Keresés

Meg kellett nekik tanítani, hogy ne egyenek meg mindent egyszerre

_HDA1201

Zotya, Gyuri és József | Fotó: Hajdu D. András

Minden nap dolgoznak, munka után bevásárolnak, főznek, majd találkoznak a barátnőikkel. Három harmincon túli férfi él együtt egy tapolcai társasház egyik lakásában. Értelmileg fogyatékosok, hosszú évekig egy több száz fős bentlakásos intézetben laktak, egy program segítségével azonban mára ugyanúgy élhetnek, mint bárki más. Nősülni még nem akarnak, a jegygyűrű árából inkább vesznek egy fényképezőgépet.

Ha valaki hosszú éveket tölt egy kétszáz fős, bentlakásos intézményben, majd lehetősége lesz, hogy önállóan, külön lakásban folytassa, az kihozhat fura dolgokat az emberből. Így volt ezzel Zotya, Gyuri és Józsi is, akik közül ketten középsúlyos, egyikük pedig enyhén értelmi fogyatékosok. Négy éve lesz, hogy a lesencetomaji intézetből egy program segítségével egy tapolcai belvárosi, három szobás lakásba költözhettek. Mindent az igényük szerint alakítottak ki, a szoba színétől kezdve, a bútorokon át, az első hónapokban mégis mind a hárman egy szobában aludtak. Megszokták, hogy akár nyolcan-tízen is együtt alszanak, hiába várta őket a külön szobájuk, együtt maradtak. Ahogy arra is csak hetek után jöttek rá, hogy nem veszi el senki az ételt előlük. Tele van a hűtő és a kamra, és akkor sem tűnnek el a polcokról az ételek, ha nem azonnal eszik meg.

Az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetsége (ÉFOÉSZ) évekkel ezelőtt kezdte el KULCS-programját, amelynek legfőbb célja, hogy az értelmi fogyatékos emberek is önálló életet élhessenek, a bentlakásos intézményrendszerből önálló lakásokba kerüljenek. A tapolcai lakás lakói még az intézetben végeztek el sikeresen egy hosszú tanfolyamot, aztán megkérdezték őket, hogy szeretnének-e külön lakásba költözni. Azt mondták, hogy igen, és azóta hárman élnek ugyanúgy, ahogy a társasházban bárki más. A szomszédok és a környék nagyon hamar elfogadták őket, senkinek nem volt problémája azzal, hogy értelmileg sérült emberek költöznek a társasházba. Horváthné Somogyi Ildikó, a Veszprém Megyei ÉFOÉSZ vezetője azt mondja: a város vezetése is végig partnerként állt hozzájuk, ezt a lakást is az önkormányzat biztosítja nekik.

_HDA1405Gyuri és a szobája. | Fotó: Hajdu D. András

A tapolcai lakás konyhájában ülünk, az étkezőasztal mellett van Zotya ágya, az ő szobája igazából nem külön szoba, inkább közösségi tér. Itt aludtak eleinte mind a hárman, aztán rájöttek, hogy semmi kedvük ugyanazt nézni állandóan a tévében, és beköltöztek a saját szobájukba. Zotya két dologra hívja fel nyomatékosan a figyelmem: az egyik az új fényképezőgépe, a másik pedig a falon látható svéd mozdonyokat ábrázoló képek. Minden járműnek tudja a pontos nevét, számokkal jelzett típusát, és azt is, hogy mikor gyártották őket.

A fiúknál katonás rend van, a szobákban egyszemélyes heverő, rajta pokróc vagy ágytakaró, a plüssök katonás rendben sorakoznak az ágyon vagy a földön. Mindegyiküknél ott áll a tévé, erre szükség is van, mert ketten folyamatosan a sportcsatornákat akarják nézni, így legalább nincs veszekedés. A szobák gyerekszobának tűnnek, a patikarend az, ahonnan tudni lehet, hogy itt felnőtt férfiak élnek.

Horváthné Somogyi Ildikó több kollégájával együtt követi nyomon a fiúk sorsát. A kitagolásos módszerre épülő lakhatási formák között ez pont egy olyan, ahol az ellenőrzésnek csak minimális szerepe van. Ildikónak nincs is kulcsa a lakáshoz, soha nem is szokott meglepetésszerűen csak úgy beállítani hozzájuk. “Mindent letisztáztunk az elmúlt években, ha voltak is összeütközések, azokat szépen megbeszéltük, a fiúk belátták, ha igazunk volt valamiben, és mostanra teljesen zökkenőmentes az ő itteni életük” – meséli Ildikó. Nem kell ellenőrizni, hogy rend van-e, a lakók maguktól is tudják, hogy kinek mi a dolga. A hűtőn egy kis táblázat mutatja, hogy ki melyik nap viszi le a szemetet, ki főz és ki takarítja ki a WC-t. Ha nagyobb bevásárlást kell intézniük, akkor szólnak Ildikóéknak, de a jellemző az, hogy a házimunkákat maguktól oldják meg.

