A rózsadombi középiskolás a hétvégét a Tisza-tónál tölti. De nem a haverjaival szórja a szülei pénzét, meg a strandon heverészik, hanem papírrepülőt hajtogat és focizik a lakóotthonban élő, hátrányos helyzetű kisfiúval. Egy alapítvány hozta össze őket, a diákok elfogadást tanulnak, és azt, hogy az elitsulin kívül is van élet, a kicsik pedig már attól a tengerparton érzik magukat, hogy vizes lábbal forognak a kemping homokjában.
Ákos! Gyere gyorsan, a kicsinek kiesett az egyik foga”
Tegyétek le, nem a lába tört el, tud járni”
A hat év körüli, vékony, szemüveges kisfiúnak vérzik a szája, de nem sír. A körülötte állók úgy tűnik, jobban meg vannak ijedve, mint ő. Fociztak, és valaki véletlenül eltalálta a labdával. Szipog kettőt, de tíz perc múlva már egy chipses zacskóval a kezében mászkál a kempingben. Egy budapesti lakóotthonban él, de most hétvégén nyaral: az Age of Hope alapítvány középiskolás önkénteseivel a Tisza-tónál. Az alapítvány főleg a rászorulókon segít: ruha és adományosztás, hátrányos helyzetű gyerekek kirándultatása vagy karácsonyi műsor és ajándékosztás a legszegényebb településeken élőknek.
A középiskolások közül sokan jönnek sportegyesületből, de vannak köztük budai elit gimnáziumba járók és milliárdos szülők gyerekei is. A sarudi hétvégén GPS kaland túráznak, kajakoznak, közösen főznek, fociznak, papírrepülőt hajtogatnak. Az itt eltöltött időt elfogadják az iskolák az érettségihez előírt kötelező ötven órás önkéntességi munkának, de Tóth Ákos, az alapítvány létrehozója és vezetője – egyébként masszőrként és gyermekotthoni nevelőként is dolgozik – szerint nagy részük nem csak ezért van itt.
“Nagyon jó hatással van a kamaszokra ez a fajta önkéntesség” – ezt már Péter, az egyik apuka meséli, akinek három fia is gyakran vesz részt az alapítványi programokban. A Tisza-tónál most csak egyik fiuk van lent, de Pétert elkísérte a felesége is. “Ezek a gyerekek, főleg, akik gazdagabb családból jönnek, tartanak egy csomó dologtól: a hajléktalanoktól, a romáktól. A XII. kerületben laknak, elit iskolába járnak, nem sokszor találkoznak a valódi élettel”. Péternek az egyik kedvenc története pont a saját fiához kötődik: a Moszkva téren körbeállták cigány fiatalok, és pénzt akartak tőle kérni. Ő pedig nem futott el halálra rémülten, hanem elkezdett velük beszélgetni, elmondta, hogy nincs nála pénz, nem tud adni, aztán inzultus nélkül távozott. Ha erőszakosabbak a fiúk, valószínűleg nem sokat ért volna a szép szó, de azt mindenképpen jól mutatja, hogy Péter hozzáállása hogyan változott, mióta az alapítványon keresztül például cigánytelepekre is eljut.
Ákos sok szempontból szigorú, ezért is kéri, hogy tegyék le a kirúgott fogú kisfiút. “Ez egy szabály, hogy nem cipeljük, ölelgetjük és puszilgatjuk őket. Nem vagyunk a szüleik, nem szabad, hogy túlzott kötődés alakuljon ki az önkéntes és a gyerek között, mert lehet, hogy soha többet nem találkoznak” – mondja. Ennek ellenére napközben látom, hogy nehéz megállni egy-egy simogatást, vagy ölelést. Ákos szerint nem szabad érezniük, hogy sajnálják őket, egyenrangúként kell velük bánni, nincs szükség rá, hogy azt érezzék az önkéntesek viselkedésén, hogy szánják őket. Az egyik kislánynak börtönben van most az anyja, de a sarudi hétvégére elhoztak olyan gyereket is, aki bántalmazó, molesztáló, illetve drogos családból került ki.
