Egyesek ízléstelennek és szociálisan érzéketlennek, mások totális sikernek tartják a Corvin-projektet, amely a megújuló Józsefváros emblematikus beruházása lett. A régi házakat lebontották, a helyükre plázát és drága lakásokat építettek, amelyekbe módos külföldiek költöztek. A környéken máshol is felmentek az árak, alternatív fiatalok jelentek meg, és hozták magukkal a kocsmáikat is. Ahová régen nyűg volt elvillamosozni, oda ma már simán össze lehet hívni egy baráti sörözést. Az átalakuló Józsefvárosról szóló sorozatunk első része. 

Egymás mellett laknak művészek, idősebb melegek és egy skinhead férfi, az ajtaján turulmadárral. A földszintre nemrég feketék érkeztek, a gyerekeik abban a korban vannak, amikor folyamatosan hangoskodnak, és leverik a vakolatot.

Mocselini Balázs három és fél éve költözött be édesanyjával ebbe a józsefvárosi, Őr utcai, körfolyosós házba. Nagyjából egyforma távolságra van innen a Nagykörút és azok az utcák, amelyeken kevesen sétálgatnak este tíz után. „Egy barátom nemrég költözött a Diószeghy Sámuelbe. Amikor meglátogatom, arról ismerem fel a bejáratot, hogy az összes postaláda fel van feszítve”.

Hat éve vették az Őr utcai lakást, amikor még padlón voltak az ingatlanárak, de már biztosak voltak benne, hogy nyugodt szívvel költözhetnek a nyolcadik kerületbe. Még mindig nincs rács az ablakukon, de szerinte a szomszédok úgyis észreveszik, ha valaki be akarna mászni. „Amikor anyám először leküldött a kínai boltba felmosóért, féltem végigmenni a Baross utcán, mert elég sok rosszarcú járt arra. Nem tudom, hogy azóta nekem tűnnek fel kevésbé, vagy kevesebben vannak, de már egyáltalán nem félek”. 

A 21 éves Balázs építésznek tanul a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, szabadideje nagy részét pedig a közeli underground szórakozóhelyeken, a Gólyában, az épp a napokban veszélybe került Kék Lóban és az Aurórában tölti, utóbbiban pultozik és önkéntes munkát is vállal. „Amikor ideköltöztem, és hívtam a barátaimat, hogy menjünk a Gólyába, mindenki húzta a száját, hogy messze van. Azóta annyira kiterjedt a belváros, hogy a Gólya is a részévé vált. Én is úgy érzem, a belvárosban lakom”.

A Gólya a hipermodern Corvin sétány végén, a Nokia-székház árnyékában van a Bókay János utcában. Annyira utolérte őket a belváros, hogy hamarosan kijjebb, az Orczy útra költöznek, de Balázs szerint oda is simán kijárnak majd az emberek. A szövetkezeti formában működő Gólya nemcsak sima kocsma és bulihely, hanem helyet adnak egy sor baloldali kezdeményezésnek is. Próbálták bevonzani a helyieket, de ez csak félig-meddig sikerült. Inkább jobb helyzetű, értelmiségi fiatalok járnak ide, akik szeretik a környék koszos, mégis vonzó hangulatát. Jó részük már be is költözött a Józsefvárosba, felfedezték maguknak a II. János Pál pápa vagy a Teleki tér környékét, ahol még mindig viszonylag olcsón jutnak albérlethez vagy saját lakáshoz.

Ezeknek már Pest is vidék

Az elmúlt években a Gólyához vagy az Aurórához hasonló közösségi helyeknél eggyel drágább kocsmák is megjelentek a kerületben. A Bacsó Béla utcai Hintaló polcain prémium rövidek sorakoznak, és tele a hűtő kézműves sörökkel. „Főleg turisták és Magyarországon élő külföldiek járnak ide” – mondta Omar Bakonyi, aki maga is félig magyar, félig perui. Két félig német, félig magyar társával nyitotta a helyet három évvel ezelőtt. „A magyar vendégeink is többnyire olyanok, akik külföldiekkel dolgoznak együtt”.

Omarék álma, hogy a nyolcadik kerületben úgy lehessen szórakozni, mint 15 éve a hetedik kerületben, amit ma már túlságosan mainstreamnek és populárisnak tart. „Itt nincs durva verseny, ha tele vagyunk, átküldjük a vendégeinket a Kék Lóba vagy a Csigába” – mondta Omar, aki könnyen elképzelhetőnek tartja, hogy hosszú távon a bulinegyedből is átköltözik ide pár szórakozóhely, annyival olcsóbb a bérleti díj.

