Keresés

Kis Közel-Keletté vált Röszke pereme

Kukoricát és napraforgót termelni jónak tűnik a Röszke melletti mező, de emberek százainak elhelyezésére egyáltalán nem alkalmas. Nem csoda, hogy egymást érik a kitörési kísérletek a tarlón kialakult telepről. Szervezettségnek halvány jelei látszanak. Az állam csak karhatalomal képviselteti magát, de azt is csak félszívvel. Az emberek ellátásával civilek próbálnak megbírkózni.

“A legfontosabb, hogy rendszer legyen” – Oliva, a huszonéves német fiú büszkén mutatja művét: az üres banános és más dobozokkból ragasztószalaggal hevenyészve összerótt derékmagas falat. Ez hivatott valamiféle mederbe terelni az élelmiszerért és vízért sorban álló embereket Röszke külterületén, az úgynevezett gyűjtőponton. Kerti sátruk az egyetlen, ahol bármiféle rendszer nyomát lehet felfedezni a határban, már ha nem nézzük a körben álló rendőrök sorfalát.

Össze-vissza felállított sátrak. A rendőrökkel szemben a poros földön csokrokban kuporgó, vagy barázdákban botladozó, elcsigázott emberek. Az úttesten csámborgók és az önkéntes adományokat szállító, parkolóhelyet kereső kocsik miatt akadozó forgalom. Feltúrt, ruhákkal teli papírdobozok, szétdobált ruhák, ételmaradékok a porban. Pokrócon, szétnyitott kartondobozokon pihenő családok, akiken időközönként majd’ áthajt egy-egy megfordulni próbáló teherautó. Motyójukba kapaszkodó, buszra várva tülekedő emberek. Kicsit odébb adományokkal teli civil autók és áramfejlesztőikkel berregő tévés közvetítőkocsik.

 

 

Röszkai gyűjtőpont
Fotó: Magócsi Márton

Ez az a hely, ahol elvileg összegyűjtik a rendőrök a határt illegálisan átlépőket, hogy az előzetes, majd a végleges regisztrációs helyükre vigyék őket. Nyilván nem alkalmas emberek százainak még csak ideiglenes elhelyezésére sem a két kukoricatábla közötti tarló. Kedden 2770 ember jött.

Két hete már jártunk itt, azóta a helyzet  csak romlott. A Szeged-Szabadka vasútvonal és a M5-öst Röszkével összekötő út találkozásánál elterülő gyűjtőpont hangulata közel-keleti vagy szaharai települések nyomorgó peremét juttatja eszünkbe. Ahol egy-egy szélfuvallat homokot és koszos zacskókat repít az égbe, és ahol nyomorult sorsú emberek tengetik életüket szedett-vedett sátrakban. Csak a kóbor macskák és a szemétben élelmet kereső kutyák hiányoznak, de ha így meg tovább, nem sokáig. Ez nem az a hely ahol sokan maradni szeretnének.

Röszkai gyűjtőpont
Fotó: Magócsi Márton

“Mik vagyunk mi, állatok?”

Ezt az iraki Rasid kérdezi körülnézve a helyszínen. A frissen érkezett nyugdíjaskorú férfi az Irakot megszálló szövetségesek alkalmazásában állt, azt mondja, emiatt üldözték. Most egy impozánsan vastag, görbe végű botra támaszkodva biceg a tábor felé a kora őszi szürkületben. “My hip joints finish” – Tönkrement a csípőizületem – mondja tört angolsággal. Az út túloldalán álló zöld sátrak felé irányítom.

Ott rendelnek az Orvosok Határok Nélkül doktorai. Rasid egy Magyarországon élő arab származású doktorral tud beszélni, aki leülteti a sátor előtti padra, hogy ott várjon, amíg tud segíteni. Ebben a sátorban próbáltak megmenteni kora délután egy héthónapos terhes afgán nőt, aki anyira rosszul lett, hogy a környéken tüsténkedő önkéntesek közül volt, aki már a magzat halálhírét keltette. A terhes anyát mentő vitte el, de a családja nem mehetett vele. Estére azonban kiderült, jobban lett a kórházba szállítása után, és hamarosan visszakerül a közelben gyászos képpel ücsörgő férjéhez és másik négy gyerekéhez. Igen, a rendőrök ide, a reménytelen gyűjtőpontra akarják visszahozni, de legalább nem szakad szét a család.

