Hogyan lehet nagyobb?
Fotó: Hajdú D. András
A középosztálynak alulról nyitottnak kell lenni, de nem azért, hogy a tagjai kipotyogjanak, hanem azért, hogy mások felkapaszkodjanak. Keressük azt az emeltyűt, amivel a leszakadókat is fel tudnánk emelni
Orbán Viktor miniszterelnök évértékelő beszéde, 2012
Egy másik fejezetben külön foglalkozunk azzal, milyen oktatási rendszerre lenne szükség ahhoz, hogy Magyarországon kifejlődhessen egy széles, masszív középosztály. Ott áttekintjük azt is, hogyan csúsztak félre az elmúlt évtizedek oktatási reformjai, de most nézzük meg, milyen más eszközök szolgálhatnák ezt a célt!
Röviden a lényeg: minden intézkedés szélesíti a középosztályt, amely csökkenti a jövedelmi egyenlőtlenségeket.
A következő ábrán látszik, hogy minél nagyobbak egy országban a jövedelmi egyenlőtlenségek, annál kevesebben tartoznak a jövedelmi középrétegbe. Dél-Európában, a balti államokban, Romániában és Bulgáriában például viszonylag nagyok a jövedelmi egyenlőtlenségek, ennek megfelelően a közepesen keresők aránya is kisebb. Nyugat-Európában és Skandináviában, vagy éppen Csehországban viszont éppen fordított a helyzet. Az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezete (ILO) mellett hasonló összefüggést talált idén az amerikai Pew Research Centre is.
Az egyenlőtlenségekről szóló írások általában a leggazdagabbak és a legszegényebbek nézőpontjából indulnak ki, pedig egy erős középosztály hozzájárul a gazdasági növekedéshez és a politikai stabilitáshoz. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) egyik 2015-ös kiadványa a szegények és a középosztály jövedelmi viszonyait nevezte meg a növekedés legfőbb motorjaként.
Az elmúlt években egy sor nemzetközi szervezet világszerte kimutatta az egyenlőtlenségek növekedését. 2014-ben az OECD-országok lakosságának leggazdagabb tíz százaléka majdnem tízszer annyi jövedelemmel rendelkezett, mint a legszegényebb tíz százalék. Egy 2014-es OECD-tanulmány is kimutatta, hogy ez az évtizedek óta nem látott egyenlőtlenség hosszú távon a gazdasági növekedést is visszaveti. A szervezet szerint főleg adózási és oktatáspolitikai eszközökkel lehetne javítani a helyzeten.
Most nézzük az adózást! Az OECD szerint, mivel a leggazdagabbak mára sokkal több adót képesek fizetni, mint korábban, a kormányoknak érdemes lenne tenni azért, hogy ők is fair módon adjanak a közösbe. Ez nemcsak a gazdagokat sújtó nagyobb adókulcsokat jelentheti, hanem például hatékonyabb adóbeszedést is.
Magyarországon 2010 és 2013 között egykulcsos, 16 százalékos személyi jövedelemadót vezettek be, amit azóta 15-re csökkentettek. Ez azt jelenti, hogy mindenki ugyanolyan arányban adózik a jövedelme után. Akkor is és azóta is sokan kritizálták ezt az intézkedést, mondván, hogy a gazdagabbaknak nagyobb terhet kellene vállalniuk.
Orbán Viktor a középosztályra hivatkozva állt ki az alacsony, egykulcsos adó mellett, a 2012-es évértékelő beszédében például azt mondta: “Aki azt hiszi, hogy a magasabb adókulcs a gazdagokat adóztatja, aligha ismeri a magyar valóságot, a gazdagok, a multimilliomosok ugyanis mindig megtalálják a módját, hogy kivonják magukat az adó alól, és a terheket végül mindig a középosztállyal fizettetik meg. Ezért a középosztály védelme csak az arányos, egykulcsos adórendszerrel valósítható meg”.
Persze jó kérdés, kiket ért Orbán Viktor középosztály alatt. 2011-ben a Széll Kálmán Társaság ülésén így határozta meg ezt a csoportot: „ő dolgozik, ő vállalkozik, ő fizet adót, ő nevel családot, ő tart fenn gyermekeket”.
Ez alapján tehát az egykulcsos adó és minden más, a középosztály szlogenjével eladott kormányzati intézkedésnek egy elég széles réteget kellene szolgálnia. Tóth G. Csaba és Virovácz Péter 2013-as tanulmánya ehhez képest arra jutott, hogy az adóreform 444 milliárd forinttal csökkentette az állam bevételeit, amelynek 74 százaléka a két legfelső jövedelmi tized zsebében maradt. Vagyis azoknál, akik vagy nagyon gazdagok, vagy már most európai szintű középosztályi életet élnek.
