Keresés

Ne hívjanak minket gettósoknak, ahogy Battonyán

Lettovits Zsolt | Fotó: Magócsi Márton
Lettovits Zsolt | Fotó: Magócsi Márton

Egy hónappal a tizennyolcadik születésnapja előtt elvették az édesanyjától, és állami lakásotthonba került. Három év múlva nevelőszülőhöz költözött, aztán megpróbált saját lábra állni. Megjárta Battonyát, Szegedet, Győrt, Zürichet. most pedig Budapestre készül, mert megvilágosodott. Ismerje meg Zsolt történetét, akinél kevesen tudják jobban, milyen a családjukból kiemelt gyerekek élete!

Minden kamasz alig várja, hogy végre tizennyolc éves legyen. Szabadságot remélnek ettől a naptól, nagykorúságot és önállóságot, amikor már senki sem mondhatja meg, mit csináljanak. Zsolt is visszafelé számolta a napokat június másodikáig.

2004. április 30-a volt. Az iskolában már érezni lehetett az évvége szagát, amikor a gyámhivatal úgy döntött, Zsolt nem maradhat tovább az édesanyjával, aki egyedül nevelte őt egy békéscsabai önkormányzati lakásban. Zsoltot hatéves korában, 1992-ben nyilvánították veszélyeztetettnek, miután az édesanyja elvesztette az állását a présüzemben. Az anya soha nem tudta feldolgozni, hogy kitették, Zsolt ma már úgy látja, talán nem is akarta, hogy sikerüljön.

Tizennégy éves volt, amikor elvitték a bátyját. Javítóintézetbe került, mert rossz társaságba keveredett, Zsolt szerint ráhúzták a vizes lepedőt. „Nem volt kezelhetetlen, de anyám nem bírt vele. Aztán meglátogattuk egyszer-kétszer. Nem nézett ki valami jól. Kidekorálták a fejét, ő volt ott az új fiú. Be kellett avatni”.

Lettovits Zsolt interjú
Fotó: Magócsi Márton

Zsolt ma huszonnyolc éves, megjárt egy állami lakásotthont, élt nevelőszülőnél, most pedig egyedül próbál boldogulni. Utólag ő is látja, hogy már 92-ben elindultak a lejtőn. „Anyám képtelen volt kezelni a pénzt. Ami volt, azt is felélte, ráadásul aztán inni kezdett. Akkoriban nem értettem az egészet, nem tudtam, mi miért történik. Most már nem tudom megkérdezni, három éve meghalt”.

Mit keresek itt egyáltalán?

„Nagyon elleneztem, hogy kiemeljenek. Még éppen nem töltöttem be a tizennyolcat, ezért döntési jogom nem volt, de a véleményemet kikérték. Elém toltak egy papírt, amin két oszlop volt. A bal oldalit kellett aláírni, ha egyetértettem a döntéssel, a jobb oldalit, ha nem. Az enyém volt az egyetlen név a jobb oldalon”.

Május elsején Zsolt már a battonyai állami lakásotthonban ébredt tizenegy másik gyerek társaságában.Két nappal azelőtt még nem hitte volna, hogy itt fogja ünnepelni a tizennyolcadik születésnapját. „Joghurtos-barackos tortát kaptam a nevelőtől, emlékszem, fénykép is készült. Nem nagyon élveztem, akkor még azzal voltam elfoglalva, hogy mit keresek ott egyáltalán. Én, mint állami gondozott? Azt sem tudtam, mi fán terem az”.

Zsolt kénytelen volt félbehagyni az iskolát Békéscsabán, és csak szeptemberben, már Battonyán iratkozott be újra. „Szakiskolába jártam, gépíró és szövegszerkesztő szakra. Nem volt nagy vasziszdasz, de ezt lehetett csinálni”. Mivel mindig hamar megnyílt az emberek előtt, Zsolt gyorsan megszokta a közeget, de megszeretni sosem tudta igazán. „A nevelőnek ez munkahely. Bejött, dolgozott nyolc órát, aztán jött a váltás. Sosem alakult ki velük igazán mély kapcsolat, végig magáztuk őket. Persze volt köztük olyan, aki kicsit túllépett a felszínességen, de mivel felváltva dolgoztak, nem tudtam akármikor odamenni hozzá. Ha bajom volt, vagy vártam három napot, míg bejött Marika néni, vagy kifociztam a dolgot”.

