Keresés

Nem venném megint elő a menekült-batyut

Fotó: Magócsi Márton
Fotó: Magócsi Márton

A koszovói származású Dzavit lassan 12 éve él Magyarországon, és noha menedékkérőként érkezett, szinte rögtön állást ajánlott neki egy nemzetközi jogvégő szervezet. Feleségével és gyermekeivel Ráckevén élnek, ahol mindenki ismeri őket, hiszen a környéken igazi kuriózumnak számítanak. Dzavit már maga mögött hagyta a menekült életet: hacsak nem muszáj, nem szeretné családjával megint nyakába venni a világot.

Honnan származik, és mikor érkezett Magyarországra?

Koszovóból származom, és 2003 óta élek menekültstátusszal Magyarországon. Szóval majdnem 12 éve.

Pontosan miért menekült Koszovóból?

A balkáni egyiptomi kisebbséghez tartoztam Koszovóban, és a háború idején, és utána sem tudta az ország kormánya megvédeni ennek és más kisebbségeknek a jogait. Senki sem volt biztonságban, aki nem albán nemzetiségű volt, így én sem.

Mivel foglalkozik?

Az European Roma Rights Center nevű nemzetközi szervezetnél dolgozom, ami egy a kisebbségek – ez esetben a romák – jogait védő szervezet.

Hogy találta ezt a munkát?

Dolgoztam nekik már a koszovói konfliktus ideje alatt is. Jelentéseket küldtem nekik az aktuális helyzetről. Nyilván tudtak róla, hogy Magyarországra jöttem, és mivel ismerték a munkásságomat, állást ajánlottak.

Azért akkor mondhatjuk, hogy könnyebb dolga volt, mint a többi menekültnek.

Igen, mert szerencsém volt. Mikor ideérkeztem, nem voltam egyedül. Volt némi kapcsolatom azokkal, akiknek korábban dolgoztam. Végig kapcsolatban voltunk a koszovói háború alatt, és utána is, mikor Macedóniába kerültem menekültként. De személyesen csak akkor találkoztam a mostani kollégáimmal, mikor menedékkérőként Magyarországra érkeztem.

Dzavit Berisha
Fotó: Magócsi Márton

Egyedül jött?

Nem, ketten a feleségemmel.

Hogy kezdték az életetüket itt?

Viszonylag hamar megkaptuk a menekültstátuszt, így a debreceni menekülttáborból hamar kikerültünk. Utána még Bicskére költöztünk, ahol legalább másfél évet éltünk, mert Budapesten nem találtunk lakást. Nagyon nehéz volt, mert a telefonban mindenki nagyon kedves volt, viszont amikor megláttak, és megtudták, hogy menekült vagyok, nem adták ki nekem a lakást vagy a házat. 2008-ban sikerült hitelt szereznem, és vettem egy házat Ráckevén.

Miért pont Ráckevén?

Először Bicskén szerettem volna házat venni, mert ott már kiismertük magunkat, és a gyerekek is ott kezdhették volna az iskolát. Viszont Bicskén nem találtam elég nagy ingatlant, amire szükség lett volna. Már kezdettől fogva azt terveztem ugyanis, hogy a szüleimet és a nagyobbik lányomat is Magyarországra hozom. Ráckevére úgy esett a választás, hogy egy velem együtt érkező menekült ismerősömnek sikerült ott vennie házat, ő ajánlotta.

Milyen kapcsolata van a helyiekkel?

Elég jó. Mindenki ismer minket a környékünkön, mert ugye nincs sok menekült arrafelé. A gyerekeim pedig ott nőnek fel. A házunk nem csak egy ház, ahol alszunk, de amúgy bárhol lehetne. Abból tudom, hogy amikor nyaranta meglátogatjuk a rokonainkat, szeretteinket Macedóniában, Németországban vagy Olaszországban – nekünk ez a nyaralás – hazafelé érezzük, hogy a házunk húz maga felé minket. Ráckeve részének érezzük magunkat.

