Mindenkin próbál segíteni 2016 szociális munkása, de ő azt mondja, csak munkahelye szolgáltatásait kínálja a rászorulóknak. Matlári Ferenc 13 éve dolgozik a Menhely Alapítványnál, és elsősorban ügyintézésben segíti a hozzájuk fordulókat. Véletlenül keveredett a területre, de megfogta az erős közeg.
Ja, a plakátsztár – jegyzi meg a Kürt utcai melegedő előtt várakozók egyike Matlári Ferencről, az ott működő Menhely Alapítvány munkatársáról, aki idén elnyerte a Felkai Béla-díjat, az év szociális munkása címet. A megjegyzéssel arra utalt, hogy a munkatárs korábban szerepelt az alapítvány egyik plakátján. A kilenc órás nyitásra váró csoportból csak páran tudják pontosan, kiről van szó, de aki ismeri, az csak jókat mond róla.
“Mindenkin próbál segíteni” – mondja Sándor, aki külön is hálás, mert a menhelyes szociális munkás közreműködött az ügyintézésben, amikor 13 év utcai élet után szociális lakhatásért folyamodott a közelmúltban. Az ősz férfi – aki akár Mikulásnak is elmehetne, ha az ódivatú szürke kabát helyett pirosban lenne – most azonban nem ügyet intézni jött, csak internetezni. Nyitáskor besétál, bejelentkezik az elirányító ablaknál, majd a melegedőben letelepszik az egyik gép elé.
A Menhely Alapítvány Kürt utcai melegedőjében több számítógép van, amin internetezni, e-mailezni vagy éppen önéletrajzot készíteni lehet, de a váróban ücsörgő emberek zöme ügyet intéz, vagy csak ücsörög a melegben. Társadalombiztosítás, szociális lakhatás, elveszett papírok pótlása, munkakeresés. Van, akinek ide jön a postája, de van, aki a jogsegélyszolgálatot veszi igénybe. Lehet fürdeni, van ételosztás, és a Fedél Nélkül hajléktalan lap terjesztői is itt veszik át a friss számot.
A pultoknál most ketten ülnek, egyikük a díjazott, sikerének munkatársai is örülnek. “Végre valaki, akiről mi is tudjuk, hogy megérdemelte” – jegyzi meg egyikük. “Jó helyre került a díj” – így a másik, de megjegyzi, az elismerésre azoknak van nagyobb esélye, akik közvetlenül és speciálisan foglalkoznak az ügyféllel. Matlári Ferenc pedig részletesen és sokat dolgozik velük: adókártya-ügyintézésben, munkakeresésben, egészségügyi szolgáltatáshoz való jogosultság megszerzésében, támogatott lakhatáshoz jutásban és más ügyintézésben segít.
Amikor ott jártunk, aznap körülbelül 30 ember fordult meg nála. Egymásnak adták át a barna pult előtti széket a kliensek. A beszélgetések zsongását csak alkalmanként zavarta meg egy kis vita. “Urak, önök nagyobb gentlemanek annál, hogy egy hölggyel így beszéljenek – int csendre pár vitatkozót. Azt mondja, korábban, amíg nem nyitott pult mögött dolgoztak, sokkal több volt a türelmetlenkedés.
A hozzá fordulók sokat beszélnek arról, hogy nincs jó munkájuk, gyakran csúszik a szerződés megkötése, hogy egy kicsit át vannak verve. “Nekik szoktam mondani, hogy menjenek máshova, most sok a munkahely, fel fogják őket venni.” Azt mondja, mostanában könnyebben találnak munkát a hozzá fordulók. Még olyan idősebb, 60 feletti ügyfele is volt, aki kis biztatásra megpróbálkozott munkakereséssel. Jellemző szerinte a raktári munka, általában komissiózó, áruösszekészítő munkakörökbe mennek el a hajléktalanok közül, de sokan dolgoznak építkezéseken, a nők főleg takarítóként – mondta.
A Menhely Alapítvány egykori népszerű munkatársáról, Felkai Béláról elnevezett díjról háromtagú testület dönt, ennek tagja a Menhely Alapítvány egyik munkatársa, a névadó özvegye, és egy hajléktalan ember. Ők részben a szavazatok mennyiségét, részben a jelölések indoklását mérlegelik a döntéskor. Matlári Ferenc esetében nagyon alapos és hosszú indoklást írt az egyik ügyfele, egy idősebb nő, és ez sokat nyomot a latban. “Sok olyan dolog volt benne, ami a Kürt utcai melegedő szolgáltatása. Ennek én csak a közvetítője voltam, tehát nem egy egyszemélyes produkció” – mondta.
