Szűk és gyenge volt, az is maradt

Fotó: Hajdú D. András

Magyarországnak sosem volt széles, masszív középosztálya. Ez szinte már közhely, mégis érdemes innen kezdeni, ha meg akarjuk érteni, miért csak egy szűk réteg képes ma félretenni, nyaralni menni, jó iskolába járatni a gyerekét és a rendes gyümölcsjoghurtot venni reggel a boltban. Anélkül, hogy nagyon elmerülnénk a 19. századi polgárosodás mélységeiben, összegyűjtöttünk néhány történelmi okot, amelynek fontos szerepe volt abban, hogy most itt tartunk.

Ahogy a többi fejezetben is előkerül, a középosztáy fő bázisát a köztisztviselők, a szellemi szabadfoglalkozásúak és a vállalkozók adják, érdemes tehát elsősorban az ő helyzettükkel foglalkozni. Így tett Tóth István György, a TÁRKI vezérigazgatója is egy esszéjében, amely tavaly jelent meg A magyar polgár című kötetben.

Tóth ebben az írásában a két világháború közti időszaig megy vissza, amikor a modern kapitalista osztály, a városi értelmiség vagy akár a munkásság még mindig kis létszámú volt az agrár szektorhoz képest. Ráadásul a korszak végén a zsidósággal együtt a polgárosult középosztály is jórészt megsemmisült. Ebben az időszakban

- a kis- és középvállalati szektor alulfejlett volt,

- a közbürokrácia lecsúszott, és

- óriási vagyonok voltak kevesek zsebében, például a földbirtokok felét a földtulajdonosok 0,5 százaléka birtokolta, és 50 család kezében volt a teljes pénzügyi és ipari szektor is.

Ráadásul ebben az időszakban “általánosan megrendült a hit a nyugatos polgárosodás ideáljában” - írja Tölgyessy Péter politológus, egykori SZDSZ-es, majd fideszes parlamenti képviselő ugyanebben a kötetben. “Többen immár keleti, olykor kimondottan turáni orientációt dédelgettek az ország számára”. A második világháborús összeomlás és a kommunista hatalomátvétel aztán nagyrészt elsodorta az addig meglévő polgárságot “A világháborús veszteségek, a holokauszt pusztítása, a kitelepítések gyakorlata, a Nyugatra menekülés többszöri hulláma az ötvenes évek végére a térség többi országához képest is kimagasló mértékben törte meg a korábbi elitcsoportokat” - írja Tölgyessy.

A második világháború után kiépült rendszer a saját ideológiájának megfelelően sokakat felemelt, másokat pedig megfosztott attól, amije volt, de a középosztály mindvégig szitokszó maradt. Bár egyéni vagyonosodásról, független középosztályi létről szó sem lehetett, a kádári életszínvonal-politika meghozta az eredményét, és széles tömegek tudtak biztonságos, kiszámítható életet teremteni maguknak, ami azóta is táplálja a nosztalgiát.

A hatalomhoz való lojalitás azonban végig fontos volt, hiszen ez adott hozzáférést számos államilag kontrollált erőforráshoz, például a lakásokhoz.

***

Összességében Magyarország úgy futott bele a 80-as évekbe, hogy a társadalom tetején volt egy 6 százalékos elit, az alján egy 20 százalékos szegénység, középen pedig egy óriási, inkonzisztens tömeg. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb ember státusza kevert volt, a jövedelmi, lakhatási és kulturális jellemzői nem egy irányba mutattak. Azóta ez a státusz-inkonzisztencia mérséklődött, bár pontos adatok nincsenek róla. A 80-as években Kolosi Tamás írta le ezt a jelenséget a Tagolt társadalom című könyvében.

A rendszerváltástól sokan a középosztály felemelkedését várták, ami nem volt teljesen légből kapott gondolat, hiszen a magyar gazdaság jóval liberálisabb volt a többi szocialista államnál, előbb jelentek meg a piacgazdaság elemei, mint máshol.

Az sem véletlen, hogy néhány évvel később a Fidesz sikeresen tudta politikai szlogenné emelni a polgári Magyarország gondolatát. Szelényi Iván szociológus 2016-ban A magyar polgár című kötetben azt írta, az 1970-1980-as években egyre népszerűbb lett az a gondolat, hogy mivel nincs erős tulajdonosi polgárság, egy “kulturális polgárságnak” kell kivezetnie az országot a kommunista egypártrendszerből.