Meséljen egy kicsit a családjáról! Említette, hogy vannak gyermekei…

Igen, négyen vannak. A nagyobbik lányom már 21 éves, aztán van egy 10 éves fiam, a két legkisebb lányom meg már öt és három évesek.

A legnagyobb lánya ezek szerint még odahaza született. Mikor és hogyan vehette őt magához?

Egy évvel azután, hogy megkaptam a menekültstátuszt, nemzetközi szervezetek segítségével, családegyesítés keretében idehozhattam a lányom. Addig a Macedóniában menekültként hátramaradt szüleimmel, az ő nagyszüleivel élt.

Van különbség közte és a már itt született gyerekei között abban, hogy érzik magukat Magyarországon?

Voltak nehézségei, persze, mert már 11 éves volt, mikor idekerült. Előtte pedig soha nem járt normális iskolába, mert 5-től 11 éves koráig menekülttáborban élt Macedóniában. Mostanra, azt mondhatom, már teljesen integrálódott. Kezdetben inkább a nyelvvel voltak gondjai. De nem gondolom, hogy máshogy – jobban vagy rosszabbul – érezné magát Magyarországon, mint a már itt született testvérei. Most már tökéletesen beszél magyarul, befejezte az iskolát, házas, és van egy gyermeke. Neki már megvan a saját élete.

Gondolom, hallott róla, hogy a magyar kormány egy bevándoró-ellenes kampányt folytat. Tele van óriásplakátokkal az ország, rajtuk az itt élő vagy a jövőben ideérkező migránsoknak szóló üzenetekkel. Az egyik azt mondja: “Ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat!” Érezte már úgy, hogy itt el kell rejtse a kulturális különbözőségeit?

A magyar társadalom részéről egyáltalán nem érzek ilyen nyomást. Ott van például a feleségem esete, aki hidzsabot (a muszlim vallású nők által viselt fejkendő – a szerk.) hord. A szomszédaink persze meglepődtek rajta, de soha nem kapott emiatt egy rossz szót sem tőlük. Elfogadnak minket, mi pedig őket. Nem hinném, hogy a magyarok lenéznének, vagy egyszerűen megvetnének más kultúrákat.

Dzavit Berisha
Fotó: Magócsi Márton

Mégis kikerült ez az üzenet…

Igen, de ez nem tükrözi a magyar társadalmat. Ott van például az egyik szomszédom, akivel egy kávé mellett vallási témákról szoktunk beszélgetni. Én muszlim vagyok, ő katolikus. Semmi probléma nincs, tiszteletben tartjuk egymás meggyőződését. Azzal sincs semmi problémám, hogy a lányom, akit muszlimként neveltünk, egy katolikus magyar fiúhoz ment feleségül.

Milyen nehézségekkel néz szembe egy gyakorló muszlim Magyarországon?

Leginkább a hentesáruval van gondunk. Magyarországon szinte minden hentesárúban van disznóhús, amit mi nem fogyaszthatunk. Mikor utazunk, mindig beszerezzük azokat az élelmiszereket is, amiket itthon nem lehet kapni.

Még egy utolsó kérdés: bármi miatt megfordult valaha a fejében, hogy továbbáljon Magyarországról?

A Facebookon nemrég írtam egy bejegyzést arról, hogy a mostani helyzetet ismerve, látva az említett politikai üzeneteket, talán ki kéne nyitnom a szekrényt, és elővenni a már rég eldugott menekült-batyut. Reméltem, hogy már soha nem lesz rá szükségem, de ha ezek az üzenetek célba érnek, akkor lehet, hogy rá leszek kényszerítve, hogy elmenjek innen.

Olvassa el a többi interjúalanyunkkal készült összefoglaló cikket is!

Tetszett a cikk? Ossza meg!
Olvasna még több ilyet? Kövesse az Abcúgot a Facebookon is!