Keresés

Itthon ufónak érezte magát, Hollandiáig menekült a kerekesszékes egyetemista

Balázs gyerekkora óta arról álmodott, hogy egyszer jogi pályára lép. Simán fel is vették az egyetemre, ahol viszont kerekesszékesként sok hátránnyal kellett szembesülnie. Az épület csak részben volt akadálymentes, néhány órára el sem tudott jutni, ha pedig valamiért reklamált, senki sem tudott igazán segíteni. Nem hibáztatja az egyetemet, hiszen jószándékú emberekkel találkozott, de mivel nem tudtak vele mit kezdeni, Hollandiába költözött. Most pénzt gyűjt, hogy finanszírozni tudja a tanulmányait, és végre önállóbbá válhasson. 

Ha most idejönne közénk egy ufó, nem tudnánk vele mit kezdeni, hiszen sosem láttunk hasonlót. Amikor bekerültem az egyetemre, egy kicsit én is úgy éreztem magam, mint egy ufó. Láttam, hogy segíteni szeretnének, de fogalmuk sem volt, mit csináljanak velem.

Markos Balázs számára nehezen indultak a tavalyi ősz első napjai az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) jogi karán, de nem azért, mert váratlanul érte volna a sok tanulnivaló. Ilyen szempontból felkészülten érkezett: egy budapesti elitgimnázium diákjaként hozzászokott, hogy teljesítenie kell, raádásul boldog volt, hogy megvalósíthatja gyerekkori álmát, és elindulhat a jogi pályán.

Az összes jogászhallgató között azonban ő volt az egyetlen kerekesszékes. “Az Orientációs Napok tájékoztatóját olvasgatva észrevettem, hogy az első programpont: gyülekező és regisztráció az Aulában. Ahová én, ugye, nem tudok felmenni. Na, kezdődik…” – írta akkoriban a blogjában, amit épp azért indított, hogy bemutassa, hogyan zajlanak egy kerekesszékes mindennapjai a felsőoktatásban. Hamarosan kiderült, hogy a több mint százéves, Egyetem téri épület hiába olyan szép, Balázs számára inkább egy buktatókkal teli labirintusnak tűnt.

Bár a következő hónapokban sok segítőkész emberrel találkozott, családjával együtt mégis úgy döntött, hogy idén ősztől egy hollandiai egyetemen tanul tovább. Ezzel sok új nehézséget vállalt magára, de Groningenben végre nem érzi magát ufónak. “Itt sem tanul rajtam kívül más kerekesszékes, mégis természetesnek veszik ezt az egészet. Életemben először azt érzem, nincs szükségem különleges bánásmódra, mert már az alap körülmények is elég jók ahhoz, hogy boldogulni tudjak”.

Hordjon pelenkát

Balázs születése óta csak kerekesszékkel tud közlekedni, járni legfeljebb nehézkesen, segítséggel képes. Mivel a kezével is problémái vannak, nehezen boldogul olyan hétköznapi helyzetekben, mint az öltözködés vagy a mosdóhasználat. “Nem tudom egyedül felhúzni a nadrágomat. Az egyik kezemmel mindenképp kapaszkodnom kell, a másik viszont önmagában nem elég” – mondta.

A középiskolai évek nagyrészt mégis problémamentesen teltek. A budapesti Apáczai Csere János Gimnázium – ami épp az ELTE gyakorlógimnáziuma – szinte teljesen akadálymentes, az iskolai védőnő pedig segített Balázsnak, ha szüksége volt rá. “Megvolt a telefonszáma, úgyhogy napközben bármikor felhívhattam”.

