A józsefvárosi Magdolna-projekt igazi sikertörténetként indult. A lakosok bevonásával, valódi közösség építésével akartak fejlesztéseket indítani a hírhedt Magdolna negyedben anélkül, hogy bárkinek el kellene költöznie. A program mégis csak részsikereket ért el, és végig elszigetelt maradt. Az önkormányzat az egyik oldalon segítette a szegényeket, a másik oldalon viszont keményen odalépett nekik. Mindez a gazdasági változásokkal együtt oda vezetett, hogy a Magdolna negyedben is megindult a lakosságcsere. Az átalakuló Józsefvárosról szóló sorozatunk második része. Az első részhez kattintson ide. 

„Aki éjszaka vagy hajnalban kijön az utcára, az teljesen hülye. Főleg, ha olyan szőke mint én. Nem is látok semmit a környékből, a lakásból egyből a mélygarázsba megyek. Egyszer jöttem ki hajnalban, mert indulnom kellett a reptérre. Nyitom az ajtót, erre látom, hogy közeledik egy drogos, még vérfolt is volt az ingén. Visszamentem, becsuktam az ajtót, de nem akart elmenni, magyarázott valamit. Megkértem a portást, hogy figyelje a kamerán, mikor megy el. Úgy rohantam át az úton, amikor megjött a busz”.

Tündééknek az ilyen tapasztalatok ellenére is megérte két újonnan épült lakást venni a Mátyás tér 10-11. alatt. Öt éve még 13 millió forintba kerültek, mára a többszörösét érik. „Az ingatlanban van a pénz, abba kell fektetni. A földjeinket eladtuk, vettünk belőle lakást a hetedik kerületben is. Mindegyiket Airbnb-n adjuk ki. Pécsről jöttünk, de jobb itt Pesten, mert nem irigykednek úgy az emberre”. Ma már a turisták is szívesen szállnak meg a Mátyás téren, éjszakánként 13 ezret sem sajnálnak, amint meghallják, hogy csak öt perc séta a Rákóczi téri metrómegálló.

Ez itt a Magdolna negyed, Józsefváros egyik leghírhedtebb környékének központja, amit a kétezres évek közepén azért kereszteltek el így, mert kellemes, lágy hangzású névnek gondolták. A tér közepén levő parkot felújították, bekerítették, az egyik bejáratnál rendőrségi bódé áll, a másiknál tábla sorolja, mi mindent tilos odabent csinálni. Például életvitelszerűen a padon tartózkodni.

Tünde szerint ramaty a közbiztonség, ugandai szomszédja, Grace viszont nem érti a panaszkodókat. „Állandóan kérdezgetnek, hogy bírom erre, de nekem még soha, senki nem szólt be”. Károly szerint sincsenek már olyan balhék, mint régen. Ő a szemközti házban lakik, az önkormányzatnak dolgozik havi 80 ezer forintért. Szociális bérlakása „télen 50 ezerbe is kerül rezsivel, akkor azért nehezebb”.

Majdnem minden szépen indult

Józsefváros átalakulása nem állt meg a Corvin negyednél. Ha nem is olyan látványosan, de itt is felütötte a fejét a dzsentrifikáció: a módosabbak lassan a Magdolna negyedbe is beszivárognak. A Corvin sétány vonzóbbá tette a kerületet, elkezdte felhajtani az árakat, mindezt tetézte az elmúlt évek ingatlanbummja és a kerületi vezetés is, amely látványosan szabadulna a környék stigmáitól.

Kezdettől fogva világos volt, hogy a Corvin-féle modellel itt kár kísérletezni. Nem volt annyi beépíthető, üres telek, de még ha lett is volna, képtelenség lett volna mindenkinek másik lakást adni. 2005-ben, szintén a Rév8 gondozásában, elindult a Magdolna-projektként ismert szociális városrehabilitációs program. Itt nem a lakosságcsere volt a cél, hanem hogy az önkormányzati bérlőket szociális programokkal segítsék, és velük közösen újítsák meg a leromlott állapotú bérházakat.

