Átlagosan két évet kell várniuk azoknak az időseknek, akik már nem tudnak magukról gondoskodni, hogy bekerülhessenek egy otthonba. A várakozók fele meg sem éri ezt, előbb meghalnak, minthogy ellátáshoz jutnának. Idén februárban már 24 ezren szerepeltek az idősotthonok várólistáin. Hiába emelkedik évről évre a 65 évnél idősebbek aránya, a magyar állam az uniós átlagnál kevesebbet költ idősgondozásra: az elmúlt években nem jöttek létre új állami férőhelyek, a különböző ellátási formák finanszírozása pedig alig növekedett. Az idős hozzátartozók ápolásának terhe így a családokra hárul, ami azzal jár, hogy a gondozók kénytelenek feladni munkájukat, főleg a nőket érinti hátrányosan ez a tendencia.
Egyre több idős szorul gondozásra Magyarországon, mégis kevesen jutnak ellátáshoz – ez derül ki Gyarmati Andrea szociális szolgáltatásokkal foglalkozó kutató idősellátásról szóló tanulmányából. 1990 és 2017 között 13 százalékról 19 százalékra nőtt a 65 évnél és ennél idősebb korosztály aránya. Ez majdnem 2 millió embert jelent, közülük 1,3 millióan élnek valamilyen korlátozottsággal. Gyors ütemben növekszik a nagyon idősek (80 évesek és annál idősebbek) száma és aránya is, 2016-ban már 412 ezer ilyen korú lakost számlált a KSH. Az egyik leginkább rászoruló csoportnak az egyedül élő idősek számítanak: a 65 évnél idősebb népesség harmada él egyedül (554 ezren), és arányuk tovább fog növekedni.
Mindezek ellenére az idősek csupán 7 százaléka (ez 2017-ben 95 ezer időst jelentett) részesül házi segítségnyújtásban, még kevesebben jutnak be idősek otthonába, mindössze a korosztály 3 százaléka. Pedig lenne igény ellátásra, ezt mutatja az is, hogy egyre többen kerülnek idősek otthonába, gondozóházba: 1993 és 2017 között közel megduplázódott az ellátottak száma, 30 155-ről 55 770-re növekedett. Nagy részük, 47 százalákuk tartósan beteg, sokuk él valamilyen mentális betegséggel vagy fogyatékossággal, és ami fontos még, hogy a statisztikák szerint az intézményekben élő idősek negyede demens. (Ebben a cikkünkben írtunk arról, hogy az idősotthonok nehezen birkóznak meg a nagybeteg öregekkel.) Ez csak töredéke a demenciában érintett, mintegy 200-250 ezer embernek, akik leginkább gondozásra szorulnak.
Nem veszik figyelembe, hol van szükség ellátásra
Az önkormányzatoknak komoly szerepük lenne az idősellátásban, étkeztetést és házi segítségnyújtást kell biztosítaniuk számukra. 2015-ben a települések 91 százalékában volt elérhető házi segítségnyújtás, étkeztetés pedig 86 százalékukban, azaz nem minden önkormányzat tud eleget tenni törvényből fakadó kötelezettségének. Lakosságszámtól függően további szolgáltatásokat kell biztosítaniuk: a 3000 főnél nagyobb településeken nappali ellátást, (ebbe szabadidős programok szervezése, életvezetés segítése, hivatalos ügyintézésben való segítségnyújtás is beletartozhat), a 30 ezer főnél nagyobb településeken pedig gondozóházat.
A tanulmány szerint ezzel az a probléma, hogy a a szolgáltatások területileg egyenlőtlenül oszlanak meg, nem igazodnak az igényekhez, a lakosságszámnak nincs köze ahhoz, hogy valójában hol hányan szorulnak ellátásra. A szabályozás és a finanszírozás például nem veszi figyelembe, hogy a kistelepüléseken az elöregedés miatt magasabb az idősek aránya. “Az egyik legnagyobb szolgáltatásnak tekinthető házi segítségnyújtásban vannak járások, ahol a rendelkezésre álló kapacitások száma száz 65 év feletti lakosra vetítve eléri a 85-öt, miközben máshol az egyet sem” – idéz egy korábbi erre vonatkozó kutatást a tanulmány.
