Majdnem 9 hónapig lógott a levegőben Velkei István és Jakab Rozália három óvodáskorú gyerekének sorsa, miután 2014 októberében ideiglenes gyámság alá helyezte őket a gyámhivatal, és a szüleiktől előbb nevelőszülőkhöz, majd egy nevelőotthonba kerültek. Történetükről közel egy éve írtunk. István és Rozi azóta minden követ megmozgattak, hogy a végleges kiemelés helyett visszakaphassák Csengét, Viktort és Dávidot, ehhez azonban kettejük kapcsolatán is sokat kellett dolgozniuk. A karácsonyt már teljes létszámban, együtt ünnepelte a Velkei család a csepeli munkásszállón.
Újra gyerekzsivaj tölti be a Velkei család otthonát, egy Csepel Művek területén álló egyik munkásszálló földszinti lakrészében. Augusztus óta ugyanis újra Velkei István és élettársa, Jakab Rozália nevelheti három óvodás gyermeküket: Csengét, Viktort és Dávidot – akiket csaknem 9 hónappal korábban, 2014 októberében emelt ki a családból a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat (TEGYESZ). István és Rozi gyerekeik visszaszerzéséért folytatott küzdelméről 2015 márciusában írtunk.
A szülők a tavalyi, gyerekeik nélkül töltött ünnepek után idén nagyon igyekeztek, hogy a kicsik kedvére tegyenek: “Jól ment a karácsonyfa-árusítás az ünnepek előtt, úgyhogy idén 60 ezer forintot is tudtam a gyerekek ajándékaira költeni” – újságolta István, aki továbbra is annál a kertészeti cégnél dolgozik, ahol még 2009-ben sikerült elhelyezkednie. “Rozival mindketten nagyon boldogok vagyunk, hogy kilenc hónap után visszakaptuk a gyerekeket. Nekünk ők a mindenünk” – tette hozzá.
Tenni próbáltak érte
István és Rozi már első találkozásunkkor ószintén beszéltek arról, szerintük ők milyen hibáikkal járultak hozzá ahhoz, hogy a családgondozójuk és a gyermekvédelmi szolgálat úgy döntött: ideiglenes gyámság alá helyezi gyerekeiket. Azonban a történetük több pontján az őket ért igazságtalanságokról is beszéltek, amelyek – ahogy akkoriban ezt részletesen bemutattuk – főleg a magyar gyermekvédelmi rendszer általános elégtelenségeire vezethetők vissza.
A kiemelést közvetlenül az okozta, hogy Velkeiék nagyon rosszul álltak anyagilag, és emiatt állítólag veszélybe került a gyerekek ellátása is. Ugyanakkor a gyerekek védelembe vételét (azaz a családgondozó szorosabb felügyelete alá helyezését) már egy évvel korábban elrendelte a kerületi gyámhivatal – főként István és Rozi korábbi kapcsolati problémái, folyamatos veszekedéseik miatt.
István akkor azt mondta, hogy a kiemelést megelőző évek alatt folyamatosan tenni próbáltak azért, hogy ezeket a problémákat megoldják, még kapcsolati terápiára is jártak, és a családgondozóval is igyekeztek mindenben együttműködni. Ezért is élték meg úgy – mondták akkor -, hogy segítségkérésükre válaszul csak egy nagy pofont kaptak az ügyükkel foglalkozó szakemberektől.
A gyerekek itták a levét az időhúzásnak
Velkeiék több ponton is igazságtalannak és problémásnak találták az eljárást: noha papíron az volt a gyermekvédelmi szolgálat szándéka, hogy a gyerekek mielőbb visszagondozhatóak legyenek a családjukba, a gyakorlatban a szülőknek egyáltalán nem úgy tűnt, hogy a gyámhivatal ezen dolgozna. Miközben a szabályok szerint egy hónap után a gyámhivatalnak meg kell hoznia a döntést, hogy az ideiglenes nevelésbe vételt véglegesíti-e vagy ellenkezőleg: visszahelyezi a gyerekeket a szüleik gondozásába, a Velkei gyerekek sorsa már akkor, márciusban 4 hónapja a levegőben lógott.
Időközben Velkei István és a csepeli gyámhivatal vezetője között személyes konfliktus alakult ki, és az elmérgesedett viszonyból, úgy tűnt, sehová nem tudnak elmozdulni. Ez pedig a gyerekeknek ártott a leginkább. Az ideiglenes nevelésbe vételükkor azonnal nevelőszülőkhöz kerültek, azonban néhány hónappal cikkünk megjelenése után Velkeiék arról értesültek, hogy az a család nem tudja tovább vállalni a gyerekek nevelését – így mindhárman nevelőotthonba kerültek.
