Keresés

A nagymamám rendszeresen kilógatott az ablakon

Vajon tényleg gyógyíthatatlan betegség az őrület, egyáltalán: kik azok az őrültek, és miért hívjuk őket annak? Három, hivatalosan is pszichiátriai betegnek nyilvánított ember történetén keresztül mutatták meg egy felolvasóesten: bárkinek az életében jöhet olyan krízis, ami kihúzza a lába alól a talajt, és mennyire könnyen találhatjuk magunkat begyógyszerezve egy pszichiátrián.

“Mizo vagyok, 25 éves. Az iskolában voltak barátaim, teljesen normálisan voltak, kivéve amikor engem cikiztek, akkor nem szerettem őket, nem verekedtem, hanem tűrtem, álltam a sarat. 13 éves koromban szakmunkásképzőbe felvettek, hogy ott tanuljak tovább, nagyon rosszul ment a tanulás, elsőben buktam, de aztán sikerült a harmadikig, majdnem befejeztem, de akkor beteg lettem. Skizofrén lettem, és beléptem a gyülekezetbe, téveszméim, hallucinációim lettek, nehezen tudtam társaságba járni, cikiztek a barátaim, a szakmunkásképzőben is, és ez nagyon rosszul esett. A betegségem miatt nem fejeztem be a szakmunkásképzőt, a mechanikai műszerészséget. Mindenfélének elmondtak. Hogy hülye vagyok meg ilyesmi. Nagyon fájt egy darabig, de aztán nem vettem tudomást róla”.

Ez a történet csak egyike annak a három, pszichiátriai betegeknek diagnosztizált ember életútjának, amiket egy felolvasóesten mutattak be. A történetek valós eseményeken és emlékeken alapulnak, a neveket és a helyszíneket azonban megváltoztatták. Ketten a saját történetüket olvasták fel, egy harmadik fiúét azonban egy színésznő mesélte el. Az őrületről szóló beszélgetésen a szervezők többek között arra keresték a választ, hogy mi történik egy pszichiátrián, milyen egy zárt osztály, az őrület vajon tényleg egy gyógyíthatatlan-e. A szakértők szerint nagyon kevés olyan pszichiátria, illetve zárt osztály van ma Magyarországon, ahol ne az lenne az általános eljárás, hogy a beteget a bekerülése után egyből gyógyszeres kezelésre fogják, ahelyett, hogy elindítanának egy pszichoterápiát. De az is kiderült, hogy minden negyedik ember kerül élete során olyan állapotba, hogy mentális zavarai vannak, a probléma tehát egyre inkább társadalmi.

“Amikor rosszul voltam, téveszméim voltak és hallucináltam, elmentem az orvoshoz. Ő elküldött pszichológushoz, aki megállapította, hogy személyiségzavarom van és mondták, és hogy ez elfordulhat skizofréniába, és az enyém elfordult” – folytatódik Mizo története. “Amikor befeküdtem, nagyon féltem hogy mi fog velem történni, mit csinálnak velem az orvosok. De nagyon jó volt, nem csináltak semmi rosszat, csak gyógyszereket kaptam és jobban lettem. A betegségem az olyan, hogy különböző hangokat hallucinálok, a különböző téveszméim pedig hogy lefigyelnek különböző titkosszolgálatok, cégek, mobiltelefonos cégek, különféle hangokat hallok. Reggel jól szoktam ébredni, de aztán elromlik a hangulat, egész nap a számítógép előtt ülök és nem csinálok semmit, mert lusta vagyok. Szeretnék egy könyvet írni ezekről a belső dolgokról, remélem sikerülni fog. Nem tudom, hogy ki fogja kiadni, de majd segítenek nekem. Szeretek verset írni, mert a versek nagyon jók, aki verseket olvas, azokkal lehet beszélgetni mindenről, és az nagyon jó. Otthon voltam, nem csináltam sok mindent. Küzdöttem a betegséggel, megpróbáltam jól érezni magamat, meditáltam, zenét hallgattam, jó könyveket olvastam. Nem nagyon ment ez a küzdelem, mert a betegség erősebb volt nálam”.

