László még özönvíz előtti technológián tanulta az informatika alapjait, majd huszonöt évvel később, már egy működő vállalkozással a háta mögött elhatározta, hogy átképezi magát. Negyvenévesen kezdte el az orvosi egyetemet, és túl lesz az ötvenen, mire befejezi a rezidensi képzést. Mindezt úgy, hogy az érsebész szakorvosnak készülő László diszlexiás és diszgráfiás, így az olyan magolós tantárgyakkal, mint például az anatómia, nagyon megszenvedett az elején.
László negyven éves fejjel úgy döntött, hogy valami egészen mást fog tanulni, mint amivel addig foglalkozott. (Kérésére nevét megváltoztattuk.) Végzettségét tekintve eredetileg villamosmérnöknek tanult, ahogy ő fogalmazott, özönvíz előtti technológián tanulta az informatika alapjait. Az egyetem elvégzése után 1991-ben saját vállalkozást indított, adatmentéssel és szerverek forgalmazásával kezdett el foglalkozni. Egészen hét évvel ezelőttig ez töltötte ki az életét. A fordulópontot az jelentette, hogy csak külföldön tudott volna hardware tervezőként tovább dolgozni. Ezt viszont nem akarta, ezért inkább elhatározta, hogy kitanul egy teljesen új szakmát. Végignézte az egyetemi szakokat, és kiszűrte, hogy mi az, ami egyáltalán nem érdekli, vagy amit már tanult. Így esett a választása végül az orvosi egyetemre. Fiatalon orvosnak készült, de akkor nem jelentkezett az egyetemre. Később mégsem ez motiválta, tisztán racionális döntés volt részéről, hogy egy informatikai vállalkozással és két felnőtt gyerekkel a háta mögött ezt a hivatást válassza. A családban sem volt előtte orvos, így ez sem indokolta döntését.
Egy hét alatt megtanulta a három vékony könyvecskét
A felvételihez biológiából kellett újra érettségiznie, a vizsgák előtt egy héttel vette meg a tankönyveket. Úgy ítélte meg, hogy ennyi idő bőven elég lesz “a három vékony könyvecske” megtanulásához. Mindig is érdekelték a reál tudományok, sokat olvasott, szívesen nézett ismeretterjesztő műsorokat, magyarázta, miért vette lazán az érettségit. “Nyitott szemmel jártam, könnyen ragadt rám a tudás, az emelt szintű érettségin inkább a komplex tudáson volt a hangsúly.” Nem biztos, hogy ma már belekezdene az egészbe, tette hozzá.
Az érettségije végül jól sikerült, felvették a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karára. Eleinte furcsán érezte magát, mert több oktatójánál is idősebb volt. Talán emiatt néztek rá néhányan ferde szemmel, mit keres ott ilyen idősen, hiszen évfolyamtársainak gyakorlatilag az apja lehetett volna. Ennek ellenére befogadták a fiatalabbak, volt, hogy elment velük meginni egy sört. Átlagosnak nem mondható helyzetét az is tetézte, hogy László a tanulás mellett ugyanúgy vezette a vállalkozását. “Nappal kisdiák voltam, este cégvezető.” Sokszor az órák után, este állt neki a munkáinak, az adatmentést például otthon is tudta csinálni, így ez nem okozott problémát.
László története egyáltalán nem szokványos. A Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karán egyetlen hasonló korú hallgató volt az elmúlt években, ő most 48 éves, de még nem végzett. A szegedi csúcstartó egy 49 éves hallgató, de arról nincs információjuk, hogy praktizál-e, írta válaszában a vidéki egyetem. Megkérdeztük a Semmelweis Egyetemet is: az elmúlt három évben mindössze három olyan hallgatójuk volt, aki a diplomameg szerzésekor már elmúlt 40, saját évfolyamából László volt az egyetlen „túlkoros.” A budapesti egyetem történetében egy 60 éves hallgató a rekorder. A Pécsi Tudományegyetem orvosi képzésén 12 hasonló korú hallgató tanult az elmúlt években: közülük ketten szereztek diplomát, nyolcan lemorzsolódtak, ketten pedig jelenleg is aktívak.
Az orvoshallgatók életkorára nézne nincs semmiféle megkötés, ha teljesítik a felvételi követelményeket, akkor elkezdhetik a képzést. László szerint nem is lenne indokolt, mert ha egy orvos csupán 20 évig praktizál, már megérte az államnak a taníttatása. “Egy 50-60 éves érsebész amúgyis fiatalnak számít”, tette hozzá.
Nem az orvosira való fogyatékosság
Saját bevallása szerint az első két év igazi szenvedés volt számára. László ugyanis diszlexiás és diszgráfiás, így azok a tárgyak, ahol sokat kellett magolni, különösen nehezen mentek neki. Ilyen volt az anatómia, ami szerinte olyan mint egy külön nyelv.