Ha a bulinegyedből még nem is költöznek át, maguktól is nyílnak új helyek. A Rákóczi tér mögötti Német utcában pár hónapja működik a Szakkör, ahol időnként dj-k játszanak. Ilyenkor nem csak az apró tánctér, de az utca is megtelik fiatalokkal, némelyikük úgy néz ki, mintha Berlinből teleportált volna. „Azoknak már Pest is vidék” – mondta róluk valaki néhány sarokkal odébb.

Gettó

Húsz-harminc évvel ezelőtt széles közmegegyezés volt arról, hogy Józsefváros egyenlő a gettóval. Aki életében nem járt a nyolcadik kerületben, de még Budapesten sem, az is tisztán látta maga előtt a strihelő prostituáltakat, a romos kapualjakat, a sötét tekintetű, kapucnis alakokat és a villogó rendőrautókat.

Kétségbeejtő volt a helyzet, még ha ebbe a képbe vegyült is némi túlzás és előítélet. A szegényeknél kicsit is jobb helyzetű családok minden követ megmozgattak, hogy elköltözzenek, vagy legalább a gyerekeiket másik kerületben iskoláztassák. Menekültek a munkanélküliségben és szegénységben tengődő romák, a rohadó lakások és a kilátástalan jövő elől.

Közben folyamatosan romlott az ingatlanok értéke, a befektetőknek pedig eszük ágában sem volt a kerületbe vinni a pénzüket. Különösen feszítőek voltak a problémák Középső-Józsefvárosban, vagyis a József körút és a Fiumei út közötti területen. Ezt a mélységű nyomort a Nagykörúton belüli Palotanegyed polgárias utcái sem feleldtették.

Lakosságcsere kell 

Molnár György tősgyökeres józsefvárosi. Itt született, ide járt iskolába a hatvanas évek elején, majd középiskolába és egyetemre is. Egy gangos bérházban nőtt fel, sokféle emberrel a szomszédságában. Általános iskolai osztálytársai közül sokan pincelakásokban, egyhelyiséges üzletlakásokban vagy szoba-konyhákban éltek.

Fiatalként tanúja volt, ahogy a jobb helyzetű, gyerekes családok lassan elszivárogtak az újonnan felhúzott lakótelepekre, az igazán szerencsések pedig a megtakarításaik és az állami bankhitelek segítségével külvárosi házakat vásároltak. A helyüket vidékiek foglalták el, akik a jobb megélhetés reményében érkeztek Budapestre, és mivel máshol kevés esélyük lett volna, Józsefvárosban telepedtek meg. Közben az állam elkezdte felszámolni a városszéli romatelepeket, ahonnan az emberek szintén a leromlott állapotú nyolcadik kerületbe kényszerültek. A környék aztán a rendszerváltás idején is kapóra jött a vidékről érkező szegényeknek.

Így lett sokak számára Józsefváros a szegénység és a bűn szinonimája. Amikor 1994-ben Molnár Györgyöt önkormányzati képviselőnek választották az MSZP színeiben, mégis azzal szembesült, hogy a helyi politikusok semmilyen hosszú távú stratégiát nem alkottak a kerület jövőjéről. Fel sem merült, hogy mikor, milyen módon lehetne elejét venni a gettósodásnak.

Neki viszont feltett szándéka volt, hogy ebben előrelépjenek, és ebben társai is voltak. Echter István szintén önkormányzati képviselő volt, Iván Andrea pedig nem sokkal korábban fejezte be városfejlesztési tanulmányait Hollandiában, és ezen a területen alkalmazta a polgármesteri hivatal is.

“Többen úgy érezzük, hogy az önkormányzati munka során túlságosan belemerülünk a mindennapi feladatokba, ad hoc, néha egymásnak ellentmondó döntéseket hozunk. A kerületi önkormányzatnak nincs átfogó, több évre előretekintő koncepciója, ennek hátrányával nap mint nap szembesülünk” – írták közösen jegyzett, 1995-ös koncepció-vázlatukban. Ebben amellett érveltek, hogy az utolsó órában vannak, ha meg akarják állítani a kerület gettósodását. Ezt olyan adatokkal támasztották alá, mint hogy

• a fővárosban itt volt a legnagyobb a munkanélküliség,
• a kerületi családok 20 százaléka szegénységben élt, míg a fővárosi átlag 10 százalék körül volt,
• a fővárosban arányaiban itt történt a legtöbb szándékos testi sértés, és a második legtöbb betöréses lopás,
• a lakások 44 százaléka egyszobás volt, 21 százaléka komfort nélküli,
• a házak többsége 1920 előtt épült.