Nagyjából tíz gyereket hoztak most el. Köztük a négy év körüli kislányt, akit mindenki csak Pochahontasnak hív hosszú, barna haja és pörgős szoknyája miatt. Nem sokat beszél, virágot szed Ákosnak, odaviszi neki, egyszer hallom, amikor nevetve azt mondja: “homokos tengerpart” – és fordul kettőt mezítláb a földön. Előtte levitték őket a tóhoz, amibe beledugta a lábát. Visszafogottnak tűnnek az otthonban élő gyerekek: játszanak, rohangálnak, bújócskáznak, de hangoskodásnak, igazi elevenségnek nincs nyoma.
Ákos szerint nem rossz egy ilyen hétvége után visszamenni az otthonba a gyerekeknek. „Örülnek neki, hogy van ilyen, jól érezték magukat és alig várják a következőt”. Nyáron a horvát tengerpartra viszi néhányukat, sikerült kedvezményesen két nyaralót találnia, de az már nehéz döntés lesz, hogy kik mehetnek az otthonból. Petra, a 14 éves, enyhén értelmi sérült kislány például nem megy, pedig ő Ákos szerint mindig minden rendezvényükön ott van. Az alacsony lány igazi vezéregyéniség: folyamatosan hallani a hangját, mindig ott terem, ahol éppen történik valami, és mindenről van valami véleménye. Azt például teljesen durvának tartja, hogy valaki újságíró, mert ő biztos nem bírná, hogy egyfolytában írnia kell. Ő zsonglőr akar lenni, de ez most annyira nem érdekli, sokkal inkább a közelgő ballagás. Most hetedikes, ezért az ő osztályuk ballagtatja a végzősöket. Amikor rákérdezek, hogy abban mi olyan jó, azt feleli: a sorfal állás és a szavalás. A verseket ugyanis mindig ő mondja, ha ünnepség van.
A táborban hat-hét személyes, egyszerű konténerekben alszanak. Az önkéntesek főznek, mosogatnak, boltba mennek, ha kell, folyamatosan a kicsikkel foglalkoznak, egymással szinte alig. Nem látom, hogy bárki is félrevonulna az okostelefonját nyomkodva, pedig Ákos szerint többségüket le sem lehet vakarni a közösségi oldalakról. „Mennek a fotók folyamatosan, itt egy szelfi, ott egy közös kép a haverokkal. Aztán amikor felraknak magukról az Instagramra egy fotót, ahol épp egy cigány putriban pakolják az adományt, akkor meg néznek az osztálytársak, hogy ez micsoda, és ők is jönni akarnak”. Az alapítványhoz folyamatosan jelentkeznek a gyerekek, de ha Ákos valakin azt látja, hogy nem teszi magát ezerszázalékosan oda, vagy csak azért vesz részt a programokon, mert jó móka, akkor szól, hogy köszöni szépen, de többet nem kell jönni.
Délután az egyik önkéntes fiú el akar vinni bringázni két otthonos gyereket. Egyiküket azonban nem engedi el Ákos, mert nem érzi úgy, hogy biztonságosan tudna már egyedül kerékpározni. Látszik a csalódottság az arcokon, de végül nem mennek, mert a középiskolás fiú szerint nem lenne igazságos, ha ők ketten elmennének, a harmadikat pedig a táborban hagynák. Helyette az összes gyerek elindul a GPS tájékozódási versenyre.
Négy csoportra oszlanak, és keresztül-kasul járkálnak a településen. Az egyik csoportban van Petra, most is ő az irányító, egyfolytában magyaráz mély hangján, elől megy, egyik csapattól rohan a másikig. Tőlem csak annyit kérdez, hogy eltenném-e a táskámba a másfél literes vizét, mert nincs kedve cipelni, de beszélgetni már nem akar. Most kalandtúra van, hagyjam békén.
Megosztás