Keresés

Jobb befogadni, mint menekülni

A határszéli falvak lakói most utálkozva mutatják a menekültek okozta károkat, a határozottan bevándorló-ellenes kormány népszerűsége csak nőtttön nő. Holott közel huszonöt éve, a délszláv háború idején az emberek parádésan vizsgáztak együttérzésből és befogadásból, legalábbis néhény település a déli határon. Volt olyan falu, ahol kétszer annyi embert fogadtak be, mint ahányan eredetileg ott laktak.

Soha ilyen sok menekült nem haladt még át az országon, mint ezekben a hónapokban. A múlt héten megdőlt a napi rekord is, amikor majdnem tízezer, Európában menedéket és jobb életet kereső ember érkezett Horvátország felől. Az ORFK múlt heti adatai szerint idén majdnem 220 ezer emberrel szemben intézkedtek. A menekültáradat mégsem példa nélküli, és nem csak 1989-ben az NDK-sok nyugat felé vándorlásakor, hanem alig 2 évre rá is átesett az ország egy hasonlón. Akkor, amikor a legintenzívebben tombolt Jugoszlávia szétesésének egyik véres fejezete, az 1991-től 1995-ig tartó horvátországi háború. Egy, a konfliktus menekültjeiről szóló szociológiai tanulmány szerint összesen több mint százezer ember menekülhetett ekkoriban Magyarországra.

Akkor is tízezrek menekültek egy véres polgárháború elől, sokan akkor is legfeljebb egy-egy hátizsákkal, és gyakran kicsi gyerekekkel. Ők azonban nem csak átutazóban voltak, mint most a szírek, afgánok, irakiak. Túlnyomó többségük nem akarta még a határ térségét sem elhagyni, és Magyarország akkor nem gördített ez elé akadályt, sőt. A déli határ mentén álló települések közül sokan egy emberként mozdultak meg, és segítettek a jugoszláviai háború elől menekülőkön. Ezreket fogadtak be, és biztosítottak szállást számukra, és nem csak ideiglenesen, hanem hetekre, hónapokra, sőt évekre is.

A közelmúltban a horvátok által százával a határátkelőhöz szállított menekültek miatt a hírekben szereplő Beremend huszonnégy évvel ezelőtt a befogadás élén állt. Az akkori polgármester kezdeményezésére hirdették meg a befogadási akciót, amihez nagyon sokan csatlakoztak. Így a szomszédos Kásád is. Magyarország legdélebbi falujában jóformán minden család feliratkozott. A befogadott menekültek végül több mint kétszer annyian lettek, mint ahány ember eredetileg élt a faluban. Persze megkönnyítette a helyzetet, hogy a határ két oldalán fekvő, jelentős horvát/sokác és magyar lakossággal rendelkező települések között sok kapcsolat volt rokonságok, ismeretségek révén.

“Nem volt olyan ház, ahol nem volt menekült.”

Bosnyák Zoltán Lyubinkó Kásád második ciklusát töltő fiatalos polgármestere szerint előzőleg volt puhatolózás is, hogy “ha gáz van, akkor jöhetnek-e”, amire igennel feleltek a zömében horvát kisebbség lakta magyar falvak. “Aztán egyszer csak megjelentek a falu végén. Tizesével jöttek a zöldhatáron.”

_HDA9541
Bosnyák Zoltán családja is befogadott több embert Fotó: Hajdú D. András

Anyák síró gyerekekkel, sokan minden vagyonukat otthon hagyva, csak egy batyuval. Csak elvétve volt olyan, aki valami értéket is magával tudott hozni: valaki például a traktorjával menekült át a határon, sőt, a polgármester tudott egy emberről, aki a juhnyáját is áthajtotta a határon. A többség azonban mindent otthagyott. Volt, aki éjjelente megpróbált visszalopózni megetetni a jószágot. Ezzel azonban nagy kockázatot vállalt, akit elkapott a területet megszálló jugoszláv hadsereg, azt lelőtték.

A kásádi polgármester családjánál is laktak nyolcan. Szülei a saját házukat adták át az érkezőknek, és beköltöztek gyerekeikhez, akik a közös portán laktak másik házban. Másfél-két évig így éltek, Bosnyák Zoltán szerint konfliktusmentesen. Laktak náluk idegenek Eszékről és távolabbi rokonok is közelebbről. Utóbbiak tértek haza hamarabb. Utána még évekig összejártak az eszékiekkel is.