Ez nem jelenti azt, hogy a nevelők rossz szándékúak lettek volna, egyszerűen így dolgoztak. „Az volt a feladatuk, hogy odafigyeljenek, járunk-e rendesen iskolába, és hogy intézzék a hivatalos ügyeinket”. Az nem merült fel, hogy a személyes gondokat a többi gyerekkel beszélje meg. „A legtöbben zárkózottak voltak, és soha senki nem beszélt arról, hogy miért került be az otthonba. Van egy srác, akivel azóta is kapcsolatban vagyok, de még most sem tudom, mi történt vele pontosan”.

Lettovits Zsolt interjú
Fotó: Magócsi Márton

Három év telt el így a lakásotthonban, amikor kiderült, hogy bezárják az intézményt. Zsolt ekkor már bőven nagykorú volt, de mivel még volt egy éve az iskolából, nem akart a saját lábára állni. „A gyerekeket más állami otthonokba szórták szét, de szerencsére azt is felajánlották, hogy költözzek a battonyai SOS Gyermekfaluba egy SOS anyához”. Utólag kiderült, hogy ez volt Zsolt életének legjobb döntése.

Ahol kint lehet hagyni a pénzt az asztalon

Pedig Manyi először attól tartott, nem fog szót érteni egy húszéves fiatallal. SOS anyaként sok gyerekkel találkozott már addigra, de fogalma sem volt mit fog kezdeni egy 20 éves fiúval. Végül fél év alatt sikerült összeszokniuk.

Mi, akik állami otthonból jöttünk, el sem tudtuk volna képzelni, hogy valaki a nap 24 órájában velünk legyen, és csak velünk foglalkozzon. Ez teljesen új élmény volt.

A költözéssel véget ért a személytelen, felszínes kapcsolatok korszaka. „Ahogy hazaértem az iskolából, Manyi rögtön kifaggatott, hogy mi történt velem aznap. Őszintén érdekelte. Itt már az sem volt tabu, hogy ki, honnan jött. Közösen beszélgettünk erről a vacsoraasztalnál, vagy a nappaliban tévénézés közben. Megbíztunk egymásban. A legjobb példa erre az, amikor egyszer hazajöttem éjszaka, kint mertem hagyni a pénztárcám a konyhaasztalon. És nem tűnt el másnapra”.

Zsolt szerint ez elképzelhetetlen lett volna a lakásotthonban. „Ott mindenki csak magára számíthatott. Esténként, ha együtt tévéztünk, mindenki a saját chipsét ette. Aztán Manyi megtanított rá, hogy ne legyek irigy. Egyszer elmentünk kirándulni, ahol kibontottam egy csomag kekszet, és elkezdtem enni magamban. Manyi odajött, és megkérdezte: akkor nekünk nem is adsz. Ez nekem teljesen idegen volt”.

Lettovits Zsolt interjú
Fotó: Magócsi Márton

Manyi – vagy ahogy néha Zsolt hívja: „sós anya” – arra is megtanította őt, hogy ne halogassa, lustálkodja el a dolgokat. „Egyszer épp ültem a tévé előtt, amikor megkérdezte, elmosogatok-e majd. Azt mondtam, persze. Pár perc múlva hallom, hogy csobog a víz, csörögnek az edények. Azt hittem, rám bízta, mikor mosogatok el, de valójában nem. Azt akarta, hogy ha elvállalom, akkor csináljam meg rögtön. Most is eszembe jut, amikor kedvem támad tespedni egy kicsit, hogy vajon mit szólna ehhez Manyi”.

A takarítástól a megvilágosodásig

Manyi sosem hagyta volna, hogy egy gyerek elkallódjon. Pontosan tudta, hogy ki, mire képes, és nem volt kétsége afelől, hogy Zsoltnak tovább kell tanulnia. Huszonkét éves volt, amikor Szegedre költözött.

„Itt rájöttem, hogy nem fog az ölembe hullani a légkondis irodai állás. Egy évig dolgoztam, csináltam mindenfélét, készültem a nagybetűs életre. Hivatalosan még utógondozott voltam, vagyis kaptam támogatást az SOS-től, csak nem éltem bent. De már nekem kellett intéznem az ügyeimet, és saját albérletem volt.

El sem tudom mondani, mennyire boldog voltam, amikor felvettek az egyetemre.