A főváros által finanszírozott első fejlesztési szakaszban négy környékbeli házhoz nyúltak hozzá. Ezen kívül felújították a Mátyás téri régi Kesztyűgyárat, majd közösségi központtá alakították. Itt tartották a gyerekfoglalkozásokat, és itt dolgoztak a Rév8 munkatársai is, „akikhez bármikor, bármivel be lehetett menni” – emlékezett vissza Sárkány Csilla, a cég korábbi vezérigazgató-helyettese, a Kesztyűgyár egykori vezetője.

„Olyan kreatív programokat szerveztünk, amelyek a városban mindenfelé elérhetőek voltak, de a józsefvárosi gyerekek nem tudták kifizetni, vagy eleve el se tudtak utazni odáig. Volt drámapedagógiás foglalkozás, vagy például használtunk egy számítógépes, képzőművészeti programot. Akkor még nagy szó volt, hogy nálunk lehetett internetezni, be lehetett jönni csak úgy eltölteni a délutánt” – mondta Sárkány. Szerinte a Rév8 szociális munkásai jó kapcsolatot alakítottak ki azzal a 80-100 gyerekkel, akik rendszeresen jártak a Kesztyűgyárba, és sikerült elérni, hogy szeretetben, biztonságban töltsék az iskolán kívüli idejüket.

A nem roma gyerekeket viszont alig sikerült a Kesztyűgyárba vonzani a kreatív programokkal, pedig ez is cél lett volna. Így az a törekvés végképp kudarcba fulladt, hogy lassan a szomszédos, szegregált iskolába is becsábítsák a jobb helyzetű szülők gyerekeit. A Magdolna-projekt fontos lábának szánt oktatási fókusz tehát már a kezdetekkor elsorvadt.

Imre még emlékszik, amikor a Dankó utca 7-ben kipakolták a pincét, elszállították az évtizedes lomokat, rendbe tették az udvart, és elkezdték helyrepofozni a házat. Szomszédaival együtt ő is részt vett a munkában, bár a többiek közül mára csak néhányan maradtak.

Szomszédja, egy alacsony, nyugdíjas nő egy éve költözött ide a Palotanegyedből, ahol képtelen volt tovább fizetni a kétszobás lakás bérleti díját. Kérte az önkormányzatot, hogy keressenek neki más megoldást, és bár mutattak neki lakást jobb környéken is, azok olyan rossz állapotúak voltak, hogy nem mert igent mondani. „Kilátszott a tégla meg a vezetékek” – mondta. Ez a lakás csak 17 négyzetméter, viszont nem kerül többe havi nyolcezer forintnál. Cserébe nem szívesen megy le este tíz után az utcára, és szereti, hogy ez a ház „igazi Alcatraz: négy zárat kell kinyitni, mire felér az ember a lakásba”. Imréék 28 éve élnek ebben a házban, itt nevelték fel a gyerekeiket, és ők sem panaszkodnak a 22 ezres lakbérre.

A ház udvara a felújítás óta is oázisnak számít a szeméttel teli Dankó utcához képest. A program egykori szervezői úgy emlékeznek, a projekt első ütemében még minden szépen alakult, összefogtak a lakók, a civilek és a Rév8 munkatársai is. A Magdolna-projekt mintaprogrammá vált, Magyarországról és külföldről is tanulmányozták.

Az önkormányzat csinálta, mégsem érdekelte igazán

A szociális városrehabilitáció híveinek mégis ellenszélben kellett dolgozniuk, mert a szakma és a döntéshozók többsége egyszerű beruházásként kezelte a Magdolna-programot. „Kezdettől fogva óriási vitáink voltak arról, hogy dolga-e a városfejlesztőknek a társadalmi szövet egészével foglalkozni, vagy elég az épületeken balról jobbra haladva kifényezni mindent. Utóbbit osztották az önkormányzatok és a mai napig a mérnökbázisú városfejlesztő szakma nagy része is” – mondta Alföldi György, aki 1998-tól 2016-ig vezette a Rév8-at, ma már a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karának dékánja.

