Keresés

Kisegerek vagyunk egy labirintusban, ahol minden utat lezártak

Egy hatvannyolc éves nő egyik napról a másikra stroke-ot kapott, és magatehetetlenné vált. A családja nem tudta odahaza gondozni, ezért ápolási otthonba akarták vinni. Ez viszont nem volt olyan egyszerű. Heteket töltöttek azzal, hogy a kórház, a gyámhivatal, a szociális otthonok és a bíróság között cikáztak, miközben azzal vádolták őket, hogy nem akarnak gondoskodni a saját családtagjukról. Végül fél évre sikerült helyet találni neki, de széles kapcsolatrendszer és több százezer forint nélkül még ennyire sem futotta volna. 

“Június elején, egy hétfői reggelen hívtak a bankból, hogy az én nevemet találták legfelül az anyósom híváslistájában, és siessek, mert nagy a baj, kihívták a mentőket” – mesélte Eszter, akivel egy vidéki nagyváros közelében találkoztunk. Kiderült, hogy a 68 éves Erzsébet stroke-ot kapott, és olyan rossz állapotba került, hogy néhány órával később a kórházban már a saját fiát, Tamást sem ismerte meg. Aznap este szinte semmi közelebbit nem tudtak meg az állapotáról, másnap viszont a kezelőorvos közölte velük, hogy a család addigi élete jóformán véget ért.

Erzsébet bal agyféltekéje olyan súlyosan károsodott, hogy fél oldala nagyfokú izomgyengeség miatt lebénult, valamint a beszédkészsége és a megértést szabályozó központja is szinte teljesen működésképtelenné vált. Az orvos ezt úgy írta le Eszternek és Tamásnak, mintha Erzsébetnek minden hallott szó, de még a saját gondolatai is kínainak tűnnének. Mivel azt mondta, hogy ez nem is nagyon fog változni, gondnokságra szorul, és arra kérte őket, hogy másnapra döntsék el, haza tudják-e vinni a nagymamát állandó gondozásra, vagy intézményi ellátást kell keresniük neki.

Ráadásul Erzsébetnél súlyos cukorbetegséget is diagnosztizáltak, amiről addig senkinek nem volt fogalma. “Az anyósom egy elképesztően makacs nőszemély. Soha nem ment el orvoshoz, az elmúlt huszonöt évben még háziorvoshoz sem volt hajlandó beiratkozni. Volt egy seb a lábán, ami egy évig nem akart begyógyulni, de hiába mondtam neki, hogy ez cukorprobléma lesz, és el kéne menni orvoshoz, nem volt hajlandó. 30 feletti cukorral került be a kórházba”.

Nincs hova vinni

Egyértelmű volt, hogy Erzsébetnek intézményi ellátásra lesz szüksége, mivel a család nem tudta vállalni az állandó felügyeletet. A fia és a menye dolgoznak, a lánya távol, a fővárosban él, testvéreivel pedig nem tartja a kapcsolatot. Az sem jöhetett szóba, hogy Erzsébetet az otthonába vigyék, és fogadjanak mellé egy ápolót, mert nem is volt saját otthona. Albérletben lakott egy idősebb nénivel, ahol keveset kellett fizetnie, cserébe mosott, főzött, takarított rá. Ahogy Erzsébet kórházba került, esélytelennek tűnt, hogy visszaköltözzön egy másik, szintén gondozásra szoruló ember mellé.

“A kórházban azt mondták, keressük meg a szociális nővért, ő mindenben segíteni fog. Kértem hozzá időpontot, roppant kedvesen végighallgatott, majd közölte, hogy elég rossz a helyzet, mert minden ápolási otthon várólistás, a magánintézmények pedig nagyon drágák, még ha van is férőhelyük. De azt mondta, először mindenképp menjünk el a gyámhivatalba, és indítsuk el az anyósom gondnokság alá helyezését”.

Erre azért volt szükség, hogy intézkedni tudjanak a belátásképességét vesztett Erzsébet helyett az intézményi elhelyezésről. A terv az volt, hogy egy kérvény beadása, majd a bírósági döntés után a gyámhivatal kinevezi a fiát, Tamást gondnoknak, aki így kérelmezheti az édesanyja felvételét egy ápolási otthonba, és hozzáférhet a nyugdíjához is, hogy kifizesse belőle az ellátást. Úgy tűnt, amíg nincs papír a gondnokságról, sehol sem fogják tudni elhelyezni Erzsébetet. (Magyarországon sok embernek hivatásos gondnoka van, akit alig ismer személyesen. Ez egy elég gyakran kritizált rendszer, amiről sokat írtunk már, itt olvashat róla).