Röszkai gyűjtőpont
Viszik a terhes anyát a mentők – Fotó: Magócsi Márton

Első a család

A családok legalább némi előnyt élveznek, a többieknél hamarabb szállhatnak fel a menedékkérőket a regisztrációs pontra szállító buszokra, amelyek elég ritkán érkeznek, nem úgy mint az emberek. Folyamatosan jönnek Szerbia felől a síneken, sok köztük a kisgyerekes család. Aki azonban nem ilyen felállásban van, az várhat. Napokat, itt, a tarlón, a semmi közepén, az egyre hidegebb éjszakában. Beszéltünk olyanokkal, akik 3-4 napja várnak arra, hogy a regisztrácis pontra szállítsák őket.

Nem csoda, hogy időről-időre megpróbálnak meglépni a tarlóról. Mostanra jóformán minden napra jut egy  szökési kísérlet, kedden kettő is volt. Először kora délután hergelték fel magukat a táborban dekkolók, és a rendőrök hiába verték vissza őket először, utána a második, majd a harmadik nekifutásra több százan oldottak kereket egy kukoricatáblán át.

Röszkai gyűjtőpont
Fotó: Magócsi Márton

Gyengék a szárnyak

Úgy nézett ki, mint egy történelmi filmekből ismerős csata: az egyik fél összpontosítja az erejét, nekiront a másiknak, amely ugyancsak összevomja az erőit, de számbeli hátrányánál fogva a szárnyak védtelenek maradnak. Ott aztán szalad mindenki amerre lát, leginkább a szomszédos kukoricás felé. Fiatalabb férfiak, családok kisebb-nagyobb gyerekekkel. Kit az apja cipel ölében, kit szülei rángatnak a kezénél fogva, a nemrég felszántott, barázdás süppedős földön. Nyomukban elejtett hálózsákok, adomány pelenkával, bébiétellel teli szatyrok.

A keddi első kitörők meglepően messzire jutottak. A tábortól közel tíz kilométert gyalogoltak több órán át a Szeged-Szabadka vasútvonalon Szeged irányába, mire sikerült őket feltartóztani. Előbb a szántókon át indultak észak felé, majd rátaláltak a sínekre, ahol a rendőrök először próbálták őket megállítani, sikertelenül. Túl kevés volt a 150-200 fős tömeghez a 30-40 rendőr. A tömeg, “No Budapest, no finger! Germany, Germany! Angela Merkel!” kiáltásokkal elsöpörte őket. Így aztán csak idegesen kísérték a menetet a síneken.

Röszkai gyűjtőpont
Fotó: Magócsi Márton

“Ez megy itt minden nap és minden este. Nincs elég rendőr. Hallgatólagos beleegyezés van, hogy aki mégis megszökik, azzal nem kell nekik vesződni” – sommázta a helyzetet egy, a menetet figyelő, kismotoros férfi. “Bezzeg Szerbiában, az ottani rokonok mesélték, hogy ott rend van, de tudod miért? Mert ütik őket” – mondta a berregő Babettán ülő pirospozsgás férfi. Közben szemben a felszántott mezőn egy stáb terepjórója porzik el. “Na, a téeszelnök majd ordít.”

Amíg a családok ki nem dőlnek

A menet élén fiatalabb férfiak, a végén le-leszakadó családok. A huszonéves Mohamed apjával együtt gyalogolt kikötődött cipőben, de sokáig nem tudta megkötni, mert a rendőrök nógatták, hogy tovább. A kötöttsapkás damaszkuszi fiú arról ámodik, hogy eljut Németországba, és rockzenekarban basszusgitározik majd. A nyakában hordott medálon a gótikus metált játszó amerikai Evanescence szimbóluma díszlik. “Az énekesnőnek gyönyörű hangja van.”

Röszkai gyűjtőpont
Basszusgitáros lenne – Fotó: Magócsi Márton

Baran és nagybátyja focista volt Szíriában, a nagybáty a szír válogatott tagja is volt – állítja a huszonéves fiú, aki strandpapucsban botladozik a sínek mellett. A cipőjét anyjának adta, akié már elvásott. Két, összesen kilenc fős családdal érkezett, beszélgetésünk egy pontján inkább lemarad, hogy bevárja az anyját.

Haszan kommunkációs technológiát tanult a szíriai Homsz egyetemén. Aztán részt vett a szír elnök elleni tüntetésekben. Másfél évre börtönbe került, meg is kínozták. Miközben erről beszélünk, a telefonján ellenőrzi, a gps szerint merrre haladnak. “Meddig mennek? – kérdezem. Amíg a családok ki nem dőlnek.”  