Zsolt felsőfokú szakképzésre jelentkezett, ahol két évig tanult sajtótechnikusnak, azt mondja, azért, mert érezte, hogy a kommunikációs képességével kell kezdenie valamit. De közben nem szakadt el az otthoniaktól sem. „Egyszer épp arról beszéltünk Manyival telefonon, hogy haza kéne látogatnom egy négynapos hosszú hétvégén, de nem akartam buszra költeni, inkább kajára szántam a pénzt. Akkoriban egy gyorsétteremben dolgoztam takarítóként. Épp éjszakás voltam, reggel ötkor végeztem, amikor biciklire szálltam, és letekertem Battonyára. Kilencven kilométer volt, fél tízre haza is értem. Mit csináltam volna négy napig Szegeden?”

Lettovits Zsolt interjú
Fotó: Magócsi Márton

Miután befejezte az egyetemet, Zsolt sokféle munkát vállalt, még külföldre is jelentkezett. „Semmi sem akart összejönni. Az egyik hétfőn egymás után három közvetítőt hívtam, de egyik se vette fel. Dühösen dobtam le a telefonomat az ágyra. Aztán egyszer csak csörgött, tizenvalahány karakteres szám volt. Fel se akartam venni, de mégis erőt vettem magamon. Svájcból hívtak egy családi vállalkozástól, segédmunkást kerestek. El se hittem, hogy létezik ilyen. Kedden megvettem a jegyet, szombaton pedig úton voltam Zürichbe”.

Zsolt két hónapot dolgozott Svájcban, ahol havi félmillió forintot keresett. „Pedig az árak nem magasabbak, mint itthon” – mondja. „Néztem a boltban a bacon szalonnát, gondolkodtam, hogy megvegyem-e, a munkatársam meg csak fogta, és berakta a kosaramba. Azt mondta, itt nem kell gondolkodni, ez zsebpénz. És igaza volt”.

Aztán Zsolt hazajött, és hamarosan Győrbe költözött, mert itt kapott állást egy gyárban, de nem sokáig bírta. „Elegem lett abból, hogy kioktat a nyolc általánost végzett műszakvezetőm, én meg felsőfokú végzettséggel rohadok a gyárban. A monotonitás eleve a halálom, sokat is panaszkodtam nekik, amit persze nem nagyon díjaztak”. Ezért új munka után nézett, de ahogy mondja, ez csak ideiglenes, mert közben rájött, mivel akar foglalkozni valójában.

Lettovits Zsolt interjú
Fotó: Magócsi Márton

Megvilágosodtam.

„Ez nem egy hirtelen jött ötlet, vagy megérzés. El sem tudom magyarázni, egyszerűen most már tudom, mit akarok az élettől. A gyermekvédelemben akarok dolgozni, és a kommunikációs végzettségemet felhasználva segíteni ebben az ügyben”. Zsolt ezért megkereste Szilvási Lénát, az SOS Gyermekfalvak programfejlesztési igazgatóját, akivel most azon gondolkodnak, hol találhatna helyet a szervezetben.

„Érdekképviselettel akarok foglalkozni. Beszélni az emberekkel, elmondani nekik, hogy miről szól ez az egész. Sokan azt hiszik, ismerik ezeket a gyerekeket, csak azért, mert olvasnak róluk egy tízoldalas paksamétát. Azt akarom, hogy a gyerekvédelmi dolgozók ne úgy álljanak oda a gyerek elé, mintha egy kényelmetlen munkát kellene elvégezniük. Változtatni kell a közgondolkodáson, hogy ne hívjanak minket gettósoknak, mint ahogy Battonyán hívtak. Ráadásul rengeteg egykori állami gondozott, vagy nevelőszülőknél felnőtt gyerek szégyelli a múltját, és egész életében nem tud arról beszélni, miért kellett elhagynia a családját. Ezen akarok változtatni”.

A gyermekvédelmi rendszerről készült sorozat korábbi részeit itt olvashatja:

Otthon született a kislány? Már viszi is a gyámhivatal 

Az állam sem menti meg a gyerekeket a tetvektől 

Hiába küzdöttek, elvitték a gyerekeket 

A beijedt gyámügyesek inkább intézetbe küldik a szegény gyerekeket

Parázson égetjük a családokat, míg minden reményt elveszítenek

Tetszett a cikk? Ossza meg!
Olvasna még több ilyet? Kövesse az Abcúgot a Facebookon is!