Úgy látták, muszáj valamekkora lakosságcserét végrehajtaniuk. “Ha a szegénység meghalad egy bizonyos szintet egy területen, az visszafordíthatatlanná válik. Nem akartuk az embereket a kerületen kívülre tolni, de oldanunk kellett a szegénység sűrűségét” – emlékezett vissza Molnár György, aki 2006-ig követte képviselőként a kerület megújítását. (Később még egyszer, 2010 és 2012 között is képviselő volt). 

Mivel a kerületnek nem volt elég pénze, és akkoriban a fővárostól sem számíthattak sok támogatásra, a befektetők jelentették az egyetlen megoldást. Úgy képzelték, az ő bevonzásukkal majd felértékelik a kerületi lakásállományt, magasabb státuszú lakosokat csábítanak az újonnan felhúzott házakba, és ezzel párhuzamosan elindítanak egy szociális városrehabilitációt is, hogy a szegényebb tömegek ne szoruljanak ki.

Erre a kettős fejlesztési koncepcióra épült a későbbi Corvin- és Magdolna-projekt. 

Molnár megdöbbenve szembesült azzal, hogy miközben ő urbanizációs tanulmányokat olvasgatott a szabadidejében, képviselőtársai nagy része egyáltalán nem volt hajlandó szakmai kérdésekben elmerülni. Többségük elvi okokból is ostobaságnak tartotta a szociális városrehabilitációt, ami a lakosság bevonására és megtartására akart építeni. 

Évekkel később, amikor tényleg aktuális lett a rehabilitáció, a testületi üléseken Molnárék fejéhez vágták: mégis hogy képzelik, hogy a szegények majd nekiállnak dolgozni a saját házaikon. Molnár szerint ezt főleg az akkor ellenzéki fideszesek és az egyetlen munkáspárti képviselő hangoztatta. A polgármestert adó SZDSZ megosztott volt a kérdésben. 

A tervet mégis sikerült átvinni a testületen, melynek nyomán 1997-ben létrehozták a Rév8 Városfejlesztési és Rehabilitációs Zrt.-t, amely a következő években induló fejlesztési programokat koordinálta. A Rév8 tulajdonosa 60 százalékban a kerületi, 40 százalékban a fővárosi önkormányzat (kezdetben az OTP Banknak is volt 10 százaléka, de ezt a kerület kivásárolta). Ezzel az volt a céljuk, hogy a napi politikai csatározások ne lehetetlenítsék el a rehabilitációt, de azért ne is dobják oda a feladatot a magánszektornak. A döntés azt is jelentette, hogy ha sikerül befektetőt vonzani a kerületbe, az nem a politikai vezetéssel, hanem a Rév8-cal fog tárgyalni. Így lett a cég a józsefvárosi folyamatok egyik kulcsszereplője.

Mihez nyúljunk? 

Ezzel párhuzamosan meg kellett győzni a döntéshozókat, hogy az amúgy is jobb állapotú, körúton belüli részek helyett inkább Középső-Józsefvárosra koncentráljanak. A 90-es évek elején ugyanis elindult egy fejlesztés a Palotanegyedben, mondván, hogy ha alaposan kipofozzák, az feldobja majd a kerület imidzsét, csökkenti az előítéleteket, és végső soron több bevételhez vezet.

Molnárék viszont úgy vélték, felesleges óriási összegeket költeni a Palotanegyedre, ha ott eleve több intézmény és vállalkozás működik, a kerület más részeinek vonzóereje pedig egyenlő a nullával. Ezt a koncepciót képviselték a Rév8 szakemberei is, akik a későbbi években is szorosan együttműködtek Molnárral. “Mindig megszerezte a számunkra szükséges szavazatokat akár a saját frakciójából, akár a többiből. Richelieu bíborosként tartotta rajtunk a kezét, és bárhol megzuhantunk, segített rajtunk” – mondta róla a Rév8 korábbi vezérigazgatója, Alföldi György építész. Bár az ő elképzelésük nyert, a viták újra meg újra fellángoltak, és 2006-ban ismét nagy szabású fejlesztés indult a körúton belül.