Bár a Rév8-at a kerület és a főváros alapította, a cég projektjeinek eredményei, tapasztalatai szinte egyáltalán nem épült be az önkormányzat és a polgármesteri hivatal intézményeinek munkájába. Hiába futott le azóta a Magdolna-program második és harmadik üteme is, az önkormányzati rendszer egyes szervezetei egymásnak ellentmondó koncepciók és intézkedések szerint működtek a kerületben. Alföldi szerint a polgármesteri hivatalban elfogadták ugyan a Rév8 szándékait, azzal a megkötéssel tették, hogy ezek csakis a projektekre érvényesek, általában nem.

Miközben a Rév8 viszonylag széles mozgásteret kapott az önkormányzattól a projekteken belül, általában a kerületi lakásügy a hivatalnál, illetve a vagyonkezelőnél maradt. „Továbbra is ők készítették elő és kötötték a lakásbérleti szerződéseket, ők léptek fel a hátralékosokkal szemben, és indították az eljárásokat a projektben érintett önkormányzati bérlők esetében is”.

„Ahhoz, hogy a Magdolna-projekt lakhatási szempontból sikeres legyen, szorosabban be kellett volna vonni a Rév8-at ebbe a munkába. Lehet, hogy a program keretében felújították a házakat, jó viszonyt alakítottak ki a lakókkal, aktivizálták őket, foglalkoztak velük szociális szempontból, és még az adósságaikat is feltérképezték. De hiába, ha közben a hátralékosok a lakásosztálynál próbálják rendezni az adósságaikat, ott viszont nem túlságosan nyitottak rájuk” – mondta Somogyi Eszter városszociológus, a Városkutatás Kft. munkatársa, aki sokat foglalkozott a nyolcadik kerületi lakáspolitikával.

„A projektek általában elszigeteltek maradnak, nem épülnek be az önkormányzat mindennapi működésébe. Megcsinálják a kitűzött programot, kétszer kimegy a polgármester, átvágják a szalagot, szebbek lesznek a házak, közösségi tereket adnak át, de a napi működési logika semmit sem változik”. Somogyi szerint ez részben a projektrendszerből fakad, részben abból, hogy az önkormányzati szervek nem is kommunikálnak egymással. „Ez valamennyire nyugaton is probléma, de ott nagyobb az együttműködés és a párbeszéd hagyománya”.

A Magdolna-projekt harmadik ütemében próbáltak erre valamiféle választ adni. „Igyekeztünk pontosítani a kommunikációs útvonalakat, hogy világosabb legyen, hová kerülnek a beérkezett lakossági levelek, a panaszok, és mi történik, ha telefonál valaki. Ezért netes felületeket hoztunk létre, szabályoztuk az eljárási rendet, hogy a rendszer minden pontján biztosan ugyanazt mondjuk a lakóknak” – mondta Alföldi, de végül nem sikerült mélyreható változást elérni.

Vagyis hiába találtak ki egy jól hangzó, a rászorulókra odafigyelő városrehabilitációs programot, és értek el kisebb sikereket, a nyolcadik kerület ettől még nem lett szociálisan érzékenyebb.

Érdemesek és érdemtelenek

Ez abból is látszik, ahogy a – 2006 óta fideszes többségű, 2010-től fideszes vezetésű – kerület a lakásügyet kezeli. A lakhatási szegénységgel foglalkozó Város Mindenkié és a józsefvárosi Közöd Civil Társaság (ennek Molnár György is tagja) évek óta arra panaszkodnak, hogy az önkormányzat segítség helyett inkább kiszúrni próbál a bérlőivel.

Ez néha egyszerűen azt jelenti, hogy a hivatalban lekezelően bánnak a bajba került bérlőkkel, akik általában nehezen tudnak kiállni az érdekeikért. Erről ebben a cikkben írtunk bővebben.