Most akkor ki a hülye?

Másnap Tamás és Eszter bementek a gyámhivatalba, ahol ismerősökkel is találkoztak. A fiatal ügyintéző hölgy azt mondta, először ideiglenes gondnokságot kell kezdeményeznie a gyámhivatalnak, hogy addig is tudjon a család intézkedni, amíg nem veszik tartós gondnokság alá. Ehhez elkért egy csomó papírt, Erzsébet anyakönyvi kivonatától kezdve a személyes iratain át egy orvosi szakvéleményig, ami arról szól, hogy elvesztette a belátási képességét.

“Szerencsére anyósom kezelőorvosa kezdettől fogva nagyon kedves volt a kórházban, mindenben segített, ezt a papírt is megírta nekünk. Másnap visszamentünk a gyámhivatalba, de ekkor már egy másik ügyintézőhöz kerültünk, mert akivel beszéltünk, időközben elment szabadságra. Elolvasta a szakvéleményt, és közölte velünk, hogy ez nem elég, mert az orvosnak rá kellett volna írnia, hogy javasolja a beteg gondnokság alá helyezését. Ott ültünk lefőve, hogy hát, ezt valóban nem írta rá. Akkor visszamegyünk az orvoshoz”.

Eszter felhívta az orvost, aki viszont azt mondta, a gyámügyesnek nincs igaza, mert a gondnokság alá helyezést csak az igazságügyi elmeszakértő kezdeményezheti, aki majd hónapokkal később fogja megvizsgálni Erzsébetet. A család erre felhívta a gyámügyest, aki lehülyézte az orvost, és közölte, hogy ezt nem fogadja el.

A házaspár két tűz közé került, fogalmuk sem volt, kinek van igaza. Végül egy ismerős ismerősének az ismerőse, aki gyámügyi joggal foglalkozik, segített nekik. Szerinte valójában nem a gyámhivatalnak, hanem nekik kellett volna kezdeményezni az ideiglenes gondnokságba vételt. “Egy éjszakán keresztül tanulmányoztuk a birosag.hu-ról letöltött, harmincoldalas kérelmet. Nehéz volt felfogni, de megugrottuk, és beadtuk a bíróságra”.

Erzsébet akkor két hete volt kórházban, ahol jelezték Eszteréknek, hogy lassan el kéne őt vinni onnan.

Ez nem szálloda

Aztán egyszer csak választ kaptak a bíróságtól, amiből kiderült, hogy nem sikerült helyesen kitölteniük a harmincoldalas kérelmet. “A jogász ismerősöm se értette, hogy mi a bajuk, úgyhogy bementem a bírósági panasznapra, amikor fiatal jogászok segítettek értelmezni a dolgokat. Kiderült, hogy mivel az anyósom tartósan ebben az állapotban lesz, állandó gondnokságot kellett volna kérnünk, és azt sem írtuk le, hogy részleges vagy kizáró gondnokságot szeretnénk. Eddig a pontig senki sem beszélt arról, hogy léteznek ilyenek”.

Ott ültem, hogy ‘Jézusom, honnan a fenéből tudjam, melyiket kell kérnünk?’

“A jogász lány elmagyarázta, hogy nekünk a kizáróra van szükségünk, mert az mindenféle ügycsoportra vonatkozik, és így fel sem kell sorolnunk, hogy milyen ügyekben akarunk intézkedni helyette”. A bíróság arra is felszólította Eszteréket, hogy jelezzék van-e Erzsébetnek ingatlantulajdona vagy haszonélvezeti joga, mert bár az első verzióba ezt beleírták, jogilag nem fogalmaztak elég pontosan.