Azt viszont nem sikerült megakadályozni, hogy a kerület nagy erőkkel privatizálni kezdje a bérlakásállományát. Ez a folyamat azóta is tart: 1990-ben még több mint 35 ezer, tavaly év végén pedig 4540 lakása volt az önkormányzatnak. A többi kerülethez képest ez is kimagaslónak számít, és pont azért maradhatott meg ilyen sok, mert a rehabilitációs területeken sokáig nem lehetett lakásokat eladni. 

Tiszta lappal

A Rév felállítása után tehát minden adott volt ahhoz, hogy megvalósuljon a korábban említett kettős fejlesztési koncepció. 2000-ben elindult a Corvin-projekt, négy évvel később pedig szociális városrehabilitációs programként meghirdették a Magdolna-projektet is. 

A Corvin-projekt a József körút, Práter utca, Szigony utca, Tömő utca, Balassa utca, Apáthy utca, Szigony utca és Üllői út által határolt területre koncentrált. Ez lett a kerületi városmegújítás piaci alapokon nyugvó lába. A Révnél úgy látták, a jó közlekedési lehetőségek (3-as metrómegálló, 4-es 6-os villamos) és a közeli belváros miatt, valamint a befektetők bevonzása érdekében ezt a területet egy az egyben érdemes értékesíteni, a rossz állapotú házakat le kell bontani, az embereket máshová kell költöztetni.  „Azt gondoltam, teljesen nonszensz, hogy családok tízezrei éljenek ócska, nedves szoba-konyhákban” – mondta Molnár, aki képviselősége alatt és azóta is a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetében dolgozik. 

Minden szomszédom külföldi

Olga imádja a Corvin negyed modern stílusát, a közeli plázát, a boltokat, a csinos éttermeket és kávézókat. Csak pár lépést kell tennie, és minden a lábai előtt hever. Még a munkahelye is közel van, egy multinacionális IT-cégnél dolgozik. Öt éve költözött ide Fehéroroszországból, 40 millió forintért vett egy lakást, amit most szerinte akár 100-ért is eladhatna. „Szép, nagy lakás, óriási ablakokkal” – mesélte izgága kutyájával az ölében.

Amikor Olga Budapestre érkezett, nyomát sem találta a régi, romos házaknak. Addigra szinte mindet sikerült lebontani, még ha a 2008-as gazdasági válság néhány évre meg is akasztotta a projektet. Nem ismeri a régi lakókat, és nem szívesen bóklászik néhány utcával kijjebb, „mert az veszélyes, és romák is laknak arra”. Ha messzebb van dolga, taxival utazik haza, vagy ha mégis késő este gyalogolna, percenként a háta mögé tekint, nem követi-e valaki.

A Corvin negyed lakásait jelentős részben külföldi egyetemisták lakják, köztük több orvostanhallgatóval is találkoztunk. „Minden szomszédom külföldi, és a hetven százalékuk biztosan iráni” – mondta Farhad, aki szintén Iránból érkezett. 700 eurót, nagyjából 230 ezer forintot fizet egy egyszobás lakásért. Egy ügynökség segített neki lakást találni, amely a biztonság ígéretével csábította őt a Corvin negyedbe. Benézett már a környező utcákba, de hiába, mert nem talált senkit, aki beszélt volna angolul. Egy másik, szintén iráni fiú 500 eurót fizet egy stúdiólakásért. Farhadhoz képest elég bizalmatlannak tűnt, és bár megígérte, hogy néhány órával később lefotózhatjuk őt a lakásában, hamarosan a főbérlője jelentkezett telefonon, hogy ezt csak száz euróért tehetjük meg. „Nálunk, Horvátországban ez így szokás”.

Ha nem is sokat, azért néhány magyart is találni ezekben a házakban. Egy fiú az édesanyjával közösen bérel lakást, közben turizmus-vendéglátást tanul egy magánegyetemen. Szerencsésnek érzi magát, mert csak havi 180 ezer forintot fizetnek, de biztos benne, hogy ha lejár a kétéves szerződés, fel fogják emelni az árat. A tulajdonossal sosem találkoztak. „Jók az éttermek, itt a Grund, a Dumaszínház” – sorolta, merre tölti szívesen az idejét. Arra panaszkodott, hogy éjszaka üvöltöznek a hajléktalanok, a közeli kaszinóba pedig maffiózó külsejű alakok járnak. „Szerintem el tudod képzelni, hogy néznek ki”.