Két évvel az érettségi előtt Balázs számára világos volt, hogy a jogi karon szeretne továbbtanulni, ezért elment egy egyetemi tájékoztatóra, amit direkt a leendő, speciális szükségletű diákoknak szerveztek. “Megkérdeztem, alkalmaznak-e az ELTE-n a gimnáziumi védőnőhöz hasonló segítőt. Mivel nem volt, azt javasolták, használjak pelenkát, vagy hívjak valakit, aki ott tud lenni velem egész nap”. Balázs megalázónak érezte a választ, de a következő évben, ugyanezen a tájékoztatón már azt mondták, az egyetem is tud segítőt biztosítani neki.

Róla viszont kiderült, hogy egyedül kell foglalkoznia az egyetem összes, speciális szükségletű hallgatójával, tanuljanak ők bármelyik karon. Így arra esély sem volt, hogy Balázs csak úgy felhívja, amikor épp szüksége volt rá. “Heti egyszer, maximum kétszer ért rá, és előre egyeztetni kellett az időpontot”.

Mivel Balázs nem tudta előre megmondani, hogy melyik nap, hány órakor szeretné a mosdót használni, sokszor inkább nem is élt a lehetőséggel. Helyette az édesanyja állt készenlétben reggeltől estig, hogy ha kell, be tudjon menni az egyetemre a fiához. Ez egyfelől kényelmes volt, másfelől viszont csak hátráltatta Balázs önállósodását. “Amikor megszülettem, az édesanyám látta, hogy az orvosi munkája mellett nem tudna engem úgy felnevelni, ahogy szeretne, ezért feladta az állását. Nagyon hálás vagyok neki, az egyetem óta viszont még inkább rá vagyok utalva, ami furcsa, mert mások éppen most válnak felnőtté. Kiszabadulnak a szüleik környezetéből, amire nekem esélyem sem volt “. Ezt az édesanyja is így látja. “57 éves vagyok, otthon hagytam a férjemet, és van két másik gyermekem is” – mondta.

Talán majd a Kancellárián

Balázs számára az épületben való közlekedés is komoly gondot okozott. Mivel saját kezével nem tudja hajtani a hagyományos kerekesszéket, elektromos székre van szüksége, amivel viszont nem boldogult a szűk, egyetemi  folyosókon. Ezért valahányszor át akart menni egyik teremből a másikba, a társaitól kellett segítséget kérnie.

Bár volt lift, így sem tudta elérni az épület összes termét, köztük a már említett Aulát sem. “Egyszer a legfelső emeleten volt egy érdekes előadás, amit meg akartam hallgatni. Mivel valamennyire tudok járni, segítséggel feljutottam, de nagyon megterhelő volt. A lábam még csak-csak bírta, de mivel asztmás is vagyok, a tüdőm alig”.

Egy ideig a Tudományos Diákkörbe (TDK) is járt, de ha épp olyan terembe hirdették meg az ülést, ahová nem tudott eljutni, szólnia kellett, hogy nem tarthatnák-e máshol. Ugyanígy járt akkor is, amikor a többi hallgató valamilyen közösségi programot szervezett. “Meg kellett kérnem őket, hogy tartsák inkább akadálymentes környezetben”.

A saját óráira ettől függetlenül el tudott jutni, hiszen az egyetem figyelt rá, hogy ezeket a számára elérhető termekbe hirdessék meg. Igaz, amikor egy hétig nem működött a lift, az órák egy részét át kellett tenniük egy másik épületbe, néhányat pedig ki is hagyott. “Előfordult, hogy felmentem a lifttel a harmadikra, de mire délután végeztem, már nem működött. Akkor egy ideig fent maradtam az emeleten, és végül a szüleim jöttek értem”.

Balázs minden hasonló alkalommal érezte az egyetemi dolgozók nyitottságát és jószándékát, de hiába, mert általában nem tudtak mit kezdeni a problémáival. “Sok mindenre azt mondták, ez nem az ő kompetenciájuk, magasabb szinten kell segítséget kérni. Nekem viszont nem túl kellemes leveleket írni a Kancelláriára, mert nincs vécépapír az akadálymentes mosdóban”. A Kancelláriára küldték akkor is, amikor arra panaszkodott, hogy a vécé felújításakor elfelejtettek belátásgátlót tenni az ablakra.

