Aki közepesen keres, annak csak álom a középosztály

Fotó: Hajdú D. András

Tessenek elképzelni egy babapiskótát, amelynek igen nagy, széles és kerek közepe van. Ez lenne a terhes babapiskóta.

Kolosi Tamás: A terhes babapiskóta: A rendszerváltás társadalomszerkezete

Első pillantásra semmi sem tűnik egyszerűbbnek, mint megmondani, mit jelent középosztálybelinek lenni. Olyasmit, amire a legtöbb ember vágyik: hivalkodás nélküli, kényelmes, biztonságos életet élni az átlag körüli fizetéssel, amiből lehet félretenni, és amiből jut új mosógépre, külföldi nyaralásra, de akár magániskolára is.

Nyugat-Európában valóban igaz, hogy akik közepesen keresnek, azok a középosztály tagjai. Az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezete, az ILO például azokat a háztartásokat tekinti a középosztály magjának, amelyek a medián körüli nettó jövedelemmel rendelkeznek: legfeljebb húsz százalékkal vannak alatta vagy felette. Ezek szerint nincs más dolgunk, mint minden országban megnézni, hányan férnek bele ebbe a kategóriába, és máris megkapjuk, mekkora egy társadalom középosztálya.

Magyarországon elég széles ez a réteg, ide tartozik nagyjából a népesség harmada, hasonlóan Franciaországhoz, Belgiumhoz vagy Ausztriához.

Úgy tűnik tehát, hogy a társadalom tényleg hajaz egy terhes babapiskótára, és ez akár azt is jelenthetné, hogy van egy széles, masszív középosztályunk. De ez nem igaz, inkább arról van szó, hogy sokan keresnek keveset. Ne is nevezzük őket középosztálynak, helyette maradjunk a jövedelmi középrétegnél.

Ez a középréteg 2014-ben körülbeül 90-140 ezer forint jövedelemhez jutott havonta. (Ezt az összeget nem fejenként, hanem fogyasztási egységenként kell érteni. Ez röviden azt jelenti, hogy egy öttagú háztartásban nem ötször 90-140 ezer forinttal kell számolni, hanem kevesebbel, hiszen nem mindenkinek ugyanannyi a kiadási szükséglete).

A következő ábrán végigkövetheti, hogyan alakult 1987 óta a jövedelmi rétegek aránya a népességben.

Miközben a nyugat-európai országokban és Skandináviában a középen levők valóban középosztályi életet élnek, Magyarországon ehhez a közepesnél nagyobb jövedelemre van szükség. Ebbe a valódi középosztályba már csak nagyjából a népesség 25 százaléka tartozik, pedig ideális esetben ez a szám 40-50 százalék körül lenne. (Erről Tóth István György, a TÁRKI vezérigazgatója írt tanulmányt a 2016-os Társadalmi Riportba).

Ez nagy kár, mert egy erős középosztály jót tesz a gazdaságnak: nagy tömegű munkavállalót biztosít a munkaerőpiac számára, növeli a fogyasztást és hozzájárul a növekedéshez is. Ráadásul enyhíti a legszegényebbek és a leggazdagabbak közti feszültségeket, miközben biztonságosabbá teszi a demokráciát, hiszen egy középosztályosodott társadalom nehezebben dől be a politikusok hazugságainak.

Van tehát két alapvető probléma a magyar középosztállyal: az egyik, hogy nem középen van, a másik, hogy szűk.

Az, hogy a jövedelmi középréteg milyen távol áll attól, amit középosztálynak gondolnánk, jól látszik a következő táblázatból. 2014-es adatok alapján 75 százalékuk képtelen fedezni egy váratlan kiadást, és 68 százalékuk nem engedheti meg magának a nyaralást sem.

Az tehát biztos, hogy a magyar jövedelmi középréteg távol áll a középosztályi léttől. De mit tekintsünk egyáltalán középosztálynak? Pogátsa Zoltán közgazdász, a Nyugat-Magyarországi Egyetem tanára két kritériumot határozott meg: egyrészt az anyagi függetlenséget, másrészt a képzettséget.

“Legyen annyi megtakarítása, hogy ne váljon kiszolgáltatottá sem a munkaadójának, sem a helyi vagy az országos politikának” - mondta Pogátsa. Magyarországon elég kevesen mondhatják ezt el magukról, ami a GfK Hungária felméréséből is látszik.

Ami a képzettséget illeti, Magyarország nemzetközi összehasonlításban még mindig elég rosszul áll diplomások arányában.