“Húszszor többet kell tanulnom. A diszlexia nem az orvosira való fogyatékosság”
, mondta. Részben ez is az oka, hogy informatikus létére miért nem választott valamilyen programozói képzést. Ezekből rengeteg indult az elmúlt években, viszonylag rövid képzés mellett ígérnek versenyképes tudást és van is kereslet programozókra. Felvetésemre László azt válaszolta, hogy az újabb programnyelvek utasításait megtanulni szinte olyan, mint maga a nyelvtanulás, ami a diszlexiásoknak hatalmas nehézséget okoz.
Bár jogosult lett volna különböző kedvezményekre, például hogy ne kelljen írásban vizsgáznia az adott tárgyból, László inkább nem kért könnyítést, mert nem tartotta volna tisztességesnek a többiekkel szemben. “Aki kilóg, azt nem szeretik. Én már az életkoromnál fogva kilógtam.” Másrészt mivel a tananyagok erősen egymásra épülnek, úgy gondolta, hogy még rosszul is jönne neki, ha könnyebben abszolválhatná egyik-másik tárgyat. Egyetlen esetben kért mégis könnyítést, hogy nyelvvizsga nélkül kaphassa meg a diplomáját.
A kezdeti nehézségek után könnyedén vette az akadályokat, az utolsó évben egy magánklinika sebészetén kezdett el műtéteknél asszisztálni, hogy tapasztalatot gyűjtsön. “Kis túlzással, aki sokat áll a buszvezető mellett, az előbb-utóbb megtanul buszt vezetni.” Ebben a cikkünkben írtunk arról, hogy a hazai orvosképzés komoly problémákkal küzd, egyre kevesebb orvosra, azaz oktatóra egyre több hallgató jut, ami meglátszik az oktatás színvonalán is. Fontos gyakorlati órák maradhatnak el, mert az orvosra inkább a műtőben van szükség, így a hallgatók alig látnak beteget. Maga a rendszer is olyan, hogy a pluszfeladatok és kötelezettségek mellett kevés anyagi előnnyel nem jár, ha az orvosok oktatnak is. Ezt László is tapasztalta, alig volt sebészetből gyakorlati oktatásuk, egy keveset megtanultak varrni, de semmi több, mondta. A magánklinikán már előny volt a kora és az élettapasztalata, mert könnyebben szerzett ismerettségeket. “Eleve főorvos fejem van ránézésre”, jegyezte meg viccesen. A jó kapcsolatok az orvosi szakmában is fontosak a boldoguláshoz, így dőlnek el a jobb rezidensi helyek is, magyarázta.
László eredetileg szívsebésznek akart menni, de mivel nagyon kevés rezidenst vesznek fel erre a területre, ezért inkább az érsebészetet választotta. Ez szintén hiányszakmának számít, és hasonlóan bonyolult, sok társterületet kell hozzá ismerni. Egy éve dolgozik rezidensként a Honvédkórházban, még öt éve van hátra a képzési időből.
Ez azt jelenti, hogy László ötvenöt éves lesz, mikorra megszerzi a szakvizsgáját. “Ha meglesz a szakvizsgám, senki sem nézi majd, mikor végeztem.” A betegek most sem veszik észre, hogy egy rezidens, és nem egy végzett orvos áll velük szemben.
Az államiban jelképes a fizetés
Mivel László is kapja a hiányszakmás ösztöndíjat, ezért minimum addig kell Magyarországon dolgoznia, amennyi ideig kapta a rezidenseknek járó juttatást. (Ennek összege 150 ezer forint.) Neki ez nem jelent problémát, mert annak ellenére sem akar külföldön dolgozni, hogy a rezidensi ösztöndíjának többszörösét kereshetné meg máshol. A diszlexia miatt nehezen tanult nyelveket, nyelvvizsgája pedig nincs, de ha lenne rá lehetősége, akkor sem hagyná el az országot. Gyerekei is ide kötik, és bár nem keres jól, de nem hal éhen, mondta. “Szeretem ezt az országot. Ez azért van így, mert három dologgal nem foglalkozom: politika, vallás és sport.” Az egészségügy helyzete sem riasztja el, mert “az annyira pocsék, hogy ennél már csak jobb lehet.”
László fizetősként kezdte el az egyetemet, négy félév után átvették államilag finanszírozott képzésre. Így is horribilis pénzbe kerül az orvosi, talán sosem fog megtérülni a befektetett pénz, mondta. Egyszer évfolyamtársaival kiszámolta, hogy még a nem fizetős képzésen is több millió forintot emészt fel az egyetem elvégzése.
Nemcsak anyagilag hozott komoly áldozatokat azért, hogy orvos lehessen. Mint elmondta, gyakorlatilag nincs semmi szabadideje: továbbra is dolgozik a cégében, a kórházban körülbelül 8-11 órát tölt bent, olyan nincs, hogy nyolc óra munka után az ember leteszi a szikét, mondja. Ehhez jönnek még az ügyeletek, havonta minimum négyet kell elvállalnia, de nem ritka, hogy a négyből tíz lesz. Ha végez az állami kórházban, akkor sok kollégájához hasonlóan megy a magánegészségügybe dolgozni.
“Valamiből meg kell élnem, az állami egészségügyben jelképesek a fizetések.”
A címlapi kép forrása: Pixabay
Megosztás