“A mieink voltak”

Bosnyák Zoltán szerint sok segítséget kaptak a menekültek és a falubeliek is. Jött élelmiszersegély, pénzbeli segítség, ruhák, használati cikkek, külföldről is. Szerinte a helyi családoknak nem jelentett anyagi terhet a menekültek ellátása, bár erről a fentebb idézett tanulmány azt írja, a helyzet óriási terhet rótt a többnyire hátrányos helyzetű településekre és családokra is.

A polgármester szerint sok helyen be is segítettek a ház körüli munkába a vendégek. Náluk is felújította a léckerítést az egyik ezermester, “mintha otthon lett volna”. A befogadást nagyban könnyítette, hogy ismerték egymást. A menekültek 70 százaléka rokon volt. “Tőlük nem kellett félni, azok a mieink voltak.”

Ilonka néni viszont napokig azt sem tudta, kiket engedett be a házába, de nem izgatta magát különösebben. Világosan emlékszik, mi történt azon az 1991 augusztus végi napon. Éppen utazni készültek Fonyódra, hogy névnapot ünnepeljenek a rokonoknál. Ekkor jöttek az első menekültek. A nyugdíjas fejőnő férjével együtt előzőleg feliratkozott arra a listára, amin jelezni lehetett, hogy befogadnának menekülteket.

_HDA9703
„Bákó, én nagyon szeretlek benneteket” – ezt mondta Mitya Ilonka néninek – Fotó: Hajdú D. András

“Két gyereket írtunk fel, hogy annyit befogadnánk” – mesélte az Abcúgnak Ilonka. Aztán jött egy anya két kislánnyal, majd egy házaspár két kisfiúval, és még két rokonuk. Egyszer csak kilencen lettek náluk. Ilonkáék azonban másnap kora reggel elindultak Fonyódra a rokonokhoz, és majdnem egy hét múlva tértek csak haza.

“Itt maradtak a Jézus nevibe’.”

Végül kilenc hónapig éltek együtt a félig szerb, félig horvát nagy családdal, össze is melegedtek. “Kész rokonok lettünk.” Ilonka elbeszélése alapján Mitya, az apuka tette rá a legnagyobb benyomást. A férfi mentős volt, és máig szinte hetente felhívja az általa csak bákónak (a nagyi horvátul) szólított idős nőt. Ilonka szerint jól megfértek a családja tágas házában, és nem volt köztük vita. Csak egyszer csalódtak Mityában.

Az eleve furcsa volt, hogy a nagy mentőautójával sokszor idegen nyelven (nem horvátul, mert Ilonka azt a nyelvet jól ismeri) beszélő embereket fuvarozott oda, és sokat szervezkedett. Egyszer aztán arra kérte őket, hogy keltsék fel hajnali fél egykor, de nem mondta, miért. Ilonkáék elaludtak, egykor keltek fel, de akkorra Mitya és társai már elmentek. Amikor kimentek, a szomszédoktól tudták meg, hogy egy kis csapat szervezésében vett részt, akik a magyar határ felől akarták oldalba támadni a szerbeket, de nem kaptak erősítést. Többen meg is sebesültek az ellentámadásban a beremendi erdőben, volt, akit lovakocsival, mást a téesz jérműveivel vittek kórházba. Utána hetekig nem látták Mityát.

_HDA9805
Ilonka néni maga is átélte a menekültsorsot – Fotó: Hajdú D. András

A horvát férfi ettől függetlenül nagyon hálás volt a menedékért. Gyakran meg is látogatja a nőt, de már Ilonkáék is jártak náluk. Egykor szétlőtt házuk szépen fel lett újítva, az udvaron egy kis szoba-konyhás épületet is felhúztak. Ilonka szerint Mitya azt mondta, nekik építették azt a kis házat, hogy ha nem lesz, aki eltartsa őket Magyarországon, akkor ott lakhassanak.