“Az volt bennem, hogy másnak is lehetett volna adni. Kevés az az egy díj, sok kellene, mert sokan sokat dolgoznak” – mondta arról, hogy mit szólt, amikor megtudta, hogy ő nyert. Aztán olyan sokan mentek oda hozzá csillogó szemekkel, és örültek az elismerésnek, hogy végül velük örült.
Az eredetileg agrármérnöknek készülő Matlári Ferenc 2003 óta dolgozik a Menhely Alapítványnál. A véletlen hozta erre a pályára. Volt több szociális munkásnak készülő barátja, akik itt dolgoztak, és amikor pár hónapig éppen nem volt munkája, akkor az egyikük szólt neki, hogy lenne ott lehetőség. “Baromira idegenkedtem ettől az egésztől” – mondta a kezdetekről, de aztán belejött. “Nagyon jó a munkahely. És ugyan sok problémát lehet felvetni a hajléktalanellátással kapcsolatban, de mégis van benne valami nagyon emberi. Erős ez a közeg.”
Pedig fárasztó. 10-15 percenként cserélődnek az ügyfelek, és sokszor nehéz kihámozni mondanivalójukból, hogy mit szeretnének, ezért a folyamatos koncentráció kimerítő. Az itteni munka révén – korábban dolgozott krízisautón, teajáraton is – sokat fejlődött a személyisége. “Nagyon sokat lehet ebből tanulni, hogy mit gondolok a világról emberekről, felelősségről, szerencséről. Sokkal mélyebben látom a dolgokat, ahhoz képest, ahogy a korábbi önmagam.” Érzelmileg ugyanakkor megviselik a nehéz sorsok, főleg, ha gyerek is érintett az ügyben.
“Bármelyikük lehetnék” – mondja a hajléktalanokról. Úgy véli, nem szabad őket hibáztatni sorsukért. “Hogy tudunk-e időben munkába járni, és hogy hiszünk-e abban, hogy elérhetünk dolgokat az életben, az attól függ, hogy hova születtünk, kik voltak a szüleink. Szubjektív világokban élünk, aminek magunk vagyunk a középpontja, és azokon az érzéseken és gondolatokon, amiket beleraktak a fejünkbe, nagyon nehéz változtatni.” Sokan túlzottan megengedőnek tartják őt emiatt – mondja. Szerintük követelményeket kell támasztani az emberekkel szemben, különben nem fognak előrelépni. “De ha valaki Szabolcsba születik egy nélkülöző családba, ahol a szülők – még ha jó érzésűek is – az alkoholban keresnek menedéket, akkor nehéz úgy gondolni, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa.”
Hogy miért jó érzés ezt a munkát csinálni, egy történettel illusztrálja. Egy lakhatási program résztvevőjéről mesél, akinek két éve figyelemmel kíséri a sorsát. Az illető elvált, két gyereke közül az egyik anyjával, a másik nevelőszülőknél él. A férfi sokáig élt az utcán, lakott lépcsőházakban és bokor alatt, voltak jobb és rosszabb periódusai. A közelmúltban börtönbe is került, mert volt egy súlyosabb szabálysértési bírsága, amit nem tudott kifizetni. Most azonban egy olyan lakhatási programba került be, amelynek résztvevőit személyes tanácsadással, csoportfoglalkozásokkal segítik. A férfi sok problémával küzd, ezért kitalálták, hogy egy alkalomra összehozzák a gyerekeivel. Kocsival elvitték volt feleségéhez, majd vele és nagyobb fiával elmentek a vidéki nevelőszülőknél élő kisebbik fiukhoz, akiknél iskolai farsang volt.
A szociális munkás arra számított, hogy érezhető lesz majd a gyerekeken az apjuk nehéz sorsa, de nem így volt. Mindketten kiegyensúlyozottak voltak. A nagyobb kitűnő tanuló, a kisebb pedig nagyon szeretetteljes gyerek, aki határtalanul boldogan fogadta az apját, és órákig el sem engedte a kezét, amikor meglátogatták. “Amikor itt Pesten látunk egy hajléktalan embert, ezt nem tudjuk elképzelni, hogy valaki így szeresse őt, azt hisszük, ilyen nincs is.”
Megosztás