Keresés

Irigység keseríti a vörösiszap áldozatainak életét

Fotó: Magócsi Márton
Fotó: Magócsi Márton

Öt év után is szokatlan az új ház, lassan áll helyre a közösség, és vannak irigyek, de már nőnek a fák, és orvos is van Devecseren a vörösiszap-károsultaknak épült lakóparkban. Azért könnyen felszakadnak a régi sebek, pláne, hogy a kárenyhítéssel többen elégedetlenek.

Felületesen szemlélve minden rendben lévőnek tűnik Devecseren és Kolontáron, több mint négy és fél évvel a vörösiszapkatasztrófa után. Az iszapömlésre az emlékhelyeken kívül más nem emlékeztet, bár a devecseri kastélypark öreg fái közül némelyik kérgén még ma is látszik, meddig ért a maró áradat. A kisváros délnyugati csücskében rekordidő alatt felhúzott lakóparkban takaros sorban állnak a házak, bár az utcákon alig mozog valaki. Igaz, miért is lennének  sokan hétköznap délelőtt van, esik az eső, és a májustól meglehetősen idegen hideg szél fúj a Somló-hegy felől.

A lelkekben azonban még mindig ott él a trauma. Egy közelmúltban megjelent tanulmányból kiderül, sokan érzik még mindig idegennek az új házat, hiányolják a régi közösséget, érzékelik a kárenyhítésként kapott lakások miatt feléjük irányuló irigységet. A könyvben foglaltak a 2o13-as állapotokat tükrözik, annak próbáltunk utánajárni, azóta változott-e valami.

A vörösiszap-katasztrófa társadalmi hatásai
Ázik a Makovecz-kápolna | Fotó: Magócsi Márton

Az biztos, hogy a tanulmányban mások mellett problémaként említett orvoshiány megoldódott: egy éve működik a háziorvosi szolgálat, így már nem áll üresen a katasztrófa utáni évben átadott lakópark közepén felépített rendelő.

A szomszédos telken álló Makovecz-kápolna azonban nincs túlzottan kihasználva. “Kértük, hogy legyen mise legalább havonta, de nincs. Az atyának így is több helyre kell mennie” – mondja Tercsi néni megértő lemondással a hangjában. A térképen csak Magyarlakótelepként nevezett telep központjától pár háznyira lakó idős nő a katasztrófa előtt minden vasárnap eljárt templomba, de azóta nem. A lakópark távolabb esik a városközponttól. Neki sok gyalog az a közel két kilométer. Így is rá van szorulva hozzátartozóira, hogy elintézhese a nagybevásárlást, mert a kápolnával sréhen szemben álló kisboltban nem kapni meg mindent.

A régi közösség hiányára ő is panaszkodik, pedig sok embert ismer, de a régi közvetlen szomszédok most távolabb kerültek. De nem csak ez a gond. “Kicserélődtek az emberek, már úgy lelkileg. Zárkózottabbak, a lelki fájdalom lehet az oka.” A régi szomszédokkal is inkább csak telefonon beszél már. A vöröskeresztes házban csütörtökönként tartott nyugíjasklubba viszont lelkesen eljár, itt alkalmanként 18-2o-an is összejönnek beszélgetni.

A vörösiszap-katasztrófa társadalmi hatásai
A régi szomszédokkal is inkább csak telefonon beszél | Fotó: Magócsi Márton

Semennyire sem rázódott össze – ezt mondja a közösségről Konkoly József is, pedig ő évente szervez főzőversenyeket a helyieknek (most is lesz egy július közepén), hogy összébb rántsa az itt lakókat. Szerinte talán az idősklub segít majd valamit, de nincs sok illúziója. Amúgy is nehezményezi  a Mal Zrt. 2o13-ban indult felszámolását, majd tavalyi eladását. Úgy érzi, nem fognak semmit sem látni a kárenyhítési szerződésben szereplő összegekből, és soha nem látják majd annak a több mint kétmilliárdos összegnek az elszámolását, ami a kármentő alapba érkezett adományokból jött össze, de aztán legyint: “Le van kakálva, örülünk, hogy élünk”. Aztán elsiet, hogy a méhei után nézzen.

Nem ő az egyetlen, akit foglalkoztat – az érintett településeken közösségi célokra költött – kármentő alap sorsa. Kirívóan magas áron lerakott térkőről, értelmetlen beruházásokról kerül szó Horváth Károlyéknál is.  A férfi lomizással foglalkozik rózsaszín furgonjával, és azok közé tartozik, akik nem akarnak belenyugodni a helyzetbe. Gyerekkora óta jó barátja, a pár telekkel távolabb lakó Kálmán Tamás is osztja kétségeit. Ők azelőtt is, és most is összejárnak. Amikor ott voltunk Károlynál, Tamás csak véletlenül nézett be, de aztán maradt, és hosszan ecsetelték a problémákat.