Kivételezett helyzetben vannak az egyházak
Az EUROSTAT számításai szerint 2015-ben az EU tagállama átlagosan a GDP 0,5 százalékát költötték az idősek ellátására, Magyarország ettől elmaradt, a GDP 0,4 százalékát fordította erre a célra. A tanulmány megjegyzi, hogy ugyanabban az évben a gyermekes családok támogatására a GDP 3 százalékát költötte az állam.
Az egyes szolgáltatások költségvetési támogatása érdemben nem változott az elmúlt években, a finanszírozás sok esetben nem fedi a költségeket: 2011 óta nem jut több pénz étkeztetésre, a nappali ellátás finanszírozása 2013-ban növekedett utoljára. A demens betegek ellátására és az idősek bentlakásos ellátására szánt normatíva ugyan nőtt, de nem kellő mértékben.
Ezzel párhuzamosan lezajlott egy központosítás, az állam adósságkonszolidáció címén számos feladatot átvett az önkormányzatoktól, köztük az idősellátás egyes elemeit is. A megmaradt feladatok támogatását pedig megpróbálták feladatmutatókhoz – például férőhelyszámokhoz, gondozási napokhoz vagy gondozási órákhoz – kötni, vagyis az elérhető szolgáltatások a finanszírozás oldaláról sem a valós viszonyokhoz igazodnak. “Valójában ez a fajta finanszírozás egyfajta tervgazdálkodást valósít meg” – olvasható a tanulmányban.
Az egyházak kivételezett helyzetbe kerültek, mivel nem csak az önkormányzatoknak is járó támogatást kapják meg, hanem úgynevezett kiegészítő egyházi támogatásban is részesülnek, ami feszültséget okoz a fenntartók között. Eközben az állam egyre több férőhelyet ad át egyházi fenntartásba: 2014 óta 2240 idősek otthonában lévő férőhely került az egyházakhoz. Gyarmati Andrea szerint az egyházaknak való kedvezés, a centralizáció és a feladatalapú finanszírozás bevezetése miatt az önkormányzatok egyre kevésbé motiváltak abban, hogy idősellátást tartsanak fenn.
Meghal, mire bekerülne az otthonba
A férőhelyhiányból és a rossz ellátásszervezésből fakadó problémákat a hosszú várólisták illusztrálják legjobban. Gyors ütemben növekszik a férőhelyre várakozók száma: a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság adatai szerint 2016 közepén 16 853 fő várakozott bejutásra, 2019 elejére ez a szám 24842 főre emelkedett. A tanulmány megjegyzi, hogy ez a szám reálisan 35 ezer körül mozog, mivel sokan már eleve nem is regisztrálnak a várólisták hosszúsága miatt. Jelenleg 100 férőhelyre 45 várakozó jut, a várakozás ideje átlagosan 2 év, a kérelmek körülbelül fele megszűnik a várakozási idő alatt, az esetek felében elhalálozás miatt.
“Ezért is különösen nehezen magyarázható, hogy az utóbbi 8 évben központi állami fenntartásban működő idősek otthonában új férőhely nem jött létre”
– írja a tanulmány szerzője.
Az idősellátás és az egészségügy összehangolása javíthatna a helyzeten, mivel az ellátottak terén nagy átfedés tapasztalható a két ágazat között, főleg az idős, pszichiátriai ellátottakra igaz ez. “Tényleges együttműködés sem a rendszer, sem a szakemberek szintjén nincs, más a finanszírozási, ellátásszervezési elv is.” Utoljára 2016-ban merült fel az időseket érintő egészségügyi és szociális ellátásokban lévő párhuzamosságok felszámolásának ötlete, de Ónodi-Szűcs Zoltán akkori egészségügyért felelős államtitkár reformjavaslatából semmi nem lett. Az elgondolás lényege az volt, hogy az egészségügyben lévő krónikus betegágyak harmada (10 ezer betegágy) átkerült volna a szociális szakellátáshoz, olyan otthonokat hoztak volna létre, ahol egészségügyi ellátásra, szakápolásra szoruló időseket láttak volna el idősotthoni körülmények között.
Nem lesz, aki ellássa az időseket
Gyarmati Andrea szerint ezeket a problémát a döntéshozók is látják, viszont új férőhelyek létrehozása helyett az alapellátás további terhelésével, a házi segítségnyújtás gondozási idejének a kitolásával akarják kezelni, pedig egy gondozóra már most is túl sok ellátott jut. Akárcsak a társadalom, a szociális ágazat is elöregedőben van: a dolgozók kicsit több mint harmada 50 évesnél idősebb, és mindössze 7,5 százalékuk fiatalabb 30 évesnél. Ez előrevetíti, hogy a nyugdíjazások miatt néhány éven belül hirtelen nagyon sok új dolgozóra lesz szükség.