_HDA1336Készül az ebéd utáni kávé. | Fotó: Hajdu D. András

Amikor egy pohár vizet kérek, felderül az arcuk, eszükbe jut, hogy főztek is az érkezésünkre. Egymás után szaladnak ki a konyhába, és hozzák a terítéket, a szalvétát, majd jön a franciasaláta, a fasírt és a kenyér. Szinte egymásnak ütköznek a nagy igyekezetben. “Ami megmarad, azt megesszük vacsorára, vagy holnap ebédre” – mondják a hatalmas adagot látva.

A lakásért fizetniük kell, de ez nem okoz nehézséget, mert mind a hárman dolgoznak, védett munkahelyen. Zotya sző, a többiek borítékot készítenek és drótokat pödörnek. Munka után elmennek bevásárolni, főznek, Zotyának és Gyurinak hosszú évek óta tartó párkapcsolata van, ők gyakran a barátnőikkel vannak. “Átjön, leülünk az ágyra, beszélgetünk, nézzük a tévét. Amikor mennie kell haza, akkor mindig kikísérem a buszmegállóig” – meséli Gyuri, hogy mit szoktak csinálni Henikével. A fiatal lánnyal közös fotójuk Gyuri számítógépén is kiemelt helyen van.

Zotya is becsatlakozik a beszélgetésbe: nevetve meséli, hogy Cilike, a barátnője finoman jelezte, ideje lenne, hogy megkérje a kezét. Zotya erre szétnézett a piacon, hogy mennyibe is kerülnek a jegygyűrűk, végül úgy döntött, hogy inkább megveszi magának a fényképezőgépet, amit az ottlétünk alatt alig tett le a kezéből. Büszkén meséli, hogy saját maga gyűjtötte össze azt a húszezer forintot.

A munka és a háztartás mellett a szociális életük is mozgalmas. Egymás szavába vágva mesélik, hogy hány helyen jártak már, a nyáron is mennek táborba, a héten pedig lesz egy kötélhúzó verseny is. Zotya pár napja jött haza Rómából, de voltak már Brüsszelben is.

_HDA1598A fagyasztott zöldségeket egy háziasszony is megirigyelhetné. | Fotó: Hajdu D. András

Ebéd után megmutatják a saját kertjüket, ahol főként zöldségeket termesztenek. A szerszámokért útközben ugrunk be Ildikóék házába, ők ugyanis alig pár házzal arrébb laknak. A kis kertben ugyanaz a gondozottság fogad, mint a lakásban. Sehol egy gaz, minden ágyás szépen elkülönülve, van saláta, hagyma, krumpli, répa, paradicsom, bab. A zöldségek egy részét le is fagyasztják, bár ottjártunkkor már szinte teljesen üres volt a fagyasztó, Ildikó azt mondja: olyan rendben teszik be a zöldséges zacskókat a fagyasztóba, hogy azt bármelyik háziasszony megirigyelné.

Azt mondják: nagyon szeretnek itt lakni, sokkal jobb, mint az intézetben, mert szabadabbak, és kényelmesebb is, hogy nem kell osztozniuk nyolc-tíz másik emberrel a szobán. Bizonyos keretek között ugyan, de oda mennek és akkor, amikor kedvük van, és azt ehetik, amit szeretnek. “Az otthonban nem volt olyan jó az étel, mint, amit mi főzünk magunknak” – mesélik nevetve.

József az új telefonjára nagyon büszke, hozza, és a bőr védőtok alatt a készüléket mutatja. Lehet rajta Facebookozni és fotózni is. József enyhén beszédsérült, a fiúk már jól megtanultak vele kommunikálni, de nekünk ez elsőre még nem megy. Amikor érzékeli, hogy akadozik a beszélgetés, hirtelen kimegy a konyhából, majd pár perc múlva egy kockás papírral tér vissza. Rajta pár mondat arról, hogy ki is ő és merre utazott tavaly nyáron, mit szeretne idén csinálni. Megy majd egy táborba a Tiszához is, most ezt várja a legjobban.

Tetszett a cikk? Ossza meg!
Olvasna még több ilyet? Kövesse az Abcúgot a Facebookon is!