Máskor ez konkrét rendeletmódosításokban is tetten érhető. 2014-ben például úgy nyúltak bele a lakásrendeletbe, hogy ha a városrehabilitáció miatt szerződést bontanak egy bérlővel, cserébe legfeljebb a lakás értékének 80, de legtöbbször 60 százalékát kaphatja meg a korábbi 100 százalék helyett. Ez például azokat érinti, akiknek a házát csak a Corvin-projekt utolsó szakaszában, az elmúlt pár évben bontották le. Ennyi pénzzel nem nagyon lehet mit kezdeni, a felkínált cserelakások pedig sokszor olyan rossz állapotban vannak, hogy a bérlők inkább nemet mondanak rájuk.

A legszegényebbek pedig aligha reménykedhetnek abban, hogy a kerület szociális lakást biztosít a számukra, hiszen a pályázatok inkább a jobb helyzetűekre céloznak. Egy idei előterjesztésben is szerepel, hogy az önkormányzat évente 6-8 lakáspályázatot ír ki, „az elmúlt időszakban többek között egyedülállók, ifjú házasok, lakással nem rendelkező kerületi polgárok, és a devizahitelüket fizetni nem tudó családok, illetve diákok, valamint oktatók részére”, piaci alapú bérleti díjjal. 2015-ben százötven, köztük a Magdolna-projektben felújított bérlakásról döntöttek úgy, hogy azokat helyi közalkalmazottaknak adják ki. Az intézkedések kritizálói úgy látják, a kerület mindezzel azt akarja elérni, hogy inkább a középosztály tagjai és az „érdemesnek ítélt” szegények maradjanak Józsefvárosban.

Közben a kerület folyamatosan építi le a bérlakás-állományát. Két éve az összes bérlakás felét, kétezret jelöltek ki eladásra, köztük olyanokat is, amelyek részt vettek a Magdolna-projektben. Pedig 2006-ban még külön határozatot hoztak arról, hogy a Magdolna-projekt lakásai a kötelező öt éven túl is önkormányzati tulajdonban maradnak.

A kiszorulás leglátványosabb példája a kilakoltatás, amire általában akkor kerül sor, ha a bérlő elmarad a lakbérrel vagy a rezsivel. Ez sokakat érint Józsefvárosban, 2016-ban az önkormányzat közlése alapján éppen 1,7 milliárd forinttal tartoztak a kerületnek. Ezért részletfizetési programot indítottak, aminek a kritikák szerint többek közt az a hátulütője, hogy „a közösségi együttélés” szabályainak betartására hivatkozik, ez pedig bármit jelenthet, és ismét csak az „érdemesnek tartott” szegényeknek segít.

Ida és családja is óriási, másfélmillió forintos tartozást halmozott fel, ezért menniük kellett Tömő utcai önkormányzati lakásukból. Azóta Dunavarsányban bérelnek egy lakást 70 ezer forintért. Munkája nincs, párja segédmunkásként dolgozik, abból élnek. Amikor véletlenül összefutottunk vele a Kálvária térnél, azt mondta, semmi pénzért nem költözne már vissza Budapestre. Vidéken csendesebb, nyugodtabb az élet, és 17 éves fiára is könnyebben tud figyelni. „Van egy barátnője, nem drogozik, pincérnek tanul”.

Somogyi Eszter szerint ekkora összegek láttán „felmerül az emberben, hogy ha egy rendszer időben lépne, talán nem halmozódnának fel ekkora adósságok. És ez alatt nemcsak azt értem, hogy küldjenek ki egy felszólító levelet, amit egy idő után úgysem bontanak fel”. Szerinte ehelyett valódi, szociális lakáspolitikával lehetne megelőzni ezeket az eseteket. „A lakásrendszernek sokkal szorosabban együtt kellene működnie a szociális rendszerrel. Alaposan meg kellene nézni, hogy ha valaki nem fizet, akkor miért nem. Ki kellene mennie a szociális munkásnak, rendes lakbértámogatást, lakásfenntartási támogatást kellene biztosítani”.