Pont nem azoknál a közepesen keresőknél, akikről a Közepes pénzzel csak álom című fejezetben azt írtuk, hogy sokan vannak, de kispénzűek, és csak vágynak arra, hogy belépjenek a valódi középosztályba. Pedig ők mind dolgoznak, vállalkoznak, adót fizetnek és gyereket is nevelnek.
***
A jövedelmi egyenlőtlenségek csökkentése persze csak a nulladik lépés lehetne a középosztály szélesítése felé. Éppen Magyarország a legjobb példa rá, hogy ha sokan keresnek keveset, attól még nem lesznek tömegével szabad, gondolkodó emberek, akik reggel a jobb kiflit tudják megvenni a pékségben, és el tudnak menni családostul nyaralni.
Ezért is mondják baloldali közgazdászok, hogy béremelésre van szükség, hiszen ez megdobná a keresletet, és még a magyarok kiszolgáltatottságát is csökkentené, ami szintén fontos lenne a középosztályosodáshoz. Ezt a felfogást talán Pogátsa Zoltán, a Nyugat-magyarországi Egyetem tanára képviseli a leghangosabban. “A magyar gazdaság a mostaninál jóval magasabb béreket is lehetővé tenne, de messze nem akkorát, mint Nyugat-Európában” - mondta. Ezért tartja “szélsőségesnek és kártékonynak” a mostani alacsony béreket és a Jobbik kampányát is, amely “már holnaptól német béreket követel”.
Pogátsa szerint az államnak egyrészt emelnie kell az állami alkalmazottak fizetését. Ez jogosnak hangzik, ha azt vesszük, hogy a nyugat-európai középosztályoknak is szerves része a közalkalmazotti réteg (erről Tóth István György, a TÁRKI vezérigazgatójának cikkében is olvashat).
Bár Magyarországon voltak kísérletek a közalkalmazotti bérek emelésére, ezek egyszeriek voltak, így hosszú távon fabatkát sem értek. A legjobb példa a Medgyessy Péter-féle ötven százalékos emelés, amely aztán szépen lassan elinflálódott. 2015-ben például a felső tagozaton tanítók átlagfizetése csak 75 százaléka volt más, hasonlóan képzett emberek átlagfizetésének (igaz, 2012-ben még az 50 százalékot is alig lépte át ez az arány).
2015-ben orvosként körülbelül az átlagfizetés kétszeresét lehetett megkeresni Magyarországon, ami kevesebb mint a cseheknél, a németeknél vagy a szlovákoknál. Igaz, ebben volt előrelépés, 2011-ben még csak másfélszeres volt a különbség.
Jó néhány országban az ápolók is az átlag felett keresnek, ami Nyugat-Európában elég a rendes, középosztálybeli élethez. Magyarországon viszont még az amúgy is alacsony átlagfizetéseket sem érik el.
Pogátsa szerint béremelésre lenne szükség a versenyszférában is, de azt már sokan, leginkább liberális közgazdászok vitatják, hogy lehetséges-e. Ők arra hivatkoznak, hogy a magyar gazdaság termelékenysége egyszerűen túl alacsony a béremeléshez. Pogátsa szerint viszont ez óriási tévedés.
De egyáltalán mi az a termelékenység? Egy cég termelékenységét úgy kapjuk meg, ha az általa gyártott termék eladási árának és az összes anyagköltségének a különbözetét vesszük. Nézzünk például egy német multit, amely autóüléseket gyárt egy bizonyos technológiával. Ha ugyanezt a technológiát áthelyezi Magyarországra, egyből csökkennek a kiadásai, mert egy magyar munkásnak jóval kevesebbet kell fizetni, mint egy németnek. Ezért aztán olcsóbb lesz az autóülés is, vagyis kisebb lesz az eladási ár. Ez alapján ugyanaz a cég, ugyanazzal az autóüléssel és ugyanazzal a technológiával, nagyobb termelékenységgel bír Németországban, mint Magyarországon. Ezért mondja Pogátsa, hogy kár a termelékenységre hivatkozva elvetni a béremelést, mert ez egyszerűen egy rossz mérőszám.
A statisztikák szerint a magyar tulajdonú kis- és középvállalkozások sokkal kevésbé termelékenyek, mint a multik. De Pogátsa szerint itt is hiba csúszik a számításba, mert “aki látott már magyar vállalkozást, az tudja, hogy amit csak lehet, elszámol költségként. A könyvelő kihoz egy nulla közeli eredményt, hogy kevesebbet kelljen adózni. Nem mondhatjuk, hogy ez tükrözné a valódi termelékenységet”.
***
De ne ragadjunk le az adózásnál és a béreknél, van még egy sor más szakpolitikai intézkedés, amely segítheti a szélesebb középosztály megteremtését. Ráadásul ezek olyanok, amelyekkel a kormány is szívesen büszkélkedik.