Ráadásul még műemlék is

Amikor Balázsék érdeklődtek, hogy van-e remény az egyetem akadálymentesítésére, azt a választ kapták, hogy nincs, mert műemlékvédelem alatt álló épületekről van szó. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy felújítás alkalmával ne lehetne akár egy régi épületet is akadálymentesíteni úgy, hogy csak minimálisan veszítsen a régi szépségéből. “Ha az ember kellően eltökélt, az esetek nagy részében ezt meg lehet oldani” – mondta Fehérváry Rudolf műemlékvédelmi szakmérnök, aki éveken át dolgozott a több mint 150 éves Vigadó felújításán.

Az ilyen épületeket valóban képes elcsúfítani egy rámpa, ezért a Vigadó esetében egy emelőgépet használtak. “Ez egy egyszer másfél méteres lemez, amire a kerekesszékes begurul az egyik oldalon, becsukja maga mögött az ajtót, megnyom egy gombot, és kigurul egy fél szinttel feljebb. Ez önmagában elég volt ahhoz, hogy a 11 ezer négyzetméteres épület minden szintje akadály nélkül bejárható legyen. Ugyanezt szinte mindenhol meg lehet csinálni, nagyjából másfélmillió forintba kerül, igaz, van egy folyamatos költsége is, hiszen időnként szervizelni kell”. Ez az emelőgép persze nem egy szép látvány, de a Vigadóban sikerült úgy eltakarniuk, hogy csak azok vegyék észre, akik keresik.

Bár a törvény szerint minden középület tervezésekor vagy átalakításakor figyelni kell az akadálymentesítésre, “műemlékek esetén ettől el lehet tekinteni”. Fehérváry szerint lelkiismeret kérdése, hogyan döntenek ilyenkor. “Ha rendberakok egy házat, azt nem magamnak rakom rendbe, hanem a közönségnek. Ezzel 50-100 évre meghatározom egy épület sorsát, nem tehetem meg, hogy ennyi időre kizárok belőle embereket” – mondta. Szerinte az utóbbi években valamelyest javult az általános szemlélet, de még mindig előfordul, hogy egy épület felújításakor az akadálymentesítésen spórolnak.

Megkerestük az ELTE-t is, ahonnan azt a választ kaptuk, hogy az Egyetem téri épületben a tantermek döntő többsége kerekesszékkel megközelíthető, leszámítva három előadótermet és a tetőteret. “További felújítások tervezés alatt állnak, így például tervezzük a jelenleg nem megközelíthető tetőtér, a korlátozottan elérhető kari könyvtár és a főbejárat hozzáférhetőségének javítását, azonban ezek elvégzése hosszabb tervezési folyamatot igényel, és a műemléki épületre tekintettel külön engedélyekre is van szükség” – írták.

Hozzátették,  hogy az egyetem most is úgy szervezi az órákat, hogy a kerekesszékes hallgatók minden tanórán akadálymentesen részt vehessenek, ha kell, akár az órák helyszínét is megváltoztatják. Előfordul, hogy az egyetem más, közeli intézményeit veszik igénybe, például az Apáczai Csere János Gyakorlógimnáziumot, vagy a Kecskeméti utcai épületet, amit a 2000-es évek ejelén újítottak fel. Ott “egy kisebb és egy nagyobb (félemeleti) szemináriumi terem kivételével valamennyi terem akadálymentesen megközelíthető, azonban ott a teljesen akadálymentes mellékhelyiségek kialakítására még nem került sor”, ellentétben az Egyetem téri épülettel, ahol van két akadálymentes mosdó. Az egyetem szerint a jogi karok közül “az ELTE ÁJK épületei a jól megközelíthető körbe tartoznak”. 