De Pogátsa szerint egyébként is jobb, ha a diplomák számolgatása helyett inkább azt vesszük kellően képzettnek, akinek “van annyi ismerete a világról, amivel képes értelmezni a körülötte levő világot, akár a klímaváltozást, a globalizációt vagy a migrációt. Akkor fenntartható a demokrácia, ha elég sokan értik, mi történik körülöttük. Máskülönben a demokrácia tönkremegy, hiszen az embereket könnyű lesz populista jelszavakkal elcsábítani és függőségi viszonyokba kényszeríteni” - mondta. Ilyen szempontból sem állunk valami jól: egyre kevesebb a diplomás, és hiába van nyelvvizsgája sok magyarnak, ettől még nem mernek megszólalni, ami kevés egy jól tájékozott, a világ dolgait értő réteg megteremtéséhez.

Ha ezt vesszük alapul, a  magyar középosztály még annál a 20-25 százaléknál is szűkebb, amiről a TÁRKI írt, de akárhogy is számolunk, semmiképp sem jó a helyzet.

A középosztályról szóló munkákban sokszor felmerül, hogy a jövedelmi viszonyok mellett másból is ki lehetne indulni, például a foglalkozásokból. Vannak olyan munkakörök, amelyeket hagyományosan a középosztályba szokás sorolni. Ilyen a tanári, az ügyvédi, az orvosi és a mérnöki pálya, de ide tartoznak az önálló egzisztenciával bíró, kisebb vállalkozók és a jól boldoguló szabadúszók, sőt akár a kórházi nővérek is.

Magyarországon viszont félrevisz ez a megközelítés, hiszen egy átlagos tanárnak például problémát okoz, ha ki kell cserélnie a kazánt, egy nővér pedig végképp messze van a középosztálytól.

Persze vannak tanárok, akik középosztálybeli életet élnek, de ők inkább olyanok, akik magániskolában is tanítanak, vagy annyi magánórát tartanak, hogy jelentős plusz pénzre tesznek szert. Ugyanide tartoznak a magánpraxist fenntartó orvosok, vagy akik időről időre külföldre járnak dolgozni, nem beszélve a hálapénzről, ami egy külön probléma, és akár az elitbe is repítheti őket.

Vagyis, bár a dolog nem fekete-fehér, a lényeg, hogy bizonyos foglalkozásoknak zömmel középosztálybelinek kellene számítaniuk, Magyarországon ez mégsem magától értetődő, ezért óvatosan kell bánni az ilyen meghatározásokkal.

Papa, mama, kert, kutya?

Lássuk, mit lehet tudni azokról a magyarokról, akik mégis képesek kiharcolni maguknak egy középosztálybeli életszínvonalat!

Sokan zöldövezeti házakra és két-háromgyerekes családokra gondolnak, amikor a középosztály kerül szóba, de ez nem teljesen helyes, még akkor sem, ha a budai hegyekben vagy a főváros környéki kistelepüléseken tényleg sok jómódú ember él. Bár a kétezres években több mint százezer ember távozott Budapestről az agglomerációba, a 2008-as válság megtörte ezt a folyamatot, és újra egyre többen költöznek be a városba, főleg egyedülálló fiatalok.

A középosztály egy része tehát a városban, 40-50 négyzetméteres kis lakásokban él, gyakran albérletben, mégis jobb életszínvonalon, mint akár a több szobával, nagy kerttel rendelkező vidékiek. Önmagában a lakástulajdon tehát semmit sem jelent, hiszen a magyarok többsége a saját ingatlanában él, még a legszegényebbek is. Más országokban, ahol fejlettebb a bérlakásszektor, ez nem feltétlenül van így.

De ha nem a lakásáról, akkor miről lehetne beazonosítani a középosztályt? A Fidesz húsz évvel ezelőtti szlogenje, a “három gyerek, három szoba, négy kerék” alapján akár az autó is eszünkbe juthat, de ma már a szegényebbeknek is van autója, persze nem mindegy, milyen. Ráadásul Budapesten egyre jellemzőbb, hogy jól szituált fiatalok és középkorúak, akik megengedhetnék maguknak, hogy Mercedesszel járjanak, inkább biciklire ülnek. “Ők nem biztos, hogy az autót tekintik a középosztályi lét tárgyi kellékének, hanem mondjuk azt, hogy színházba járnak”  - mondta Tóth István György.

De még csak az sem biztos, hogy a középosztály operabérletért fog sorban állni, Tóth szerint elég, ha annyit mondunk, hogy “a középosztályi emberben van valamiféle igény a kulturális életben való részvételre. Az már ízlés kérdése, hogy ez színházi előadás, rockkoncert vagy opera”.

Ebből is látszik, hogy sokkal összetettebb csoportról van szó, mint akár harminc-negyven évvel ezelőtt. “Nem lehet úgy értelmezni a társadalmat, mint ami alulról felfelé rétegződik, és van alja, közepe meg teteje. A közepét is sok-sok törésvonal szabdalja különböző életstílus-csoportokra” - mondta Tóth István György. Középosztálybeliek járnak a Budapesti Tavaszi Fesztivál komolyzenei koncertjeire és a Sziget Fesztiválra is, mégsincs értelme azt mondani, hogy egyik vagy másik előbbrevaló lenne.