Míg az ezredforduló idején főleg Kanadába indultak el a mélyszegénységben élő, szegregált romák, addig manapság már inkább Anglia, Németország és Hollandia a cél. Az sem akadály, ha nincs meg a képzettségük, vagy a kiutazáshoz szükséges pénzük, a már kint lévő rokonok húzzák magukkal az itthoniakat. A segítségnek azonban ára van, és nemritkán hasonló alárendelt viszonyban találják magukat kint, mint amiben Magyarországon éltek.
Az utóbbi években a gazdasági válság, a megszorítások, a bizonytalan kilátások vagy a politikai helyzet sokakat ösztönöz arra, hogy külföldön dolgozzanak. A külföldön munkát vállalók között ma éppúgy találunk egzisztenciateremtés előtt álló fiatalokat, mint az adósságcsapdából kitörni vágyó középgenerációt, vagy az alacsony nyugdíj miatt idősgondozásra kényszerülő nőket.
Váradi Monika Mária, Durst Judit, Fehér Katalin, Németh Krisztina és Virág Tünde közös kutatásukban arra keresik a választ, hogy a hátrányos helyzetű vidékeken milyen okok és kényszerek vezetnek oda, hogy az ott élők külföldre menjenek dolgozni. Az érintettek milyen döntéseket hoznak, milyen utakat járnak be, mire és kire támaszkodhatnak, és kivándorlásuk milyen hatással van a családjuk életére. De fontos kérdésük az is, hogyan néz ki a romák migrációja.
Az idézett tanulmány egy jelenleg is folyó vizsgálat első eredményeit mutatja be. A kutatók három helyen interjúztak: egy dél-dunántúli, csökkenő népességű, gazdaságilag gyenge kisvárosban, Észak-Magyarországon egy ipari válságövezethez tartozó kisvárosban, és egy dél-alföldi, határmenti faluban. Az általános tapasztalat az volt, hogy bár a migráció foglalkoztatja a helyieket, maguk között sokat is beszélnek róla, idegeneknek már nehezen nyílnak meg.
Viszik a szegényebb rokont
A kutatás egyik fontos kérdése az, hogy vajon a romák más utat járnak-e be, amikor külföldre indulnak dolgozni. Az interjúk alapján elmondható, hogy a kényszerek, amik indulásra késztetik őket, ugyanazok, mint a nem romák esetében. De van egy lényeges különbség: a romákat ezek mellett munkaerőpiaci, intézményi és politikai diszkrimináció is éri.
Észak-Magyarországról az ezredforduló éveitől sok roma indult útnak, először Kanadába, majd a bevándorlási politika szigorodásával változott a célország is. Azok, akik végül valamilyen okból visszajöttek, vagy visszakényszerültek, más európai országban, jellemzően Angliában próbálkoznak. Míg az ezredforduló idején a kevés számú, szakképzett roma elit tagjai mentek Kanadába, addig néhány évvel később, a második hullámban már a mélyszegénységben, szegregált körülmények között élő romák elsősorban a saját rokonaikra támaszkodva próbáltak a tengerentúlon szerencsét. Azonban a távolság, a repülés költségei sok család súlyos eladósodásához vezetett, amiből nem mindenki tudott kivergődni. Az érintett családok nem mérték fel pontosan a lehetőségeiket, és akadtak, akik a rokonok vagy ismerősök kiutaztatásából üzletet csináltak. Kanadában vagy Angliában egyaránt jellemző, hogy a kiszolgáltatott családoknak adott kölcsönre, lakhatásra, munkalehetőségre, szociális és adminisztratív ügyek intézésére sajátos ipar épült ki.
Történetek szólnak arról, hogy a repülőjegy árának többszörösét kellett visszafizetni, hogy az adósság fejében oda kellett adni a fizetést a támogató rokonnak, aki ígérete ellenére nem mindig intézte el, hogy a rokonok szociális ellátáshoz jussanak. A „leszedett”, ezért rokonaikban csalódott családok jellemzően Magyarországon is mélyszegénységben élnek, igyekeznek túlélni, és rendszeresen szorulnak (uzsora)kölcsönre. Vagyis itthon is kiszolgáltatottságban élnek, és amikor külföldre indulnak, ott is a segítő rokon vagy ismerős család jóindulatától függnek.
A szakmával rendelkező, itthon is munkatapasztalatokat szerzett roma férfiak, nem roma társaikhoz hasonlóan, hosszabb-rövidebb ideig egyedül, illetve családjuk nélkül járnak külföldre, többnyire Németországba, Hollandiába vagy Ausztriába dolgozni, attól függően, hogy kinek hol vannak ismerősei, akik segítenek a munkaszerzésben. A roma szakmunkás férfiaknál is fontos tényező a végzettségük, a szaktudásuk. Az informális hálózataik is hasonlóan működnek: az azonos településről vagy vidékről valók együtt, egyikük autójával utaznak, illetve segítenek egymásnak munkahelyet találni.
A szegénységben, kirekesztettségben élő, alacsony iskolai végzettségű, kevés munkatapasztalatú romák is el tudnak indulni külföldre. Ebben a rokonság segít nekik. A gyakran öt-hat gyerekes roma nagycsaládból általában a legtanultabb, legtalpraesettebb felnőtt gyerek megy ki először külföldre a párjával, többnyire Kanadába, hogy aztán az első néhány havi bevételéből összerakja a repülőjegy árát a következő családtagnak, és így tovább végig a rokonsági hálón. Ahogy egyikük fogalmazott:
A roma középosztály kiviszi a szegényebb rokonait”.