“Az épület helyzete a magyar oktatási rendszer általános adottságaihoz képest nem kiemelkedően rossz (sőt összességében az elérhetőség az átlagosnál jobb), bár valóban lehetne a helyzeten javítani”.

Az ELTE megerősítette, hogy egyetlen szociális segítőt alkalmaznak, aki az idei tanévben hat mozgáskorlátozott hallgató személyes higiéniás feladatait látja el. Ide tartozik az akadálymentes útvonal megtervezése és betanítása, a mosdóhasználat, az öltözés-vetkőzés, a korlátliftek használata, az etetés-itatás és a szociális jellegű ügyintézés. A Motiváció Alapítvánnyal kötött együttműködés keretében egy másik szociális gondozó további két hallgatót lát el. 

“Azt, hogy melyik hallgatóra hány óra segítés jut egy héten, kizárólag az egyéni igények döntik el” – írták. Például “vannak olyan, súlyosan mozgáskorlátozott hallgatók, akiknek mind a négy végtagja érintett, ezért az ő segítésük heti 8-10 órát is igénybe vesz, míg más hallgatók kevesebb órát igényelnek. A Motiváció Alapítvánnyal kötött keretszerződésünkben minden félévben annyi plusz órát rendelünk meg, amennyit a főállású szociális gondozónk már nem tudna ellátni, vagy olyan időpontokban kérnek a hallgatók segítséget, amelyek egymással ütköznek. Ilyen módon minden hallgatói igényt ki tudunk elégíteni a racionalitás határain belül”.

Vagyis például nem tudják megtenni, hogy egy szociális gondozó folyamatosan jelen legyen a hallgatók mellett. “Ez egyrészt kivitelezhetetlen, másrészt a hallgató inklúziójának esélyeit nagymértékben rontaná. Több szociális gondozó felvétele nem lenne ésszerű, hiszen nem tudhatjuk előre, hogy a következő tanévben hány mozgáskorlátozott hallgató kerül be hozzánk. Éppen ezért vezettük be a külső szolgáltatókkal történő szerződéskötésen alapuló kiegészítő ellátást. A szociális gondozónk akkor tud segíteni, ha ezt a hallgató igényli és időben megküldi az órarendjét”. 

Az ELTE még hozzátette, hogy a hazai egyetemek közül ők rendelkeznek “a legkiterjedtebb, a speciális igényű hallgatókat segítő intézményrendszerrel”, a fogyatékossággal élők ügyeivel külön iroda foglalkozik a Kancellárián. 

Irány Hollandia

Március-áprilisra Balázs annyira megelégelte a helyzetét, hogy úgy döntött, külföldi lehetőségek után néz. Szerencséje volt, mert éppen sikerült időben leadnia a jelentkezést a Groningeni Egyetemre. “Részben a körülmények miatt döntöttem így, részben pedig azért, mert rájöttem, hogy a hagyományos magyar jogi szakmák, mint a bíró, az ügyész vagy az ügyvéd, nem igazán érdekelnek. Ugyanakkor gyerekkorom óta foglalkoztat a nemzetközi jog, amiről ez a hollandiai képzés is szól. Amit itt tanulok, azt nemzetközi szinten és Magyarországon is hasznosíthatom”. 

“A felvételi online zajlott, csak be kellett küldenem egy motivációs levelet, egy tanári ajánlást és a középiskolai bizonyítványaimat, nyelvvizsgáimat”. Amikor másfél hónappal később kiderült, hogy felvették, úgy döntött, be sem fejezi az itthoni vizsgáit, inkább passzív félévet kér, és a felkészülésnek szenteli az idejét.

“Még júniusban kiautóztunk ide a szüleimmel. Groningen 1300 kilométerre van, két napig utaztunk. Sokat olvastam róla, hogy mióta Hollandia ilyen népszerű lett a külföldi diákok körében, elég nehéz albérletet találni, ezért siettünk ennyire” – mesélte Balázs, aki azóta Hollandiában él, mi is Skype-on tudtunk beszélgetni vele.