Orbán Viktor a már idézett, 2012-es évértékelő beszédében annyiszor emlegette a középosztály erősítését, hogy az Index rákérdezett a Kormányszóvivői Irodánál, miről van szó egyáltalán, és milyen intézkedéseket hoztak az ügy érdekében.
Válaszul egy ötoldalas esszét kaptak. Ebben először is leírták, hogy mindenkit középosztálybelinek tekintenek “a munkásoktól a vállalkozókon keresztül az értelmiségig, aki tud és akar dolgozni”. Aztán a középosztály megerősítése érdekében hozott intézkedésként soroltak fel szinte minden kormányzati döntést az azt megelőző két évből. Ilyen volt az egykulcsos adó mellett az oktatás átalakítása, a kultúra támogatása, az Otthonteremtési Program, a devizahitelesek megsegítése, az egészségügyben a Rezidens Támogatási Program, a kis- és középvállalkozásoknál pedig a társasági adó csökkentése, néhány kisadó megszüntetése és az Új Széchenyi Terv.
Ebből különösen érdekes a lakáspolitika, amely azóta kiegészült a brutális, háromgyerekeseknek 10+10 millió forintos támogatással kecsegtető Családi Otthonteremtési Programmal (CSOK). Sokan ezeket azért bírálják, mert a lakhatási válság miatt nyomorgóktól még a lakásfenntartási támogatást is elvonták, és helyettük a nagycsaládos középosztálynak kedveznek.
Ez valóban így van, de ettől még a CSOK lakáshoz segíthetné a közepesen kereső, nem középosztálybelieket, és ezzel szélesíthetné a középosztályt. Ehelyett viszont a több önerővel, nagyobb jövedelemmel, akár már lakással rendelkezőket részesíti előnyben, akiknek valószínűleg nem lenne szükségük olyan nagy segítségre. De korábban is hasonló volt a helyzet: 2002 és 2010 között több mint ezer milliárd forintot költött az állam lakáshitel-támogatásra, amelynek kétharmada a leggazdagabb húsz százalékhoz jutott.
A családtámogatás a mostani kormány egyik zászlóshajója. Annyira, hogy a Nemzetgazdasági Minisztérium 2012-ben “Új baby boom. A középosztály gyermekvállalási forradalma” címmel adott ki vitaanyagot. Korábban mi is írtunk róla, hogy miközben a mindenkinek járó családi juttatásokat (gyes, családi pótlék) tíz éve senki sem emelte, addig a családi adókedvezménnyel, a gyeddel és a gyed extrával óriási pénzeket hagynak a jobb helyzetűeknél.
Bár 2014 óta valamivel szélesebb lett a családi adókedvezményből részesülők köre, az átlagbér többszöröséből élő, sokgyermekes családok még mindig jóval több támogatást kapnak, mint az alacsonyabb jövedelmű nagycsaládosok.
***
A 2010 utáni legfontosabb kormányzati intézkedések egy jó része tehát tényleg erősíti a középosztályt. De azt a szűk középosztályt, amely eddig is létezett, és sokkal kevésbé jutnak el azokhoz, akiknek egy egészséges társadalomban a középosztályhoz kellene tartozniuk.
Talán azért is ez az elcsúszás, mert még a kormány közvetlen környezetében sem alkottak tisztességes definíciót arról, mit jelent a középosztály, kik tartoznak oda, és kiknek kellene oda tartozniuk. Orbán Viktortól már idéztük, hogy a szegénységben élő munkanélkülieken kívül szinte mindenkit ide sorol. Nem sokkal később, egy 2012-es kormányzati konferencián ráadásul annyival intézte el a témát, hogy
a középosztály olyan mint a pornó, ha az ember látja, tudja, hogy az az
Orbán Viktor miniszterelnök, 2012
Főtanácsadója, Hegedűs Zsuzsa egyenesen azt mondta, szociológiai értelemben nincs is olyan, hogy középosztály.
Matolcsy György 2012-ben még nemzatgazdasági miniszterként azt írta, “a középosztályba azok tartoznak, akik önálló jövedelemből képesek eltartani magukat és családjukat”. Ugyanezen a konferencián hasonló meghatározást vett alapul Rogán Antal is, aki azt mondta, a kormány célja, hogy minél többen tudják eltartani a családjukat.
G. Fodor Gábor, aki akkoriban még nem főszerkesztőként, hanem a Századvég Alapítvány igazgatójaként dolgozott, azt mondta, a középosztályt varázslattal is elő lehet állítani, elég, ha a politikusok beszélnek róla, akár úgy is, hogy “korán kelőknek” nevezik őket. Ezzel valami olyasmire utalt, mint amit néhány évvel később a polgári Magyarországról konkrétabban is elmondott: az sem volt más, mint a Fidesz politikai terméke.
Az itt említettek mellett a foglalkoztatáspolitika is nagyban befolyásolja a középosztály helyzetét. Erről a külföldi helyzetrő szóló fejezetben olvashat részletesebben.