Jelinek Csaba szerint „rengeteg vita van arról, hogy lehet-e pozitív eredményeket elérni pusztán azzal, hogy beavatkozunk egy adott területen, de közben kiszorító a lakáspolitika, az oktatás, az adópolitika vagy a munkaerőpiaci politika. Hiába viszek valahová iszonyatosan sok szociális munkást, ha a tágabb szabályozói környezet ezt nem követi le”.

Épp ezért igazságtalan lenne csakis a kerületet okolni a fenti problémákért. Ha lenne rá szándék, az önkormányzatok akkor sem tudnának átütő változást elérni lakhatási területen. A kormány évek óta a jobb helyzetűek lakhatását próbálja segíteni, miközben szociális lakáspolitika jóformán nem létezik. A normatív lakásfenntartási támogatást megszüntették, és az önkormányzatokra bízták, mennyi segélyt adnak a lakosaiknak. A bérlakásoktól sem csak jókedvükből szabadulnának az önkormányzatok: állami támogatás híján a rendszerváltás óta kódolva van a veszteségük (erről ebben a cikkben írtunk bővebben). Ráadásul az utóbbi években egy sor más területen szűkül az önkormányzatok mozgástere az oktatástól a szociális intézményekig.

Éjszaka itt lövik magukat az ablak alatt

A Magdolna-projekt második üteme 2008-2011, a harmadik pedig 2013 és 2016 között zajlott, immár EU-s forrásból. Az első program 900 milliós költségvetése 2,2 milliárd, majd 3,8 milliárd forintra nőtt. Ennek megfelelően az első szakaszban négy bérházhoz, a második szakaszban már 16 bérházhoz és hét társasházhoz, a harmadikban pedig 28 bérházhoz és 13 társasházhoz nyúltak hozzá.

„Az EU-s előírások miatt csak olyan programokra kaphattunk pénzt, amelyekre előre megvoltak az építési engedélyek. Így már nem volt esélyünk arra, hogy a lakókkal közösen, lépésről lépésre tervezzük a felújításokat” – mondta Molnár György korábbi kerületi képviselő.

Bár folytatódtak a programok a Kesztyűgyárban, és költöttek bűnmegelőzésre, például a Szomszédsági Rendőr Programra is, Alföldi szerint a szociális rész helyett egyre inkább a fizikai megvalósítás került a program fókuszába. „Máig nem tudom, hogy a magyar irányító hatóságok, vagy az Európai Unió előírásai voltak ilyen szerencsétlenek”. Az EU-s szabályok viszont nem engedték, hogy a lakásokon belül jelentős változásokat vigyenek végbe, így a legtöbb esetben a homlokzatokat és a fővezetékeket újították  meg és elsősorban a harmadik ütemben a gépészeti rendszerek egyéni mérhetőségére koncentráltak.

Így aztán érthető, hogy a második és harmadik ütemben résztvevő házak lakói már jóval elégedetlenebbek, mint Imréék voltak a Dankó utcában. „Hát, ez nem valami nagy ráköltés” – nevetgélt Szilvi, a Magdolna 22. egyik lakója kisfiával, Zsoltival a karján. A bejáratnál kifüggesztett tábla szerint 21 millió forint ment erre a házra, de a felújított csatornán kívül ebből semmi sem látszott. „Sok múmia ember jár erre. Sok drogos. Este tíz után nem megyünk ki”.

Egy idősebb nő a Magdolna 20-ban arra panaszkodott, úgy csinálták meg az ajtót, hogy befúj alatta a szél. Ebből a házból is sokakat kilakoltattak, amiről a befalazott lakások tanúskodnak. (Nem tudni, pontosan mennyi üres önkormányzati lakás van a kerületben, mert bár A Város Mindenkié idén szeptemberben kikérte az adatokat az önkormányzattól, csak pénzért cserébe akartak válaszolni a kérdéseikre. Ebből a táblázatból látszik, hogy más kerületek ingyen kiadták a közérdekű adatokat).