Miközben évek óta folyamatosan növekszik a szociális ágazatban dolgozók száma (2010-ben 143 400, 2018-ban már 198 600 fő dolgozott az ágazatban), addig ezzel párhuzamosan egyre több állás marad betöltetlenül: 2017-ben 3605 betöltetlen álláshelyet regisztráltak az intézmények. Ezt azt ellentmondást Gyarmati Andrea a közfoglalkoztatással magyarázza, viszont a KSH nem jelzi külön, hogy a szociális ágazatban dolgozók közül hány embert foglalkoztatnak ebben a formában.
Nagy kérdés, honnan lesz utánpótlás. A szociás pálya finoman szólva sem nem vonzó: a dolgozóknak nemcsak túlterheltséggel és stresszel kell szembenézniük, hanem azzal is, hogy munkájuknak nagyon alacsony a társadalmi megbecsültsége. Ezt mutatja a szakma elnőiesedése, az alacsony bérek, bizonyos munkakörök esetén a közfoglalkoztatottak magas száma. A pályaelhagyás mellett tovább fokozza a szakemberhiányt az, hogy kevesen jelentkeznek szociális képzésekre: a 2014/2015-ös tanévben mindössze 1300-an kezdték meg tanulmányaikat szociális munkás és szociálpedagógus szakon.
Azok veszik magukra a gondozással járó terheket, akiknek nincs más választásuk
Az idősek gondozásának terhe jelentős része a családoknál csapódik le, különösen a nőket érinti hátrányosan. Egy 2012-es KSH statisztika szerint Magyarországon az 50 év feletti korosztályból 30 ezren adták fel a munkájukat hozzátartozójuk ápolása miatt, többségük – több mint 26 ezer fő – nő volt. Hogy a gondozási feladatok mennyiben gátolják a munkavállalást, jól mutatja a a TÁRKI ápolási díjjal foglalkozó 2015-ös reprezentatív kutatása, amiből az derült ki, hogy az ápolási díjat igénybe vevők háromnegyedének volt korábban munkája, és több mint 50 százalékuk vállalna munkát, ha nem hozzátartozóját gondozná.
Sokuknak az idős szülő, hozzátartozó gondozása után igényelhető ápolási díj jelenti az egyetlen bevételi forrást, ennek alapösszege a 2019-es 15 stázalékos emelés után bruttó 37 490 forint, emelt összege 56 398 forint, kiemelt összege pedig 67 482 forint. 2017-ben 53 ezren kaptak ápolási díjat, jellemzően a leghátrányosabb régiókban élő 40-50 évesek vették igénye, nagy részük nő volt. (Ebben a cikkünkben mutattuk be, hogy az ápolási díj mire elég a megélhetéshez.)
Ugyanakkor mindez nem jelenti azt, hogy a családok egyre nagyobb szerepet vállalnának az idősek gondozásában. A tanulmány megemlít egy fontos összefüggést, ami megkérdőjelezi, hogy majd a “generációk közötti szolidaritás” fogja megoldani az idősgondozás problémáit. Ez úgy hangzik, hogy minél nagyobb az állami részvétel az idősgondozásban (pl. nagyobb a finanszírozás, több a férőhely, minél több tehermentesítő szolgáltatás érhető el, annál nagyobb arányban vesznek részt a családok ebben. Ilyenkor ugyanis megoszlik a rájuk nehezedő teher, ezért nagyobb az önkéntes bevonódás az ápolási feladatokba.
Ebből viszont az is következik, hogy az állami kivonulás következtében nem, hogy nő a családi gondozás aránya, hanem éppen, hogy csökken: csak azok veszik magukra a gondozással járó terheket, akiknek nincs más választásuk.
Ezt mutatja a European Social Survey 2014-es felmérése is, amely szerint Európában Magyarországon az egyik legalacsonyabb a gondozásban résztvevő családok aránya. Másrészt az idősek gondozásával kapcsolatos szerepelvárások is változóban vannak, az Életünk fordulópontjai kutatássorozat eredményei szerint a fiatalabb korosztályok egyre kevésbé érzik kötelességüknek, hogy gondosodjanak idős szüleikről.
A teljes tanulmány elérhető a Friedrich-Ebert Stiftung honlapján ezen a linken.
Megosztás