Aznap, amikor megérkezett a hiánypótlásos felszólítás, Tamás telefont kapott a főorvostól, aki ismét jelezte, hogy “a kórház nem szálloda”, és hogy “azonnal el kell vinni a nénit”, aki akkor négy hete feküdt bent. “Miközben a gyámhivatalnál és a bíróságon intézkedtünk, 2-3 naponta meglátogattuk, és vittünk be neki mindent, amire szüksége volt. Közben próbáltunk neki férőhelyet is találni, hogy ha megjönne a gondnokságos papír, azonnal legyen hová vinni”.

Pedig a kezelőorvos szerint érdemes lett volna elkezdeni a rehabilitációt is, mert úgy látta, Erzsébet állapota valamelyest javul: elkezdte mozgatni a jobb lábát és a kezét is. A főorvost viszont ez sem érdekelte, azt mondta, a rehabilitációt Eszteréknek kell elintézniük. “Ekkor megint lefőttem, hogy ez is rám marad. Hát jó, felhívtam a rehabot, ahol azt mondták, nagyon kedves vagyok, de nem nekem kell intézkednem, hanem az illetékes osztálynak. Egyébként ezek egy intézményhez tartoznak. Megint nem tudtuk, mi legyen”.

A kezelőorvos végül az intézmény egy másik rehabilitációs osztályára kért és kapott időpontot Erzsébet számára, ahová átszállíttatták és megvizsgálták. Mivel azoban az orvos nem tudott kommunikálni vele, hiszen nem érti, amit mondanak neki, nem vállalták a kezelését. A család ezt értette, azt viszont nem, hogy ha egyszer látványos eredménye van az osztályon kapott gyógytornának és logopédusi foglalkozásoknak, miért nem lehet legalább egy próbaidőszakot kijelölni, és megpróbálkozni a további fejlesztéssel.

“Egész nap sírt és kiabált bent, hogy haza akar menni. Kiborította az egész klinikát, amit én megértek, de nem tudtuk hová vinni”. Hiába, a főorvos hajthatatlannak tűnt, és egy pénteki napon azt mondta Eszteréknek, hétfőn el kell vinnük Erzsébetet.

Talán majd most

Ekkorra világossá vált, hogy nem nagyon húzhatják tovább Erzsébet kórházi kezelését, mindössze négy további napot kaptak. “A sógornőmmel kocsiba ültünk, és minden létező ápolási otthonba elmentünk, ami csak szóba jöhetett, napi több száz kilométert tettünk meg a megyében és azon kívül is”. Sajnos nem  voltak túl sikeresek: egy helyen 80 fős várólistával találkoztak, máshol azzal küldték el őket, hogy nem tudnának megfelelő orvosi felügyeletet biztosítani Erzsébetnek. Egyetlen, elég költséges magánintézményben találtak helyet, de a befogadás feltétele itt is a gondnoksági kijelölő határozat lett volna, amely továbbra sem érkezett meg.

“Megint csak egy ismerős ismerősétől kaptunk egy tippet. Kiderült, hogy egy közeli, állami fenntartású otthonban mindig van férőhely, és biztosan fogadnák az anyósomat, csak szereznünk kell egy papírt arról, hogy súlyosan látássérült. A kórházban egyetlen szemész sem akarta megvizsgálni, egy magánorvos viszont vállalta, hogy megírja a szakvéleményt”.

A vizsgálatkor aztán kiderült, hogy még csak hazudniuk sem kell, mert a cukorbetegség alaposan károsította Erzsébet látását. “Szívszorító volt végignézni, ahogy az orvos mutatta neki a számokat, nem reagált semmit, és amikor már nagyon közel volt az arcához, akkor látszott rajta, hogy felismeri, mit lát. Csak azt mondogatta, hogy ‘nem tudom, nem tudom’. Ott már elsírtam magam”.

Hely tehát már volt, bírósági papír viszont még mindig nem, ezért egy héttel később kénytelenek voltak hazavinni Erzsébetet. “Nem tudtuk tovább húzni a dolgot. A fiamat elvittem anyámhoz, a hálószobát pedig berendeztük az anyósomnak”.

Ránk se bírtak nézni

“A kórházban azt sem mondták meg, Erzsébet mikor kapott utoljára inzulint, vagy mikor evett legutóbb. Meg akartuk etetni, de nem hagyta, csak sírt, hogy nem tudja, hol van. Engem egyáltalán nem ismert fel, a lányát igen, de nem akarta, hogy ott legyen. Azt mondta, meg akar halni. Gyógyszert sem volt hajlandó bevenni”.