“Ez az épület egy lakásszövetkezet tulajdonában áll, amelyben diáklakásokat lehet bérelni jóval a piaci ár alatt. Azt viszont az önkormányzat határozza meg, kinek adhatók ki az akadálymentes lakások. Most egy 38 négyzetméteres lakásban lakom, amihez tartozik saját vécé és fürdőszoba is. Ez egy elég különleges lehetőség”. Balázs nem egyedül költözött, együtt él az édesanyjával, és ez a következő néhány hónapban még biztosan így lesz. “Próbáljuk kideríteni, pontosan milyen segítséget, szolgáltatásokat kaphatok meg külföldi állampolgárként. Ez elég időigényes, mert bár mindenki beszél angolul, a hivatalos információk csak hollandul érhetők el”.

Eddig mindenesetre jók a tapasztalataik a holland hivatalokkal. A lakás eredetileg nem volt felszerelve mozgássérültek számára szükséges segédeszközökkel, de pár héttel a költözés után az önkormányzat munkatársai ezt is pótolták. Kapaszkodókat szereltek be, a bejárati ajtó pedig most már egyetlen gombnyomással is nyitható. “Ezért majd fizetnünk kell egy minimális összeget, még nem tudom pontosan, mennyit. De biztosan kevesebbet, mintha a piacról szereztük volna be”.

Balázs szerint az egyetemen egészen mások a viszonyok, mint Budapesten voltak. “Vannak régi és új épületek is, de mindegyik száz százalékig akadálymentes. Szélesek a folyosók és a liftek, használhatom az elektromos kerekesszékemet”. Segítőre egyelőre nem volt szüksége, mert alig van órája, leginkább otthon kell tanulnia. “Sosem vagyok bent egyszerre négy óránál többet, ezért nem is tudom, biztosítanának-e segítőt”.

Amikor mégis be kell mennie, akár egymaga is eljuthatna az egyetemre, hiszen kerekesszékesként használhatja a bicikliutakat. Egyelőre mégsem mer elindulni egyedül. “A közlekedési kultúrám nagyjából olyan fejlett, mint egy négéyves gyereké. Azt se tudom, merre kell nézni, ha átmegyek az úton. Ez főleg azért van, mert Budapesten sehol sem lehet akadálymentesen közlekedni, mindig a manuális széket használtuk, úgyhogy mindig tolt valaki. Így sosem kellett odafigyelnem. Azért remélem, nem fogok komolyabb közlekedési balesetet szenvedni” – nevetett.

A sérült emberekért akar küzdeni

Ahhoz, hogy Balázs valamelyest önállóbban élhessen, segítőre lenne szüksége, ez viszont pénzbe kerül. Hosszú távon ugyanígy gondot okozhat neki a megélhetés is, hiszen ösztöndíjat nem kap, munkát pedig nehezen vállalna az egyetem mellett. “Tudok néhány hallgatóról, akik dolgoznak, de mivel én kicsit lassabban dolgozom a többieknél, úgy érzem, nem nagyon lenne kapacitásom munkát vállalni”.

Ráadásul a hat félévéből legalább egyet Hollandián kívül kell majd töltenie, ami tovább növeli majd a költségeit. Balázs ezért úgy döntött, adománygyűjtő kampányt indít, és ha elegendő pénz összegyűlik, azt a megélhetésére és önállóbbá válására költi majd. Összesen harmincezer eurót szeretne összegyűjteni, cserébe az adakozóknak azt ígéri, jogászként a sérült emberekért fog dolgozni, hogy “ők is egyenlő felekként vehessenek részt a társadalmi életben”. Ha szeretné, itt ön is támogathatja őt.

Tetszett a cikk? Ossza meg!
Olvasna még több ilyet? Kövesse az Abcúgot a Facebookon is!