Átvették az ügyet
Mivel az ügyükkel eredetileg foglalkozó csepeli gyámhatóság már képtelen lett volna objektív és teljesen szakmai döntést hozni, átkerültek Budapestről a ráckevei gyermekvédelmi szolgálathoz. Az ottani gyermekvédelmi szolgálat szakembere vizsgálta meg az ügyet, és a gyerekek végleges elhelyezéséről szóló szakmai értekezleten az ő javaslatára döntött az ügyet vizsgáló bizottság a családba való visszahelyezés mellett. (A döntés hátteréről szerettük volna megkérdezni a ráckevei gyámhivatal illetékesét is, de onnan hivatalos tájékoztatásért a Gyámügyi és Igazságügyi Főosztályhoz irányítottak minket. Amint válaszolnak, cikkünket bővítjük.)
A három kisgyerek láthatóan jól érzi magát otthon, a szüleik szerint gond nélkül visszaszoktak a családba. “Hazakerülésük óta elkezdtek óvodába járni, ahol persze nagy kedvencei az óvónéniknek, és semmi rendellenességet nem látnak a fejlődésükben” – mondta István. majd hozzátette: a családgondozó is rendszeresen látogatja a családot. István úgy érzi, minél több szem látja, hogy igyekeznek a legjobb szülők lenni Rozival, annál kisebb az esélye, hogy bárki sikerrel próbálja rájuk bizonyítani, hogy alkalmatlanok a gyerekek nevelésére.
Itt nem lakhatnak sokáig
Azt viszont István és Rozi is jól tudják, hogy a lepukkant munkásszállón bérelt szoba – bármennyire sikerült is kicsinosítani és kényelmes, élhető helyiséggé tenni – nem lehet hosszú távú lakhatási megoldás a Velkei család számára.
Istvánnak és Rozinak akkor vált igazán nyilvánvalóvá, hogy mielőbb költözniük kell, amikor augusztusban, alig két héttel a gyerekek hazaköltöztetése után, a kicsik és Rozi kis híján megfulladtak a füsttől, amikor tűz ütött ki az egyik földszinti helyiségben, nem messze Velkeiék lakrészétől.
A tűzeset után István újra meszelte és festette a másfél szobás lakás falait, de – mint mondja – a falakon így is újra és újra megjelenik a penész, amivel nem tud mit csinálni. “A kisebbik fiam tüdejét tönkreteszi a nedves, dohos levegő és a penész, az ajtón túl a folyosón, és a közös helységekben pedig mindent ellep a mocsok” – magyarázta István, a szoba egyik fala alján éktelenkedő penészfoltra mutatva.
A szociális bérlakásban bíznak
István igyekszik úgy alakítani a szállóbeli életüket, hogy a munkába és óvodába járáson kívül a család tagjainak minél kevesebbszer kelljen elhagyniuk a lakrészüket. Nemrég egy fürdőkádat is beépített a zsúfolt konyhába, hogy a tisztálkodáshoz ne kelljen a kiábrándító higiénés állapotban lévő közös vizesblokkot sem használniuk.
“Szeretnénk innen mihamarabb elköltözni, hogy a magunk urai lehessünk, de egy albérletet nem tudnánk fenntartani pusztán az én keresetemből” – mondta István. “A gyerekeknek is jó lenne egy külön szoba, és hát nem nőhetnek fel egy munkásszállón. Azt sem szeretném, hogy a többi gyerek csúfolja őket majd a lakhelyük miatt” – tette hozzá az édesapa, aki abban bízik, hogy a csepeli önkormányzat szociális bérlakásainak egyikére sikerrel pályázhatnak majd 2016-ban. “Nagycsaládosok vagyunk, nekem van állandó munkahelyem, Rozinak pedig szerintem alanyi jogon járna a jobb élet, ha már önhibáján kívül ment gallyra a gyerekkora” -utalt István élettársa állami gondozásban töltött gyermek- és kamaszéveire.
Függetlenül attól, hogy sikerül-e végül egy jobb helyre költözniük a csepeli munkásszállóból, István és Rozi optimistán léptek át az újévbe most, hogy a gyerekek újra velük vannak. “Tudom jól, hogy nekünk is részünk volt abban, hogy majdnem végleg elvesztettük őket. Bennem egyébként azóta is van egy borzalmas nagy bűntudat, amit szerintem soha nem tudok majd levetkőzni, mert azért minden visszavezethető a mi párkapcsolati gondjainkra a Rozival” – mondta István. „Sajnálom, hogy ezen az áron, a gyerekek kárára kellett megtanulnunk, hogy a gondjaink közösek, és nem fordulhatunk egymás ellen, ahelyett, hogy együtt próbálnánk megoldani őket.”
Megosztás