher a vállukról, ezért hagyják őket. Van olyan kórházi orvos, aki már automatikusan szól a hozzátartozóknak, hogy Juditot érdemes keresni, ha gyógytornát vagy gyors szakápolást szeretnének.

A szolgálat emellett egyfajta betegszállítóként is működik, sok olyan helyre is kimennek Judit saját autójával, ahova még a mentő sem megy fel. Egyszer így hoztak le egy férfit a hegyről az aszfaltos útig, ahol várta a mentő.

Judit szerint sokan nem csak azért hívják őket, mert nincs idejük kivárni, amíg a gyógytornász megérkezik, hanem mert a betegeknek általánosan rossz tapasztalata van a területi gondozószolgálattal. Több betege is beszámolt arról, hogy az ápolók a kiszabott egy órába beleszámolják a kiutazást is, így sok esetben összesen csak 20 percet töltenek a beteggel. Olyan is előfordult, hogy egy idős férfival aláíratták a listát, hogy mi minden végeztek el az ápolók: fürdetés, takarítás, de valójában ezek közül egyik sem történt meg, mert az ápoló rohant a következő beteghez.

Nincsenek más szolgálatokkal jó tapasztalataim

Miközben Judit a vállalkozásról beszél átkocsikázunk egy másik beteghez, Faragó Gábornéhoz. A nő még a tavasszal került súlyos orbánccal kórházba, ami mindkét lábán egészen a combjáig ért. Három hétig feküdt benn, de úgy látta, hogy az ott kapott krémek nem hoznak gyors javulást, beteg édesanyjának pedig szüksége volt rá otthon, ezért saját felelősségre elhagyta a kórházat. Ekkor viszont még annyira rosszul volt, hogy szinte fel se tudott kelni az ágyból, a lábát még egy lépcsőfoknyira sem tudta megemelni. Azonnal ápolónőre volt szüksége, mert a mosdóba is csak úgy tudott kimenni, ha feltelefonált a felettük lakó lányához, hogy segítsen.

Faragó Gáborné azt mondja, hogy benne fel sem merült, hogy a területi gondozószolgálattól kérjen segítséget, rögtön magán úton kezdett ápolót keresni.

,,Nem hiszem, hogy én TB által támogatottan kaptam volna házi ápolót. A szociális gondozót a háziorvos felírta volna, de én nem vagyok nagy véleménnyel a szociális gondozó szolgálatról, mert több családtagomat is gondozták, az anyósomnak napi egy órát állapítottak meg, de a gondozók csak 20 percet voltak ott. Anuykám demenciás élettársának heti öt óra járt volna ,de volt, hogy csak a tenyerébe tették a gyógyszert, és meg sem várták, hogy be veszi-e, mert már rohantak el. Úgy kellett könyörögni, hogy legalább a szobáját takarítsák ki”

– meséli Faragó Gáborné.

Az asszonynak az egyházi gondozószolgálatásokkal már jobb a tapasztalata, a szomszéd szobában lévő édesanyjához is ők jártak, de amikor hazakerült a kórházból, azt mondták neki, hogy csak hónapok múlva tudnának küldeni valakit, akkora a leterheltségük. Faragó Gábornénak viszont azonnal szüksége volt valakire miután hazament a kórházból, hiszen még lefürdeni sem tudott. Ekkor egy ismerőse ajánlására hívta fel Juditot, akik már másnapra meg is jelentek, megfürdették, lekezelték az orbáncot, rendet raktak körülötte.

Pár hónappal később az orbánc újra kialakult, de még időben vissza tudták szorítani. A nő járhatna most már kezelésekre a bőrgyógyászatra is, de vezetni csak úgy tud, ha megemeli a lábát kézzel és ráteszi a kuplungra, ezért választotta inkább a házisegítségnyújtást. Most viszont már csak két hetente jön el hozzá Judit, lefertőtleníti a lábát, megnézi, hogy minden rendben van-e.

Ákos Juditnak mindebből nincs túl nagy nyeresége, állítása szerint a szolgálattal pont annyit keres, hogy a saját és dolgozói bére kijöjjön belőle, ami ezen felüli plusz, azt visszaforgatja eszközökbe. Állami támogatást azért nem szeretne kérni, mert akkor hétköznap csak nyolctól négyig dolgozhatnának, hétvégén pedig egyáltalán nem. A jövőre nézve azt tervezi, hogy létrehoz egy átmeneti otthont időseknek, mert a miskolci otthonok csak magukat ellátni képes betegeket vesznek be, ő viszont azokat szeretné, akik már képtelenek magukról gondoskodni, fekvő betegek.