Vele ellentétben Krisztián arra is emlékszik, milyen viszonyok uralkodtak errefelé a felújítás megkezdése előtt. A Leonardo da Vinci utcában nőtt fel, gyerekként gyűlölt itt lakni. „Nem is próbálkoztak olyan trükkökkel az utcán, hogy megkérdezzék, mennyi az idő. Rögtön azzal nyitottak, hogy van-e órád” – mesélte. „Az egyik szomszédom Amerikából kapott egy Nike melegítőt. A rendszerváltás után voltunk nem sokkal, látszott rajta, hogy azt nem itthon szerezte. Két nap múlva már nem volt meg”.

Szerinte a térfigyelő kamerák felszerelésével és a fokozódó rendőri figyelemmel kezdett javulni a helyzet. Ezt a saját bőrén is érezte: ha fél órán át beszélgetett valakivel az utcán, hamarosan felbukkant a rendőr, hogy ellenőrizze, nem valami rosszban sántikálnak-e. Ma már Kispesten lakik – gyerekkel ott kényelmesebb -, de úgy emlékszik, az utolsó években legalább tíz új szomszéd költözött a házukba. A korábbi lakók közül sokan Csepelre mentek, mert ott tudtak olcsón vásárolni a lakásukért kapott pénzből.

Kiszorítás vagy szociális program?

Amit itt leírtunk, az a dzsentrifikáció mintapéldája. Erről akkor beszélünk, amikor nagy tőkebefektetés történik egy területen, fizikailag megújul a környék, és az eredeti lakók helyére újak költöznek. „Általában arról beszélnek, hogy hol történik fejlesztés, hol újul meg a város, de a lakók kiszorulása valahogy zárójelbe kerül. A mi kutatásainkban arra próbálunk rávilágítani, hogy egy szupernek tűnő beavatkozásnak is vannak vesztesei” – mondta Jelinek Csaba, a Magyar Tudományos Akadémia szociológusa, a Periféria Központ tagja.

Kollégájával, Czirfusz Mártonnal együtt úgy látják, a nyolcadik kerületi vezetés nem is szeretné, hogy szó essen a kiszorulókról, hiszen „az egyetlen cél, hogy legyen egy rendes környék, ahol magasabb státuszú emberek laknak”. Nehéz számszerűen lekövetni, hogyan cserélődött ki a Corvin negyed lakossága, de a környéken élő romák aránya jó kiindulópont lehet. Jelinekék a 2001-es és a 2011-es népszámlálási adatok alapján azt találták, hogy a Középső-Józsefváros déli részén (ez a Corvin negyed) csökkent, míg a külső részeken növekedett az arányuk.

Egy városrész megújításakor gyakori, hogy a lakosság is kicserélődik, „de bizonyos eszközökkel segíteni lehetne ezen. Kanadában volt arra példa, hogy egy ingatlanberuházásnál kikötötték: a befektetőnek szociális bérlakásokat is építenie kell. Egy másik lehetőség, hogy az eladott telkekből befolyt pénzt mondjuk szociális ellátásokra költik, nem újabb közterek felújítására” – mondta Czirfusz.

A városszociológusok egy része és lakhatási kérdésekkel foglalkozó aktivisták gyakran ferde szemmel néznek a mai Corvin negyedre, pedig Molnár György szerint „ez volt Budapest első szociális lakásprogramja a rendszerváltás után, csak ezt nem értik az én baloldali barátaim”. A korábbi lakók háromnegyede önkormányzati lakást bérelt, a többiek saját lakásban éltek. Molnár szerint azt érdemes megnézni, hová költöztek ezek az emberek.

Molnár adatai alapján a bérlők 52 százaléka másik lakásba költözött, 47 százaléka pedig pénzt kapott. „A bérlők átlagosan 30 négyzetméteres lakásokban laktak, és 40 négyzetméterest kaptak. Ez általában azt is jelentette, hogy a vécé nélküli lakásaikból komfortos, saját fürdőszobával rendelkező lakásokba költöztek”. A bérlők 33 százaléka új építésű, a régieknél sokkal jobb lakásba költözött.

„A költöztetést a Rév8 szociális munkásai, nem lakásügyi előadók végezték. Nagyon figyeltek arra, hogy csak azoknak kínáljanak lakás helyett pénzt, akik viszonylag jobb anyagi helyzetben voltak, és építkezni akartak valahol, általában az agglomerációban”.