Szerinte a szocializmus összeomlásával ez a réteg az aranykorát élte, fontos politikai pozíciókba kerültek (például Göncz Árpád köztársasági elnök vagy Antall József miniszterelnök), és létrejött a “kapitalizmus kapitalisták nélkül”. (Ezt a kulturális polgárságot szorította végül háttérbe az első, de főleg a második-harmadik Orbán-kormány, ahogy ezt a miniszterelnök is megfogalmazta egy négyszemközti beszélgetésben Szelényi Ivánnak: “én éppenséggel azzal okoztam csalódást a magyar értelmiségnek, hogy 1998-ban, első kormányom idején nem a korábbi disszidens értelmiséget segítettem osztályhatalomba”. Szelényi szerint 2010 óta egyértelmű, hogy Magyarországon a hatalmat a politikai osztály és a hozzá hűséges tulajdonosi polgárság gyakorolja. Ebben a rendszerben a kulturális polgárság kimarad az osztozkodásból, de Szelényi szerint  ez a rendszer sem korruptabb a korábbi, rendszerváltás utáni rendszereknél, csak “másképp korrupt”).

Pedig egy igazi, erős középosztály jót tett volna az átalakulásnak, Róbert Péter szociológus így foglalta össze, hogy miért:

- fogyasztói bázist teremtett volna, amely stabilizálja a gazdaságot, hozzájárul a növekedéshez,

- a középosztály olyan kulturális értékeket (is) képviselhetett volna, mint a szolidaritás vagy a tolerancia, ami szintén segíti a társadalmi stabilitást,

- stabilizálhatta volna a kiszámítható, demokratikus politikai berendezkedést.

Csakhogy a rendszerváltás környéki privatizáció nem segítette a kis- és középvállalkozói szektor, a tulajdonosi polgárság megerősödését. A tulajdonosi kárpótlás az egész régióban nálunk volt a legkisebb, a vállalati vezetők által irányított spontán privatizáció pedig csak egy szűk tulajdonosi osztály létrehozására volt elég - foglalta össze Tóth István György.

Nem segítette az erős tulajdonosi réteg megjelenését az sem, hogy a 90-es évek közepén egy sor nagy állami céget egyben eladtak, többnyire multinacionális vállalatoknak.  Ez persze kényszer is volt, hiszen az ország óriási adóssághalmazzal küzdött, utólag mégis látszik, hogy a politikusok rosszul kalkuláltak. A gazdasági rendszerváltás és a technológiai fejlődés világossá tette, hogy a szocializmus éveiben rejtve maradt, rosszul képzett, nyelveket nem beszélő, alkalmazkodni nem képes emberekre nem középosztályosodás, hanem munkanélküliség vár.

Közben azért voltak kísérletek a középosztály megerősítésére, ilyenek voltak például az MDF egzisztenciahitelei. Ezt állami vagyonrészek vásárlására lehetett fordítani, és bár Tóth szerint jó kísérlet volt, valójában nem tudta kifutni magát, és viszonylag kevesen vettek részt benne.

Ezen a diagramon végigkövetheti, hogyan szűkült a rendszerváltást követő évtizedekben az a jövedelmi középréteg is, amely képtelen volt igazi, középosztálybeli életszínvonalat teremteni magának.

Ez különösen nagy csalódást okozott a társadalom számára azok után, hogy a politikusok végig Ausztria utolérésével kecsegtették az embereket. Bár szakértőik figyelmeztették őket, hogy ez lehetetlen, és jobb lenne inkább Portugáliát vagy Görögországot példának állítani, ezt nem merték megcsinálni.

A rendszerváltást követő években a különböző kormányoknak így is sok lehetőségük lett volna arra, hogy akár az oktatáson, akár az adózáson, a szociálpolitikán vagy a foglalkoztatáspolitikán keresztül mégis hozzájáruljanak a valódi középosztály szélesítéséhez. De ha voltak is ilyen kísérletek, ezek rendre elbuktak, vagy eleve csak a már meglevő, vagyonosabb réteget célozták, különös tekintettel a saját holdudvarukra.

Arról, hogy ezek a kísérletek hol csúsztak félre a kétezres és a kétezertízes években, a többi fejezetben részletesen olvashat, a lenti menüben a szöveges ikonok jelzik őket.