“Éjjel így mentünk, mint ezek most”

Ilonka azt mondta, most sem tenne másként, ha menekültek kérnének nála szállást. Át tudja érezni azok sorsát, akik most érkeznek, mert egyszer ő is volt hasonló helyzetben. Az ötvenes években a családjával együtt kitelepítették a Hortobágyra. Ávósok keltették fel őket éjszaka, alig két órájuk volt összepakolni a cókmókot. “Határszéliek, megbízhatatlanok, kulákok, mind oda vitték őket.” Beremenden ültették őket vonatra, valaki Hatvannál mutatta nekik, hogy melyik deszkát emeljék fel, és hogy szökjenek le a vagonról, ha a vonat továbbmenne Ohatnál, mert az azt jelenti, hogy Oroszországba tartanak. A vonat végül a Hortobágyra ment, ott kellett leszállniuk, és begyalogolniuk a kényszermunkatáborba. Tizenhat éves volt. “Éjjel így mentünk, mint ezek most. Nem tudom elfelejteni” – mondta könnyes szemmel.

Mariska 33 éve sekrestyés, ők hét embert fogadtak be a házukba férjével és gyerekeikkel 1991-ben. Volt, akinek már csak a garázsban jutott hely. Az ő számára is emlékezetes a menekültek érkezése, mert éppen készültek volna megnézni az akkor Magyarországra látogató II. János Pál pápát Pécsen, de aztán mégsem tudtak odautazni.

_HDA9587
Mariskáék lemaradtak II. János Pálról – Fotó: Hajdú D. András

“Két kisgyerekkel, szakadtan és bőrig ázva érkeztek. Sírtak a gyerekek.”

A menekült nagycsalád a határ közelében fekvő Petárdáról jött, magyarul csak a családfő, Pista bácsi tudott. Volt két nyolcvan évnél is idősebb nagymama is velük, meg egy szellemi fogyatékos nagy fiú. A család nagyfia a Hirvát Nemzeti Gárdában szolgált, meg is sebesült egyszer. Születtek unokák is amíg ott laktak Kásádon.

A napi életben nem okozott problémát a zsúfoltság a sekrestyés szerint, mert a horvát család sokáig fennmaradt, és tovább aludt, ők meg eleve korábban feküdtek és keltek. Így nem volt ütközés a konyhában és a mosdóban. Azért voltak kényelmetlenségek. A szellemi fogyatékos fiú gyakran éjszaka állt neki kiabálni és énekelni (ő lakott a garázsban a szüleivel, télen éjjel, nappal fűteni kellett, hogy ne fázzanak). A két nagymama pedig sokat perelt egymással, mert az egyik lenézte a másikat.

_HDA9608
István, Mariska férje a garázs előtt – Fotó: Hajdú D. András

A befogadott család így is kivette a részét a ház körüli munkákból. “Kérték, engedjem, hogy elfoglalják magukat. Nagyon rendesek voltak”. Utána ők is évekig tartották a kapcsolatot, de ez az idősebbek halálával lassan megszakadt. “Aki ebben benne volt, az megérti ezt, ezeket is sajnáljuk” – utalt a mostani menekültekre. Ha úgy adódna, be is fogadna közülük, de csak családot – mondta.

“Sajnálom őket, és bizony jobb befogadni, mint menekülni.”

Ezt az érzést Rót István és Pálinkás János is ismeri. Mindketten a határ horvát oldalán élnek a javarészt magyar nemzetiségűek által lakott Újbezdánban (Novi Bezdan). Ők azonban nem a befogadók, hanem a menekültek szemszögéből élték meg a helyzetet.

A német felmenőkkel rendelkező Rót István későn eszmélt, és alig két órája maradt, hogy elmeneküljön 1991 nyarán. “Munkásnadrágban mentem, lelőttek volna, ha maradok” – mondta a gazdálkodással foglakozó férfi, aki szerint a harci cselekmények szabadrablással jártak együtt.

_HDA9870
Rót István felmenőit is megtépték a történelem viharai – Fotó: Hajdó D. András

“Jól tudták, melyik háztól, mit lehet ellopni, és tőlünk volt mit.”

Feleségével és kisebb gyerekével nekiindult egyenesen a határnak. Fiát már korábban Magyarországra küldte a sorozás elől: nazarénus szomszédjainak voltak Bácsbokodon rokonai, oda. Ők Beremendre mentek a nagybátyjához. Sokan voltak és szűkös volt a lakás, így hamar kibérelt “egy kerti szoba-konyhát”. Nem sokáig, alig hat és fél hónapig maradt Magyarországon. “Apadni kezdett a pénz.”