„Miért nem adják ki fiataloknak?” – kérdezte a nő, aki 25 éve költözött ide a Ferenc körútról. „Nem csinált valami jó üzletet a férjem. Minden éjszaka üvöltöznek az utcán” – dohogta, miközben kutyájával, Kormival lassan lekászálódott a lépcsőn. A ház bejárata előtt egy széles vállú, kopasz és egy vékony, bajszos férfi beszélgetett, mellettük egy sokat megélt autó. Fotót egyikük sem akart, előbbi indoklásul csak a bokáján levő nyomkövetőre mutatott. „Házi őrizetben vagyok”. Felvetésünkre, hogy már nem is tűnik olyan félelmetesnek a Magdolna utca, azt mondták, „ez csak nappal van így. Éjszaka itt lövik magukat az ablak alatt”.

Idegen, helyes gyerek

Alföldi György szavai szerint a Rév8 mindig is az „elkülönült, kicsit idegen, helyes gyerek” szerepét töltötte be. Hagyták őket dolgozni, de kérdés volt, megkapják-e az önkormányzattól a projekthez szükséges önrészt, és az SZDSZ-es vezetés idején az is előfordult, hogy a Rév8-nak a saját költségvetéséből kellett pénzeket átcsoportosítania. „Egyedül az jelentett védelmet a Rév8-nak, hogy pályázaton nyert pénzből dolgoztunk”.

Bár a Magdolna-projekt harmadik ütemében az önkormányzat próbálta magához venni az irányítást, Alföldi szerint Kocsis Máté akkori polgármester belátta, hogy a Rév8 nélkül nincs városrehabilitáció, ezért széles felhatalmazást adott a cégnek. Ekkorra azonban a munkatársak jelentős része távozott, köztük Alföldi helyettese, Sárkány Csilla is, miután új vezetőt hoztak a Kesztyűgyár élére. Alföldi végül 2016-ban jött el a Rév8-tól.

„Húzós volt ez a tizennyolc év, úgyhogy mostanában nem bánom, ha nem kell a nyolcadik kerületbe mennem. Néha azért szoktam előadásokat tartani, nemrég holland egyetemistáknak mutattam be a Corvin sétányt. Velük ellentétben én tudom, milyen volt régen, és jó érzéssel tölt el, ha ránézek”.

Megy tovább

A Magdolna-projekt 2016-ban véget ért, a szociális városrehabilitáció a szomszédos Orczy negyedben folytatódik, amit az elmúlt években óriási állami beruházással kezdtek felhúzni. Felújították a Ludovikát, beköltöztették a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet, az Orczy parkot pedig ellepték az épületek közt menetelő rendőrhallgatók.

 

„Én nem félek, de a lakótársam rám szokott írni, hogy megyünk-e együtt haza” – mesélte Dóri, aki angol-informatika szakos tanárnak tanult az ELTE-n. Ideiglenesen bérelnek lakást a Kálvária utcában, pár hónap múlva elkészül a vadiúj lakása Corvin sétányon. „23 millióért vették a szüleim. Lett volna 18-ért is a Práter utcában, de fontos volt, hogy új építésű legyen”. Ha félni nem is fél, azért „furcsa, amikor reggel arra ébred az ember, hogy színesbőrű férfiak kiabálnak az utcán. Vagy amikor látom az ablakból, hogy kiszállnak a kocsiból, és odapisilnek az ablak alá”.

„Erről jut eszembe, nézzétek ezt a képet” – mondta, és kutatni kezdett a mobilja után. „Ezt valamelyik nap fotóztam a ház bejáratánál. Valaki odaszart”.

Ha érdekli, hogyan alakult a másik nagy józsefvárosi rehabilitációs projekt, a Corvin negyed sorsa, olvassa el a másik cikkünket is! Ha pedig nyolcadik kerületi embereket szeretne megismerni, ezt a portréanyagunkat nézze meg!