Szinte sosem éreztem magam a helyemen

“Tamás vagyok, 39 éves. Két-három éves koromig vidám, életörömmel teli gyerek voltam, ez a fotókon is jól látszik, meg a szüleim elbeszéléséből is. Aztán rövid időn belül eléggé szorongó, befelé forduló kisgyerek lett belőlem. Már az óvodás évek közepe táján nem nagyon voltak barátaim, nem tudtam kapcsolódni sehogy se a kortársakkal. És ez folytatódott az általános iskolában is, vagy lehet, hogy inkább fokozódott. Másnak természetes, hogy van és adott, nekem az volt természetes, hogy nincs. Nagyon nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal nyolcadik után, hová menjek tanulni, vagy egyáltalán mi legyek, aztán elmentem esztergályosnak, ami csak úgy jött, hogy farigcsáltam valamit nyári szünetben, nyolcadik után, és anyu azt mondta: – Hát akkor legyél esztergályos! Szeretsz faragni! – végül is így jött. Aztán erre kicsit ráfaragtam, mert két év telt el úgy, hogy megint nem voltam a helyemen. De ez nem volt annyira szokatlan, mert kis időt leszámítva szinte sosem éreztem magam a helyemen”.

“Kicsit furcsán viselkedtem a szüleim szerint, volt egy ékszerteknősöm, és annak a vizét poharanként cseréltem ki, úgy, hogy a tíz méterre lévő fürdőből poharanként hordtam a vizet. Ezt mondták a szüleim, hogy ez így utólag nagyon furcsa volt például. Több mint tíz oldalt teleírtam mindenféle gondolattal, amiket nem is gondoltam át, csak egyszerűen jöttek belőlem. Aztán mindez oda vezetett, hogy először elvittek a szüleim a körzeti orvoshoz, aki beleolvasgatott az irományaimba, és beszélgetett velem pár szót, és azt mondta: lehet, hogy egy kis pihenésre lenne szükségem, elküld egy pszichiáterhez. Őhozzá mentünk el Kaposvárra, aki egy beszélgetés után beutalt Esztergomba, egy szanatóriumba. A kórházban elkezdtek gyógyszerezni. Kaptam mindenféle finomságot, amitől elég sokat aludtam, eléggé inaktív lettem. Nem tettem azért semmit, hogy változtassak, mert fogalmam sem volt, hogy lehetne változtatni ezen a helyzeten, vagy egyáltalán ki kivel játszik, vagy kinek van igaza, bele se gondoltam, mert adottnak vettem azt, amit az orvosok mondanak, elfogadtam, és bele se gondoltam abba, hogy nekem más véleményem is lehetne az egészről”.

“Egyszer csak kikerültem a szabad világba. Nem nagyon tudtam beilleszkedni az adott munkaközösségbe, a társaim közé. Volt, ahol engem küldtek el, de legtöbbször én mondtam fel, nem tudtam hosszútávon csinálni őket. És mivel ekkor már, mikor lecsengtek ezek a munkahelyek, huszonöt éves voltam, beszélgettünk a szüleimmel és ők azt mondták, hogy mi lenne, hogyha leszázalékoltatnám magam, mert akkor legalább lenne valami fix pénz a kezemben. Úgy látszik, hogy nem tudok gyökeret verni egyik munkahelyemen sem, valami tényleg kellene, amiből fenn tudom tartani magamat. És elindítottuk ezt a procedúrát, és egyszer csak leszázalékoltak, talán huszonhat éves voltam”.

“Volt egy diagnózis, amit kaptam annak idején, 17 éves koromban, és néhány embernek, akivel beszéltem, annak elmondtam, hogy ez a skizofrénia, amit így mondtak, mint betegséget, hogy azt gondolják, hogy ez nálam egy életre szóló dolog lesz. Egy nagy kakukkfióka voltam mindenhol, ahová csak mentem, a barátaim között is annak éreztem magamat, a szűkebb családomban is, a rokonaim között is, senki sem tudott velem mit kezdeni, meg én sem tudtam velük. Volt egy ilyen státuszom a szűkebb és a tágabb környezetemen belül, hogy itt van a Tomi, akihez épp lehet szólni, de nem nagyon érdemes, úgyhogy csak tedd elő a kaját, hogyha éppen vendég nálad, vagy kérdezd meg esetleg, hogy hogy van, aztán nagyjából hagyd békén”.