Mindez végigkövethető ezeken a diagramokon is (az adatokat Molnár Györgytől kaptuk, ő pedig korábban a Rév8-tól):

A projektet ennek ellenére sokan kritizálták, mondván, hogy ha a bérlők nagyobb és kényelmesebb lakásokat is kaptak, a városközponttól messzebb, rosszabb környékre kényszerültek. Molnár szerint viszont ez sem igaz, hiszen az emberek jelentős része a régi Corvinnál jobbnak számító Csarnok negyedbe, a Szigony utcai lakótelepre és Józsefváros központba költöztek. Akik pedig mégis a problémásabb Magdolna és Orczy negyedbe kerültek, általában új építésű lakást kaptak. „Ráadásul ők sem a Magdolna és az Orczy sűrűjében, inkább a szélén kaptak lakást. Ők voltak azok, akik addig nagyon rossz állapotú lakásban éltek, és látszott, hogy egy szoba-konyhánál drágább bérleti díjat nem fognak tudni megfizetni”.

A korábbi lakók számára újonnan felhúzott épületek közé tartozik a Práter utca 30-32. is, ahol mára kevesen maradtak a régi Corvin negyediek közül. „Mindenféle nemzetiség van itt, nem győzöm helyretenni őket” – mondta Tóth Margit, aki a Leonardo da Vinci utcábeli, saját lakásából költözött ide azóta elhunyt férjével. „Ott az egyik lakásban négy néger lakik. Maguk szerint mit csinálnak? Köpködnek, eldobálják a csikket. Rájuk szóltam, azóta nem csinálják”. Szeret itt élni, de még jobban szerette a régi, körfolyosós házat. Szerinte nem sokat változott a környék, sőt még rosszabb is lett. „Sokkal több a csavargó, mint régen”. A ház aljában levő éjjel-nappali dohánybolt vonzó célpontnak számít éjszakánként. Persze amikor megengedték, hogy kinyissanak, még szó sem volt 0-24-es nyitva tartásról – hallottuk egy másik lakótól.

Hosszú távon azért voltak, akik rosszul jártak. Például azok az egykori bérlők, akik pénzt kaptak a lakásukért, hitelt vettek fel, hogy építkezni tudjanak vidéken, majd bedöntötte őket a 2008-ban kirobbanó gazdasági válság. Vagy azok, akik kezdetben fizetni tudták a nagyobb, kényelmesebb lakással járó, magasabb bérleti díjat, aztán elvesztették a munkájukat, felhalmozták a tartozásaikat, és végül az utcán találták magukat. Kérdés, ez mennyire a projekt hibája, és mennyire lehet a lakókra, a válságra, az önkormányzatra vagy az államra fogni. Molnár szerint ezeket a bajokat nem a projektnek, hanem a szociális ellátórendszernek kellett volna megoldania. „Ha nem tör ki a válság, és nincsenek ezek a következmények, száz százalékos szociális sikernek gondolnám az egészet”.

Mások a konkrét fizikai megújítást kritizálták, például Perczel Anna városépítész is, aki Ladányi János szociológussal együtt a rendszerváltás idején olyan felújítást szorgalmazott, amely nem járt volna az épületek teljes bontásával. Perczel 2005-ben embertelennek nevezte az eljárást, amit szerinte nyugaton sehol sem hívnának városrehabilitációnak.

Molnár viszont egy blogbejegyzésében úgy fogalmazott, „Középső-Józsefváros lakásainak meglehetősen nagy része már 100 évvel ezelőtti megépítésekor is ócska szar volt, most meg már végképp az. Megfontolt szándékkal fogalmazok így, ennél konszolidáltabb jelzőket szépelgőnek éreznék. A hideg kiráz a minden lebontott régi ház után krokodilkönnyeket hullató nosztalgiázástól, attól a szemlélettől, amely mit sem törődik az ezekben a házakban élőkkel”. Ez persze nem azt jelenti, hogy rombolni kell az értékeket, de szerinte olyan sokáig tartott volna, és olyan sokba került volna egyenként felújítani a tömböket, hogy arra soha nem volt esélye az önkormányzatnak. 

Hasonló véleményen volt a Rév8 vezérigazgatója, Alföldi György is, aki 2005-ben azt mondta, „a városrehabilitáció alapvetően nem azért van, hogy értelmiségi könnyeket cseppentsünk öreg házakért”.

Ha érdekli, hogyan alakult a másik nagy józsefvárosi rehabilitációs projekt, a Magdolna-program sorsa, kattintson ide a következő cikkhez!