Három gyereket nevelt fel kerekesszékből, segítségre sosem szorult, fogyatékossága miatt mégis másképp bántak vele az orvosok. Bár Krisztinát előbb egy apáskodó férj, majd saját határozottsága védte meg a bántó megjegyzésektől, ami a mozgássérültként gyereket vállalókat gyakran éri, a kivételezést legalább olyan károsnak élte meg. Hirtelen alánk guruló székek és egy rosszul végződő beöntés – Krisztina története az első a szülészeti rendszerbe került fogyatékkal élő nőket bemutató sorozatunkból.
“Vírusfertőzés miatt az egész szülészeti osztályon megtiltották a látogatást. Senkihez sem jöhetett be a férje, de az én páromat beengedték, és még külön szobát is kaptunk. De azért sem szóltak semmit a csecsemős nővérek, hogy nem tettem tisztába a gyereket, miközben a mellettem fekvő nőt ezért leszidták. A pozitív diszkrimiáció sokszor ugyanolyan rossz, mint a negatív”.
Dóra Krisztina 42 éves mozgássérült nő. 14 évesen leesett egy cseresznyefáról, részlegesen eltört a gerince, lebénult. Azóta ül kerekesszékben. Első lányát tizenhét, a másodikat huszonegy évesen szülte, kisfia most öt éves. Egyszer lett volna rá lehetőség, hogy megműtsék, de közben kiderült, hogy terhes, így döntenie kellett a gyerek és a műtét között, ő az előbbit választotta.
Azok a fogyatékkal élő nők, akik gyereket vállalnak, sokszor találkoznak előítéletekkel, kiszolgáltatottsággal, és annak megkérdőjelezésével, hogy helyes döntés-e az ő helyzetükben igent mondani egy gyerekre. Krisztina azt mondja, a származásunk, az öltözködési vagy beszédstílusunk, vagy akár egy feltűnő tetoválás miatt is lenézhet az orvos, ehhez nem kell hallás-vagy mozgássérültnek lenni, de az biztos, hogy nehezített pályán mozog az, aki valamilyen fogyatékkal él.
Krisztina első két terhességét úgy csinálta végig, hogy az egészségügyi rendszerrel gyakorlatilag alig volt kapcsolata. Volt férje, – aki szintén kerekesszékben ült – mindenhová elkísérte, “akár egy szülő, úgy viselkedett”, mindent helyette intézett. “Bejött velem a rendelőbe, végig ott volt a vizsgálatok alatt, elmondta helyettem a tüneteimet, gyakorlatilag szóhoz sem jutottam. Nem lehettem az, aki akkor kellett volna, hogy én legyek, így a negatív dolgok sem jutottak el hozzám” – mondta.
Azt azonban már akkor is és azóta is tapasztalja, hogy az egészségügyi dolgozók gyakran nem tudják, hogyan segítsenek egy kerekesszékben ülőn. Van, hogy jót akarnak, de rosszul sül el. Így járt példul az első lánya szülésénél is, amikor az ápoló annak ellenére erősködött, hogy beöntést ad neki, hogy ő mondta, nem jó ötlet, mert nem fogja érezni, mikor kell a mosdóba mennie. “Az ápoló végül nem hallgatott rám, mehetett is utána átöltözni és lefürdeni. Ez a része nagyon kellemetlen volt, hogy egy szakképzett ápoló ezt nem tudja”.
Harmadik terhességekor már egészen más volt a helyzet, hiszen mindent egyedül intézett, és pontosan tudta is, hogy mit akar. „Tök határozottan mentem az orvoshoz, tudtam biztosan, hogy terhes vagyok, ahogy azt is, hogy meg akarom tartani. Ha esetleg megkérdezte volna a nőgyógyász, hogy jól meggondoltam-e, vagy le akart volna beszélni, azonnal sarkon fordultam volna” – mondta. Szerinte az is sokat segített, hogy ő például képes egyedül felülni a nőgyógyászati székbe, nem szorul segítségre, ezért eleve jobb helyzetből indul, mint az a kerekesszékes nő, akinek már ezek az első részei a terhességnek is ilyen nehezen mennek.
Attól azonban ő is tartott, hogy fogyiként – ahogy ő használja ezt a szót – bemenjen egy szakrendelésre, ezért inkább keresett magának egy saját orvost. Ő egy álomdoki volt, “végigcsinálta velem a kilenc hónapot, megtapasztalta azt, hogy milyen az, amikor megvizsgál és bepisilek. Azt nem mondom, hogy tuti fixen megváltozott, és mindenkihez úgy fog hozzáállni, ahogy hozzám, de ha valami pici csírája ennek ott megmaradt, akkor már nyertünk valamit”.
Az, hogy közös szobában lehetett a férjével a szülészeten, csak egy példa volt a sok közül, a néha már túlzó előzékenységet nem csak szülészeten tapasztalta: amikor beteszi a lábát például egy rendelőbe, azonnal húzzák neki a széket, tolják az ágyat, hogy minden megfelelő legyen. “Néha az az érzésem, hogy azért csinálják, nehogy megbántsanak, pedig ezzel csak rossz érzést okoznak. Ha túlzottan kivételeznek veled, és kiemelnek a többségből, akkor ugyanúgy külön állok, kvázi prédaként, mintha bántanának”. Krisztina tudja, hogy ezt nem a rosszindulat, inkább a segítőkészség táplálja, és azt is, hogy nehéz az ötvenéves korlátokat legyőzni, és úgy nézni a fogyatékosokra, mint bárki másra.
A korlátok legyőzése főleg az idősebb korosztálynak megy nehezen. “Múltkor a buszon hallottam, ahogy két idősebb nő megjegyezte, hogy az ilyen miért vállal gyereket. Hagytam a francba és nem szóltam vissza. Csak a saját napomat rontanám el vele, ha le állnék velük vitatkozni”.
Megosztás