“Aztán egy ideig otthon voltam, nem volt melóm, otthon olvastam napi sok órát, meg írtam, ha sikerült. És egyszer csak hívott a tesóm, hogy menjek ki hozzájuk Svájcba, két hetet velük tölteni. És egy hihetetlenül jó élmény volt az, hogy egy teljesen idegen közeg, idegen emberek, a legtöbbjükkel nem tudtam még beszélni sem, és teljesen máshogy kezeltek, mint ahogy azt addig megszoknom kellett itthon. És abban a két hétben mintha teljesen más ember lettem volna. Valahogy mintha kidugtam volna a fejemet a vízből, és vettem volna egy bálnányi levegőt, és azzal jöttem haza. És nagyon érdekes élmény volt az, hogy még a hazaúton, itthon Magyarországon, a vonaton ültem, néztem ki az ablakon, elég fáradt voltam, mert nem tudtam aludni az út alatt, és leült mellém három-négy srác és elkezdtek beszélgetni. Egyszer csak arra lettem figyelmes a bambulásom alatt, hogy rólam beszélgetnek. Mellettem ülő emberek úgy beszélgetnek rólam, mintha ott se lennék:

  • Nézd már, kész van a srác, mint a mateklecke! Mi van ezzel? Meg van zakkanva? Mi van ezzel a gyerekkel?

Én csak néztem ki tovább az ablakon és a végén már hangosan, szinte kiabálva beszéltek velem, hogy:

  • Mi van, süket vagy?!

Nem reagáltam semmi arcizmommal sem. És egyszer csak leszálltak a vonatról. Ez hihetetlenül nagy váltás volt az akkori helyzetemben, hogy jövök egy nagy lélegzettel egy messzi országból, és akkor szinte azonnal a földbe döngölnek, minden ok nélkül”.

Nem kívül van egy ellenség, hanem belül van egy ellenség

“Ha volt valaki igazán bolond a családban, akkor az a nagymamám volt, őt azonban senki nem tekintette bolondnak. Nagyon ellentmondásos lény volt, s volt egy óriási adag túlféltés is az ő viselkedésében. Például lépcsőn egyedül nem járhattam, hanem kizárólag vagy vele vagy édesanyámmal, úgy, hogy fogtam a kezüket. Amikor az iskolát elkezdtem, ez meglehetősen hülye helyzetet eredményezett, hiszen mindig, amikor fel kellett menni az emeletre vagy le kellett jönni az emeletről, akkor meg kellett kérni a tanító nénit, hogy fogja meg a kezemet, és érthető, ha ez a legtöbb gyerekből erős cikizéseket váltott ki. Addigra azonban én már megtanultam azt, hogy a külvilágot, ha akarom, akkor ignoráljam, és a belvilágomat fontosabbnak tartsam” – kezdi az 56 éves Gergő.

“Tíz éves koromban már egyedül mentem anyámhoz a kórházba is, ami teljes mértékben szabálytalan volt, ugyanis pszichiátriát nem volt szabad gyerekeknek, még kísérővel sem, látogatni, de velem kivételt tettek. Tudtam azt, hogy anyám nem bolond, de a többiek azok bolondok, és iszonyatos félelemben voltam minden egyes látogatásnál. Aztán amikor én találtam magam pszichiátriai osztályon, akkor ugyanez volt. Féltem a betegtársaimtól. Mert hát tudtam, hogy én nem vagyok bolond, de hát ők nyilván azok. Többnyire elektrosokkolták anyámat az első időben, aztán jöttek a gyógyszerek. Általában két-három hétig volt kórházban. A történtekből azt tanulta meg anyám, hogy formailag együtt kell működni a pszichiáterekkel, mert akkor kevésbé brutális lesz a rendszernek a válasza. Egy idő után ez ahhoz vezetett, hogy teljes mértékben függővé vált a pszichiátriától. Tizenöt-tizenhat éves koromban úgy döntöttek, hogy kórházi kivizsgálásra lenne szükség ahhoz, hogy kiderüljön, mitől vannak a fejfájásaim, ami meg is történt, és egy krónikus agyvelőgyulladást diagnosztizáltak, amire nagy dózisú szteroid terápiát kezdtek. A fejfájásaim igen gyorsan rendeződtek, viszont borzalmas dolgok kezdtek jönni. Én, aki mindig sovány voltam, igen hamar kifejezetten elhízottá váltam, az alacsony vérnyomásom magas vérnyomássá vált, mindenféle csúnya tünetek kezdődtek. Az orvos közölte velem, hogy készüljek fel arra, hogy ettől a gyógyszertől nem fogok tudni megszabadulni, és hogy ennek nagyon csúnya mellékhatásai vannak. Felkészített arra, ami egy kamasz fiú számára a legaggasztóbb, hogy férfiasságom az nem lesz. Ez nem volt annyira vidám dolog, úgyhogy huszonnégy órán belül egy öngyilkossági kísérlettel válaszoltam erre a helyzetre. Áthelyeztek a pszichiátriai bugyorba, és antidepresszánsokkal kibővítették a nyugtatóimat”.