Kitelepítés, menekülés

Azt mondja, maradt volna tovább is, ha sikerült volna átvinni jószágot, gépeket, de mindent otthon kellett hagynia, és mindent elloptak. Így aztán Horvátország békésebb részére költözött, bérbe vett földet és traktort. “Dolgozni kellett.” Csak később ment haza. Családjának amúgy kijutott a történelmi viharokból: nagyapját a második világháború után ültették vonatra a németek kitelepítésekor, de sikerült olyan papírt szerezni, hogy magyar, és hazamehetett. Apját pedig Szálasi emberei kapták el még a második világháború alatt, amikor valamit beszólt a faluban állomásozó leventéknek.

Pálinkás Jánosék papírokkal mentek át Magyarországra, de igencsak siettek. Ez is 1991 augusztus végén történt. A család azért indult el, mert rokonok szóltak, hogy menjenek, mivel Pélmonostort már akkor megszállta a jugoszláv hadsereg – mesélte újbezdáni otthonukban. Kocsiba ültek, de az úton szóltak nekik, hogy várják meg, amíg elmegy a repülő. Ekkoriban a jugoszláv MIG-21-esek többször is magyar terület felől támadták a horvát állásokat. Aznap épp Beremend felett fordultak, és jöttek visszafelé.

_HDA9898
Pálinkás János papírokkal lépte át a határt Fotó: Hajdó D. András

A vadászgép az út felett jött, “belelőtt egy sorozatot a birkanyájba”, ő meg behajtott a kocsival a kukoricásba, és kislányával együtt kiugrott és lebukott. “Öreganyám ki se tudott szállni, csak nézte.” Nem lett végül bajuk, de aztán alaposan meghajtotta a nagypolszkit, majdnem el is szálltak a Dráva töltésén.

“Az utolsók voltunk, akiket a határon átengedtek.”

Akkorra már meg volt beszélve, hogy mennek, és szállásuk is lesz. Előbb a beremendi cementgyár munkásszállásán, aztán a polgármester szüleinél, majd a polgármesternél is laktak. Végül egy egyedülálló helyi férfinél kötöttek ki, akinek megesett a szíve 3,5 éves kislányukon. Pista bácsi, ahogy emlegetik, mindenben segítette őket és kiállt értük, ha támadták őket, mert menekültek. Használhatták a földjét, és disznót is tenyészthettek nála. Hálásak is neki, a temetésére is elmentek.

Pálinkás János traktorosként dolgozott, felesége napszámba járt, később a cipőgyárban kapott munkát. Hat évig laktak Magyarországon, kisebbik lányuk ott is született. Máig őrzik az első pénzbeli segélyt, amit akkor kaptak. Még a fénykép is megvan, ahogy átveszik a fejenként két (összesen 8) dollárt, amivel a horvát állam segítette őket.

_HDA9926
Pálinkásék háza régi fényképeken, itt még elhagyatva – Fotó: Hajdó D. András

Otthonukban közben idegenek laktak. Előbb egy ismeretlen család, aztán egy boszniai szerb férfi, akit csak gyilkosként emlegetnek, mert megölte Pálinkás János sógorát, és átlőtte az egyik szomszédasszony mindkét kezét. A ház berendezését később széthordták a faluban, ma is tudni vélik, kinél lehetnek a holmik, de nem firtatják. “Azért, ha meglátnám rajta a ruhámat, lecsupálnám róla” – mondja a feleség. 1997-ben kezdték szervezni a hazatérést, de még az előző ősszel mindenszentekkor hazalátogathattak. Buszok vitték, és rendőrök kísérték ki őket a temetőbe. Ekkorra már elhagyatottan álló házuk kertjébe is éppen csak bepillanthattak a buszból. Egy páncélos csapatszállító parkolt a gazos udvaron.

Végül 1997-ben az iskolakezdésre mentek haza, a szülők festették ki az iskolát. Megpróbálták újraépíteni az életüket, de nehezen ment. A menekülés előtt emeletes házat építettek, minden pénzük abban volt, banki kölcsönt is felvettek rá, de nem lett kész, és a bent felhalmozott építőanyagokat is széthordták. Most is a bank nevén van, de nincs rá jelentkező. “Elkezdtem, mint paraszt, havi tízezer kunát kerestem, de 25 ezer volt a költség. “Akkor sírtam, hogy haza kellett jönni Jobb volt az élet, mint itthon, volt munka, lehetett dolgozni.”

Tetszett a cikk? Ossza meg!
Olvasna még több ilyet? Kövesse az Abcúgot a Facebookon is!