A szegény romák migrációjában tehát nagy szerepe van a nagycsaládból elsőként útnak induló úttörőknek. Ők a családtagoknak a kiutazáshoz nyújtott segítséget mindig kölcsönnek tekintik, amit vissza kell fizetni, illetve elvárás, hogy az újonnan kiérkező család egy idő után anyagilag függetlenné váljon.
Mindegy hol, csak ne itt
A kutatás nem csak a romák migrációját vizsgálta. A nem romák között a legtöbb kivándorló valamilyen anyagi kényszerhelyzetből menekül külföldre, de vannak olyanok is, akik azért indulnak el, hogy bebiztosítsák a jövőjüket. A kutatók a dél-dunántúli terepen találkoztak olyan ambiciózus, legalább érettségizett, nyelveket beszélő fiatalokkal, akik azért választanak külföldi munkát, mert így hamarabb és eladósodás nélkül megkeresik azt a pénzt, amiből lakást, autót vásárolhatnak. Ők azok, akik felismerték, hogy itthon nem, vagy csak hosszú évek alatt sikerülne ezeket elérni. Ugyan jó anyagi helyzetben élő szüleik és támogató, kiegyensúlyozott családi hátterük van, de a szülőknek arra már nincs pénzük, hogy a gyerekeknek lakást is vegyenek.
A fiatalok jellemzően nem úgy indultak el, hogy végleg kint maradnak, de a befogadó ország, a családi és párkapcsolatok alakulása vezethetnek a tartós külföldi letelepedéshez éppúgy, mint a végleges visszatéréshez. Nem egy interjúalany hívta fel a figyelmet arra a csapdahelyzetre, hogy ha sikerül is külföldi munkával megteremteni, amire vágytak, a házat, az autót és a jó életszínvonalat, a hazai keresetükből nem tudják megtartani, így a tartalék felélése után újból elindulnak külföldre.
A jellemzőbb mégis az, amikor a teljes kilátástalanság miatt mennek külföldre dolgozni. Mint az a két barátnő, akik alföldi falujukból indultak el. Egyikük évek óta távol lévő édesanyja nyomán kétszer is idősgondozást vállalt. Először azért, hogy a továbbtanulásához pénzt gyűjtsön, másodszor, hogy a téli tüzelőre összeszedje a pénzt. A másik lány akkori barátjával egy holland húsüzembe ment dolgozni, majd a magasabb fizetés reményében egy német céghez jelentkeztek, de mivel nem beszélték a nyelvet, nem vették fel őket, így végül hazajöttek. A két lánynak se szakmája, se nyelvtudása, se támogató családi háttere nincs, a kutatók szerint egyértelműen a bizonytalanság jellemzi a külföldi terveiket.
Megkapaszkodni valahol, mindegy hogy hol, csak ne itt”
– idézi a tanulmány őket.
Az interjúalanyok közül többen járnak húsfeldolgozó üzemekbe, szak- és betanított munkásként. Van, aki az édesapjával közösen dolgozik építkezéseken, de a családalapítás előtt álló fiatal nők és férfiak leginkább osztrák turistaparadicsomokba mennek dolgozni a több hónapig tartó nyári, téli szezonban. Mások Angliában, ritkábban más, nyugat-európai országban keresnek munkát, saját szakmájukban nemigen tudnak elhelyezkedni, jellemzően a vendéglátóipar, a szolgáltatási szektor felé mennek. Majdnem minden interjúalany arról számolt be, hogy munkahelyet és néha szállást is egy már kint dolgozó, esetleg végleg kiköltözött ismerős, barát, közvetlen családtag segítségével talált, azután pedig már ők maguk is segítettek másoknak a kijutásban.
Mi tartjuk itt el a családokat
A munkanélkülivé válás, az elhelyezkedési lehetőségek hiánya, az alacsony nyugdíjak – jellemzően ezek miatt indulnak külföldre a 40 évnél idősebbek. A németországi és ausztriai idősgondozók között találhatunk ötvenes éveikben járó rokkantnyugdíjasokat, de hatvanasokat, hetveneseket is. Előfordul, hogy gondozót és gondozottat alig néhány év választja csak el.
Az idősgondozást végző nyugdíjas korú asszonyok azért is vállalják a munkát, hogy támogassák gyerekeiket, unokáikat. Egyrészt tehermentesítik őket azzal, hogy nem szorulnak az ő támogatásukra, másrészt még ők segítenek nekik, például adósságaik törlesztésében, a megtakarításaikat pedig az unokák életkezdésére szánják. Nagyon fontos mozgatórugó az idősebb generáció körében az eladósodottság: a hiteltörlesztés önmagában vagy egy válással, betegséggel súlyosbítva. Egy elhibázott kezességvállalás, a válás után az asszonyokra maradt tartozások, a leggyakoribb azonban a házra, lakásra, autóra felvett svájci frank alapú hitel.
A külföldön töltött évek száma sokszor azon múlik, hogy hány autó, vállalkozás, lakás van, és ezekre mennyi hitelt vettek fel a családok. A dél-dunántúli és alföldi településeken negyvenen túl kizárólag nők indulnak külföldre, és ők jellemzően a házi idősgondozásban dolgoznak. A dél-alföldi faluban az idősgondozás a meghatározó út, ahogy egyik nő megfogalmazta: „mi tartjuk itt el a családokat”. Ebben a határ menti faluban a külföldi idősgondozás köré egész ipar szerveződött – írja a kutatás.
Az idős emberek gondozását vállaló magyar nőkről ebben a cikkünkben olvashat, ha pedig arra kíváncsi, milyen ötvenéves fejjel új életet kezdeni külföldön, akkor ezt olvassa el!
Megosztás