“Édesanyám meghalt. Mély krízisbe kerültem ezt követően. Ami számomra is ijesztő volt és nagyon nehézzé tett bizonyos időszakokat, az hogy időnként szinte szó szerint megszűnt körülöttem a külvilág, nem érzékeltem azt, hanem teljesen váratlanul belekerültem egy másik világba, amelyik nagyon erős félelemmel járt. Néha láttam magam, amint egy nagyon magas helyen vagyok, és érzékelem azt hogy elenged az, ami ott fönt megtart és kezdek zuhanni”.

“Amikor anyám halála után évekkel rádöbbentem arra, hogy szinte nincs már vér szerinti hozzátartozóm, akkor megkerestem azokat, akik még éltek, és egy nagybácsit találtam, akivel nagyon régóta nem volt semmiféle kapcsolatunk. De megkerestem, és nem azt mondtam neki, hogy ilyen hallucinációim vannak, mert, hogy azonnal megszakított volna velem minden kapcsolatot, hanem azt mondtam neki, hogy ilyen álmaim, rémálmaim vannak. És akkor ő mondott nekem valamit, ami teljesen váratlanul ért. Azt mondta, hogy ezek a rémálmok valójában megtörténtek. És akkor elmondta, hogy hároméves koromig nagyanyám rendszeresen használt engem arra hogy anyámat jobb belátásra bírja. A zsarolás egyik módja az volt, hogy nagyanyám a harmadik emeleti ablakon keresztül kilógatott, és azt mondta anyámnak, hogy ha nem viselkedik rendesen, akkor a gyerekét kidobja az ablakon. Amikor ezt meghallottam, akkor utána egy kisebb fajta krízis megint csak jött, mert azzal együtt hogy nagyanyámról megvolt a saját véleményem, és az nem volt pozitív, nagyon nehéz volt elfogadnom, hogy a nagyanyám ilyet csinálhatott. Főleg azért volt nehéz, mert nagyanyám az ugye kint már nincs, de bennem még van, egy darabja az én vagyok. Nem kívül van egy ellenség, hanem belül van egy ellenség és az némileg riasztó. Nem is akartam elhinni először ezt a dolgot”.

“Minden nagyon furcsának tűnt, és igen gyorsan életemnek a legmélyebb krízisébe csöppentem bele, olyannyira, hogy képtelen voltam a lakásomat elhagyni. Mikor a bejárati ajtóhoz közelítettem, akkor olyan mértékű, nem tudom leírni szavakkal, olyan fizikailag olyan állapotba kerültem hogy lehetetlen volt megfognom a kilincset és közel menni az ajtóhoz kinyitni. Egy barátom és tanítványom volt az aki teljesen véletlenül beállított hozzám, ő meglehetősen közelről ismert meg édesanyámat is. Ő tudott a mi pszichiátriai előtörténetünkről, tudott édesanyám haláláról, tudott arról hogy milyen gyanús ez a halál, és eszébe nem jutott hogy orvosi segítség kellene. Nyári szünet volt, akkor végezte az egyetemet, beköltözött hozzám, és három hétig napi huszonnégy órában velem volt. Tömte belém az ennivalót. Közben elfogyott az otthoni gyógyszertartalékom és néhány hét után azt kezdtük észre venni hogy kezdek kijönni a mélypontról, és akkor egyszer csak rádöbbentem hogy egy jó ideje már nem szedek semmiféle gyógyszert és jövök kifele az egészből”.

 

Tetszett a cikk? Ossza meg!
Olvasna még több ilyet? Kövesse az Abcúgot a Facebookon is!