Az ugyeri tanyavilág kellős közepén működik egy óvoda, ahová a környék roma gyerekei járnak. Az óvónők nem csak a kicsiket tanítják, hanem a szülőket is: fürdetésre, ruhamosásra és olyan alap dolgokra, mint a köszönés. Van még hová fejlődni, a négy – öt éves gyerekek közül sokan még az állatokat és a zöldségeket sem ismerik fel, az itt dolgozók mégsem cserélnék le állásukat semmilyen menő óvodára.
Pályáztak és lett hinta meg mászóka. | Fotó: Hajdú D. András
Fehérre meszelt, tornácos parasztház, a ház mögött kert, benne gyümölcsfák, színes játékok, egy homokozó, három hinta, a kerítés mellett zsálya és spenót nő. Egy óvodában vagyunk, a Cegléd melletti tanyavilág egyik homokdűlőjében. Több mint negyven kisgyerek jár ide, szinte mindegyik roma. Amikor megérkezünk, épp ebédelnek, bolognai spagetti a mai menü.
“Könnyű észrevenni, hogy melyik gyerek éhes nagyon. Neki már szinte üres a tányérja, pedig a többiek még a tésztájuk felénél sem járnak” – mutat egy közelemben ülő kisfiúra Téren Gyöngyi, az óvoda vezetője. A reggelinél is ugyanez a helyzet – folytatja Gyöngyi. Mivel nem egyszerre reggeliznek, úgy oldják meg, hogy aki már enni akar, azzal jelzi, hogy leül a szoba közepén leterített játszószőnyeg szélére. Sokan szoktak odaülni. Az idejáró gyerekek nagy része csak az óvodában eszik, otthon már semmit, vagy ha igen, az olyan étel, ami nem szolgálja a testi fejlődését.
Az óvónők járnak családlátogatásra a tanyavilágban élő gyerekek szüleihez, és van néhány olyan család, ahol ritkán látják, hogy a tűzhelyen főne bármi is. “Az egyik gyerektől megkérdeztük, hogy mit szokott főzni az anyukája. Azt válaszolta, hogy csokit” – mondja Gyöngyi. Válogatásnak nincs helye, mindent megesznek. Gyöngyi korábban dolgozott egy városi óvodában is, ahová jobbmódú, de legalábbis nem mély szegénységben élő gyerekek jártak, és ott gyakran látta, hogy húzták bizonyos ételekre a szájukat. Az ugyeri óvodában ez nem szokott előfordulni. “Ha félre is kotornak valamit a tányérjukról, az csak azért van, mert nem tudják, mi az. Nem kell különleges ételekre gondolni: valaki a retket vagy a paprikát sem ismeri fel”.
Hamar észreveszik, hogy melyik gyerek nagyon éhes. | Fotó: Hajdú D. István
A gyerekek többségének a családjában négy-öt, de akár tíz másik testvér is van. A szülők gyakran nem foglalkoznak velük eleget, nem fejlesztik őket, nem mesélnek nekik, játékokkal is csak itt az óvodában találkoznak. “Van egy gyerekünk, négy éves volt, mutattam neki állatokról rajzokat, neki pedig mondania kellett volna, hogy melyik micsoda. Nem ismerte fel a csigát, nem ismerte fel a kutyát, a harmadik képen egy zebra volt. Arra azt mondta, hogy ló. Mondtam neki: ez egy zebra, te! Attól kezdve, ha zebrát látott, azt mondta rá: zebrate” – mesélik az óvónők.
A megérkezésünk után pár perccel már érdeklődve gyűltek körénk az óvodások. Mindenről tudni akarnak, folyamatosan kérdezgetnek, és ha egy percre is elfordulok az egyiktől, hangosan követeli vissza a figyelmemet. Az itt dolgozók már megszokták, hogy szeretet- és figyeleméhesek a gyerekek, és azt is kezelni tudják, hogy némelyiküknek szívszorítóan szomorú a sorsa. „Azért, amikor azt látom, hogy az anyáknapi ünnepségre el sem jön az anyuka, vagy ha itt is van, de nem is próbálja palástolni, hogy mennyire unja az egészet, vágja a fejeket, az még mindig elkeserít – mondja Gyöngyi, aki egy tíz évig tartó vállalkozói kitérő után tért vissza a szakmájához.
Nem is gondolkodott, amikor felkérte az önkormányzat, hogy csináljon egy óvodát az ugyeri tanyavilágban élő gyerekeknek. Az első egy hét nagyon nehéz volt, a nulláról indultak, semmilyük nem volt, csak az üres épület. Gyöngyi pályázott, megkeresett cégeket, így lett mászóka az udvarba, gyümölcsfák, játékok, bútorok. A gyakorlati dolgok intézésén túl az igazi gondot azonban a szülők jelentették.
Gyöngyi nem sokat gondolkodott, amikor megkérték, hogy csináljon egy óvodát. | Fotó: Hajdú D. András
„Bejöttek, és nem köszöntek. Meg kellett tanítani őket rá, hogy ezt így illik. A gyerekek némelyike borzasztóan koszos és ápolatlan volt, nem volt kimosva a ruhájuk, látszott, hogy hetek óta nem fürödtek. Megmondtuk nekik, hogy ezt így ne. Ha ide akarnak járni, akkor járassák őket úgy, ahogy normális módon ez elvárható egy szülőtől, különben feljelentem őket a gyerekvédelemnél”.