A kórházból jókora receptköteggel küldték el őket, amit Eszter még aznap este kiváltott a patikában, összesen 18 ezer forintért. “Éppen kifelé jöttem, amikor utánam szóltak, hogy kaptunk-e a kórházban olyan pent, amivel beadhatjuk az inzulint. Csak néztem rájuk tanácstalanul, mert ilyenről egyáltalán nem hallottunk. ‘Hát, pedig azt meg kellett volna kapniuk’, mondta a patikus. A patikában épp nem volt injekciós tű és fecskendő, ahogy vércukormérő sem. Továbbmentem az ügyeletes gyógyszertárba, hogy adjanak valamit, amivel beadhatjuk az inzulint, kaptam tizenöt speciális fecskendőt. Este fél kilencre értem haza”.

Amikor beléptek a szobába, Erzsébetet hisztérikus állapotban találták, nem mozgott, nem vett levegőt, és sem enni, sem gyógyszert bevenni nem volt hajlandó. “Kihívtuk a mentőket, nehogy komolyabb baja legyen. A lánya kíséretében bevitték a sürgősségire, majd onnan vissza az osztályra, ahonnan aznap eljött”.

Az osztályon kiabálni kezdtek Eszterékkel, amiért egyetlen napig sem tudták kezelni Erzsébetet. “Addigra mindenki úgy látta a kórházban, hogy nem foglalkozunk vele, nem akarjuk hazavinni, miközben nem volt hová. Az osztályvezető orvos azt mondta, sírni van kedve, és ránk se bír nézni. Ez azért is volt így, mert mire beértünk a kórházba, az anyósom teljesen normálisan kezdett viselkedni. Nem hitték el nekünk, mi történt odahaza”.

Eszterék világossá tették a kórházban, hogy amíg nem kapják meg a bírósági papírt, nem fogják hazavinni Erzsébetet, mert nem vállalják a felelősséget azért, ha náluk történik valami visszafordíthatatlan baja. “Aztán egyszer csak visszahívtak minket egy három megyével odébb levő magánintézményből, hogy megüresedett egy hely, és azonnal vihetjük, sőt, a férjem aláírása is elegendő lesz a felvételi lapon”.

A betegszállító másnap reggel tizenegykor indult el Erszébettel, és este hatkor érkezett meg a 120 kilométerre levő otthonba. Itt fél évig maradhat, de a családnak legalább kéthetente járni kell hozzá, mert a ruhák mosását nem vállalják, azt nekik kell intézni.

Kisegerek a labirintusban

A gondnokságról szóló papír még mindig nem érkezett meg, de Eszterék most azon vannak, hogy találjanak egy közelebbi otthont, ahová minél hamarabb átvihetik Erzsébetet.

Eszter úgy számolta, pár hét alatt összesen 200 ezer forintjukba került az, hogy az egészségügyi és a szociális rendszer nem tudott mit kezdeni egy stroke-ot kapott beteggel. A gondnoki kijelölő határozat a mai napig sem érkezett meg, így egyelőre az intézményi ellátást is a családnak kell állnia. 

“Brutális az egész. Állandóan menni, mindenkivel veszekedni, de közben konstruktívnak lenni. Olyan volt az egész, mintha kisegerek lennénk, akiket bedobtak egy labrintusba, hogy találjanak ki, de mindig elzáródik előttük az út”. Pedig Eszter biztos benne, hogy az ő történetük nem különleges. Sokan lehetnek, akik hasonló helyzetbe kerülnek, és nem tudják megoldani a rokonuk otthoni ápolását.

Erzsébet azóta jobban van, sokat fejlődött a mozgása és a kifejezőképessége is, bár a tudata még mindig nagyon zavart. Esztert továbbra sem ismeri fel, és a gyerekei nevét sem mindig tudja. “Néha azt gondolja, a fia és a lánya mellett vannak kisebb gyerekei is, máskor meg azt hiszi, még él a férje és egyáltalán nincsenek gyerekei. A saját közvetlen fizikai szükségletein kívül semmiről nem lehet vele kommunikálni”.

Tetszett a cikk? Ossza meg!
Olvasna még több ilyet? Kövesse az Abcúgot a Facebookon is!