Ők pedig egyre nehezebben bírják. Cipelnek a szülei 1-2 éves, vizelettől átázott nadrágban bömbölő gyereket, de talpal a sínek közötti köveken 8-10 éves kislány és kisfiú is mezítláb.

Röszkai gyűjtőpont
Fotó: Magócsi Márton

Kurvaanyád szír!

A rendőrök meg csak hajtják őket, de láthatóan őket is megviseli az erőltetett menet. Többen türelmetlenek, egyre gyakrabban szidalmazzák a gyaloglókat. “Go, go!” – kiabáltak mérgesen. “Van itt média? Kurva anyád!” – hallaszik alkalmanként. “Kurva anyád szír! – Vigyázz, az riporter! – Már majdnem fejbe vertem!” – hallottam közvetlenül a hátam mögül. “Ha a média nem lenne, nem kapnának vérszemet” – állapította meg valamelyik, amikor végre sikerült megállítani a menetet Szeged-Kecskés határában, vagy 200 méterre a Kénytelen úttól.

Durva tettlegesség azonban nem volt, még akkor sem, amikor megpróbálták áttörni a sorfalukat a vasúti átjáróban. Igaz, a menedékkérők gyerekes családokat küldtek előre, és velük próbáltak átnyomulni a rendőrökön. Ez nem sikerült, de egyetlen család átjutott: a két szülő és két kisgyerek lépteit szaporázva távolodott a sínek között. A rendőrök nem mentek utánuk. “Majd később, ha itt lerendeztük.”

Röszkai gyűjtőpont
Fotó: Magócsi Márton

 

A megállított csapatot leültették, és vizet is osztottak nekik, amíg várták, hogy megjöjjenek az értük küldött buszok. Tolmács segítségével abban alkudtak meg, hogy elviszik őket fedett helyre – a kiskunhalasi és a békéscsabai befogadóállomás merült fel -, majd másnap reggel összeállítanak nekik egy szerelvényt Németországba. Az emberek biztosítékot akartak, egy-egy újságírót a buszokra. Fel is szálltak, de túl nagy volt a tömeg, úgyhogy a rendőrök végül leszállították a őket a három buszról. Hogy aztán majd’ másfél órás fejetlenkedésnek tűnő szervezkedés után hova mentek a buszok, nem tudni. Az biztos, hogy a menetelőknek már nem kell visszamenniük a reménytelen gyűjtőpontra, ennyit legalább elértek.

Posztapokalitikus lengyelpiac

A Röszke melletti tarlón eddigre beindult a buszoztatás. Sokakat elszállítottak a rendőrök, de a tábort már nem őrizte sorfal. Az út túloldalán felállította nagy, piros egészségügyi sátrát a Katolikus Karitász, a nemzetközi Act Alliance aktivistái helszNbejérást tartanak egy 600 ezer aurós segélyakciót megalpozandő, és közben sorra érkeztek az adományok. Itt parkol a szegedi migszolosok öreg kombi Mercedese megrakva áruval. Cseh, szlovák, osztrák és német rendszámú mikrobuszok érkeznek takarókkal, civilek által adományozott ruhákkal és élelmiszerrel. Egy román rendszámú kisteherautóból kekszet osztogatnak az önkéntesek. Nemzetközi baloldali mozgalmárok pedig paradicsomos rizst főznek, és krumplit sütnek. A nagy serpenyőben pirított krumpli illata belengi a tarlót. A dobozokban álló ruhákkal, adományokkal megtömött autókkal, a porban cipőt válogató emberekkel most egy posztapokalitikus lengyelpiacnak tűnik a helyszín.

Röszkai gyűjtőpont
Fotó: Magócsi Márton

Ez azonban nem hatja meg azt a százötven, kétszáz, frissen érkező embert, akik este nyolc körül egyszer csak elindultak az 5-ös út felé. “No camp! No Fingerprint!” – kiabálták vonulás közben. Eddigre már leszállt a sötét. A fényszórók nem világítanak feljebb a deréknál, a rendőrségi villogók fényében csak pillanatokra sejlenek fel az arcok.  Az 5-ös úton kedd éjjel arctalan tömeg vonult. Le is fújták őket könnygázzal a rendőrök, egy embert mentő vitt el. 

Tetszett a cikk? Ossza meg!
Olvasna még több ilyet? Kövesse az Abcúgot a Facebookon is!