Gyöngyi azonban figyelt rá, hogy ne csak elvárásai lennek, magától is megkövetelte az udvariasságot. „Mindenkivel kezet fogtam, előre nyújtottam a kezem, hogy lássák, elfogadom őket. Utána behívtam őket az irodába, leültettem és kávéval kínáltam őket. Egy ilyen gesztus után már sokkal jobb hangnemben tud elkezdődni egy esetlegesen kényelmetlen beszélgetés is, mintha összetalálkozunk az udvaron, és ott állunk le vitatkozni”.
Hét év után már ott tartanak, hogy ha gond van, az csak azokkal a családokkal, akiknek az első gyerekük jár az óvodába. Akinek már a harmadik, negyedik gyereke jár ide, pontosan tudja, hogy mik az elvárások, hogyan működik a rendszer. Tisztelik az óvónőket, ez abból a hatalmas különbségből is látszik, ahogy a gyereket óvodába járatják, és ahogy otthon kinéznek. „Amikor kimegyünk hozzájuk, talpig koszosan, egy szál bugyiban rohangálnak, ide viszont tisztán és rendesen felöltöztetve hordják őket. Ez abszolút a tisztelet jele, amit mi értékelünk is”. De Gyöngyiék látják azt is, hogy csökkentek a hiányzások, egyre többen íratják be a gyereküket, és a többség a nevelési tanácsadó vizsgálatára is viszi a gyerekét.
Ebéd után fogmosás, majd mindenki lefekszik aludni. Az egyik kislány komótosan vetkőzik, leveszi a nadrágját, a harisnyáját, a pulóverét és mindent szépen összehajtogat, és a kis székre tesz, mielőtt elindulna az ágya felé. Közben folyamatosan kérdez, hogy mi a kedvenc mesém, mi a kedvenc ételem. Neki és a legtöbb gyereknek a tejbegríz áll a lista élén. A rajzfilmek közül az Alvin és a mókusok vezet, az egyik kisfiú pedig arról mesél, hogy anyukája mindig a Dr. Csontot nézi.
Később az udvaron szóba kerül az is, hogy otthon mivel játszanak. Az egyik kislány azt mondja, nekik és a társai közül sok másnak is, van otthon medencéjük, abban fürdetik a Barbie-babájukat. Gyöngyi azt mondja, ő nem tud róla, hogy bármelyik család udvarában is lenne felfújható medence.
Az egyik legjobb dolog, ha az ember óvodás. | Fotó: Hajdú D. András
Délután három óra körül kezdik hazavinni a gyerekeket. Sokukért a szemközti iskolába járó idősebb testvér jön, másért a nagymamája. Két édesanya is azt mondja: ha tehetné, sem vinné máshová a gyerekét, örülnek neki, hogy itt van a tanyavilágban egy óvoda. De még így is van olyan gyerek, akinek naponta hat kilométert kell gyalogolnia, hogy ideérjen. Nyáron a homokkal, télen a nagy hóval küzdenek.
„Itt nincs hókotró” – mondja egyikük nevetve. A babakocsija jó vastag kerekű, hogy ne süppedjen bele a homokba, de még így is van, hogy nehéz megtenni ezt a távot. Élettársa az építőiparban segédmunkás, ő alkalmi munkásként most éppen szamócát szed. Négy gyereke is az ugyeri óvodába jár. Másikuk Budapestről költözött ide, azt mondja, nehéz megszokni egy városi embernek a tanyavilágot. A legtöbb házban nincs bekötve a víz, hozzájuk sincs, ezért a hét egy napja, jellemzően a vasárnap a nagymosásról szól. Gyöngyiék is látják a családlátogatáson, hogy milyen borzasztó körülmények között él egy-egy család.
Az idősebb testvér jön a gyerekekért délután. | Fotó: Hajdú D. András
Az itt dolgozók egyik nagy fájdalma, hogy nagyon nehéz bármilyen kirándulást is megszervezni a gyerekeknek. Ha be is hozzák a pénzt például a buszra, akkor reggel, az indulás előtt kell azon izgulni, hogy elhozzák-e a gyereket. Nagyon féltik őket. Egyszer az óvoda kirándulást szervezett a repülőmúzeumba. Az egyik nagymama azért nem engedte el az unokáját, mert félt, hogy lezuhannak a repülővel. Gyöngyiék hiába mondták neki, hogy ők nem szállnak fel, csak megnézik a kiállított gépeket.
Sok felé vinnék a gyerekeket, de ha a szülőkben erre nincs hajlandóság, ha nem érdekli őket, hogy a gyerek világot lásson, akkor az óvoda nem tud mit tenni. Gyöngyi azt látja: a szülők sokszor annyira önérzetesek, hogy ez fontosabb lesz a gyerek érdekeinél. „Van, hogy kapunk adományokat is, például ruhákat. Ilyenkor szólunk, hogy jöjjenek, válogassanak maguknak vagy a gyereknek. Jobban szeretik, amit a saját pénzükből vesznek a kínaiban, arra büszkék és nagy becsben is tartják”.
Korábban arra is volt példa, hogy az ajándékba adott könyveket és ruhákat elégették a családok. Gyöngyi ezen először felháborodott, de azóta másképp gondol vissza erre a történetre. Egy ismerőse ugyanis ezt mondta neki:
Figyelj, ha csak ennyi jót tettél velük, hogy aznap nem fáztak, már azzal is segítettél nekik”.
Megosztás