Károly szerint nem elfogadható, hogy az elveszett ingóságok után megítélt kártérítési összegnek csak egy részét tudták levásárolni bónként a város – a többinél szerinte sokkal drágább – bútorboltjában, és hogy a fennmaradó kártérítési összeggel nem tudják hogyan és ki fog elszámolni. Nem világos például számára, hogy a természetben kapott adományokat beleszámolják-e a kártérítésbe, és ha igen, milyen mértékben. “Ideje lenne a segélyezésben közreműködőknek elszámolniuk minden károsulttal” – mondja. Úgy tudja, idén október után hiába próbálkoznak majd, mert lejár az ötéves elévülési idő.

A vörösiszap-katasztrófa társadalmi hatásai
Gyakran átjárnak egymáshoz | Fotó: Magócsi Márton

Azt sem érzik igazságosnak, hogy a kárrendezés során nem vizsgálták, kinek, milyen állapotú és korú volt a háza, amit el kellett bontani, csak az alapterületet vették figyelembe. Így az, aki tákolt viskóban lakott, arányaiban jobban járt, mint akinek rendezett, vagy pár éve épült házát vitte el a vörösiszap. Szerintük sok devecserinek ez fáj elsősorban, és erre irigykednek. “Szívesen cserélnék bárkivel, ha vissza lehetne fordítani” – mondta Tamás. Ő azok közé tartozik, akik a múlt héten kértérítási pert nyertek másodfokon a Mal Zrt-vel szemben.

Nem ők az egyetlenek, akik az irigységről szót ejtenek. Mások is szembesültek azzal, hogy a város más részein élők irigylik az új házaikat. Többen állítólag egyenesen sajnálkoztak, hogy nem az ő házukat vitte el az áradat.

“Gyere, cseréljünk” – Konkoly József ezt szokta mondani az irigykedőknek. Tercsi néni a “halálos ellenségének sem kívánná” a sorsot, Horváth Károly pedig körbemutat a házban: “Lehet irigykedni: tíz és nyolc négyzetméteres szobákban lakunk, összesen 6o négyzetméteren, miközben a régi ház 117 négyzetméteres volt. És nézze – mutat a plafon és a fal sarkához – penészedik is!”

A vörösiszap-katasztrófa társadalmi hatásai
Pintér Sándor is megdícsérte | Fotó: Magócsi Márton

“Akkor bezzeg nem cseréltek volna velünk” – ezt mondja az irigykedőknek Soós Ferenc. Szerinte az emberek java része már túl van az egészen, feldogozták a traumát. “Visszaáll kicsit, rendeződik a történet.” A fiatal férfi családja három házat vesztett el: a szüleiét, a testvéréét és az övét, egyelőre kettőt kaptak kárpótlásul. A szülei által a lakóparkban kapott épületben él ő maga is. Testvérének családja három évet várt, hogy elkészüljön az adományokból építeni kezdett, de végül önkormányzati beruházásban befejezett autonóm házuk, az övé pedig egyelőre csak terv, amihez van egy telek a lakóparkban, ahol lassan gyűlik az építőanyag.

A Győrben dolgozó férfi a katasztrófa idején mutatott helytállásáért magától Pintér Sándor belügyminisztertől kapott elismerő oklevelet, de most az önkormányzattal küzd, mert eltűnt egy teljes tetőhöz való faanyaga. Még a régi házból mentették ki a kényszerbontás előtt. A házat a katasztrófa előtt két évvel újították fel. A bontáskor a faanyagot megmentették (nem érte a vörösiszap), és egy önkormányzattól kapott helyiségben tárolhatták. Most azonban, amikor úgy tűnik, az ő háza is épülhetne, hiába kereste. A több százezer forint értékű anyagnak nyoma veszett, csak annyi derült ki, hogy a tárolóhelyiségre szüksége volt a területet az önkomrmányzattól bérlő cégnek, de hogy a fát mikor, ki és hova vitte el, arra egyelőre nincs válasz.

A vörösiszap-katasztrófa társadalmi hatásai
Fotó: Magócsi Márton

Csanki Zoltán már lezárta magában az ügyet, örül, hogy szép házban élhet, ami ugyan még öt év után is kissé idegen, de már nőnek a kertben az újonnan ültetett fák. “Előre kell nézni, nem visszafelé” – mondja, és büszke mozdulattal int az esőben ázó zöldellő kertre, de amikor szóba kerünek a háziállatok, elkomorul: “Kutya nem kell”. Azt még nem tudta feldolgozni, hogy a vörösiszapban elpusztult a kutyája.

Az Abcúg által megkérdezettek többsége elégedett volt jelenlegi helyzetével, de valamiért mégis mindenki visszasírta a régi életét. Ki a szomszédokat hinyolta, ki a régi cseresznyefát, és többen említették, hogy még öt év utén is idegen számukra az új ház. Vagy azért, mert kicsik a szobák, vagy azért, mert nincs benne a saját kezük és életük munkája, ami odalett. A beszélgetések során hamar előkerül, mi minden veszett oda, miken kellett keresztülmenniük. Mint Konkoly József megfogalmazta:

“Minden beszélgetés  sebfeltépés”.

Tetszett a cikk? Ossza meg!
Olvasna még több ilyet? Kövesse az Abcúgot a Facebookon is!