Keresés

Hetedszerre kaptam esélyt

_HDA5861
Fotó: Hajdú D. András

Legtöbbjük már egész fiatalon megismerkedett az alkohollal, de van köztük, aki 24 éves koráig egy kortyot sem ivott, életük azonban egy ponton biztosan összekapcsolódik. A Váltó-Ház lakói mindannyian alkoholbetegek és hajléktalanok, és azért költöztek be a szállásra, mert változtatni szeretnének az életükön. József már három éve tiszta, István hetedszerre próbál új útra térni. Hogyan vezet az út pár pohár Éva vermuttól napi hat liter kannás borig, és hogyan lehet húsz év hajléktalanság után, közel az ötvenhez új életet kezdeni?

Kőbányán, a 3-as metró végállomásától nem messze, áll egy nagy ház. A szemerkélő esőben az udvaron dohányzik pár, melegítőnadrágot és papucsot viselő férfi. Mindannyian a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei hajléktalanellátó szervezet egyik szállójának, a Váltó-Háznak a lakói. Pontosabban közülük is azok, akik napközben is otthon vannak, a betegek, nyugdíjasok, munkanélküliek. A lakók többsége ugyanis ilyenkor dolgozik, munkát keres, vagy ügyet intéz.

Az intézmény azoknak az alkoholbeteg hajléktalan embereknek nyújt szállást és rehabilitációs programot, akik felismerték alkoholproblémájukat, és elköteleződtek a változás iránt – mondja Soós Mária a Váltó-ház szakmai vezetője. A ház elnevezésével a falak között folyó programot is szerették volna kifejezni, hiszen az intézménybe elsősorban a váltás, a változás iránt elkötelezett ügyfeleket várják. “Intézményünk nem a tiltásra épít, inkább azokat várjuk, akik már nem akarnak inni. Ügyfeleink nagyon sokszor hallották már életükben azt, hogy nem szabad inniuk. A Váltó-házban mi ezt megfordítjuk, és azt mondjuk, hogy szabad nem inni” – meséli Mária.

Váltó-ház programja egy felépülési folyamat, ami többek között a józanság megszerzésének és megtartásának technikáiról szól. Az átmenti szállások szokásos szolgáltatásai mellett rehabilitációs programot is kínálnak. Az intézményben csoportközpontú segítő munka folyik: egyrészt vannak belső programok, a hét minden napján működik valamilyen foglalkozás, másrészt kapcsolódnak a külső helyszínek önsegítő közösségeihez, mint az Anonim Alkoholisták.

“Elsősorban a szenvedélybetegségre koncentrálunk. Ez nem azt jelenti, hogy nem foglalkozunk ügyfeleink lakhatási, foglalkoztatási és egyéb gondjaival. A hajléktalanság egy rendkívül összetett hiányállapot, de ha jelen van a szenvedélybetegség is, akkor érdemes elsősorban erre fókuszálni, mert józanság nélkül nem lehet fejlődni, tovább lépni a foglalkoztatás, a jövedelemszerzés, a lakhatás, az egészség és a kapcsolatok terén sem” – mondja a program vezetője.

Az itt lakókkal beszélgettünk arról, hogyan lehet eljutni a napi több liter kannás borig, hogyan lehet új életet kezdeni egy amputált lábbal, évtizedek utcán élése után, és miért nem lehet valójában soha leszokni az italról.

József: Sodort az élet, én meg hagytam magam sodorni

_HDA5821_1
Fotó: Hajdú D. András

Rajdos József László 49 éves. Januárban lesz három éve, hogy nem ivott egy kortyot sem. A Hernádkércsen nevelkedett férfi az alkohollal elég hamar kapcsolatba került, 15 évesen a diósgyőri gépgyárban dolgozott, és “azzal a jelszóval, hogy ha én már dolgozom, miért ne ihatnék, mikor mindenki ezt csinálja, inni kezdtem”. Egyszer volt házas, az válással végződött, de gyereke nem született. “Aztán jöttek hosszabb- rövidebb kapcsolatok, de sajnos mindig olyat választottam, aki hozzám hasonlóan, nem vetette meg az italt. Akkor ezt még nem éreztem problémának” – meséli.

Vodka, keserű és sör – ezek voltak a kedvencei, eleinte még két-három deci a töményből, mellé öt-hat sör. Naponta. A lakását egy csúnyán végződött szerelemi kapcsolat lezárásaként veszítette el, de a saját részegsége is oka volt annak, hogy ki tudták semmizni. Aztán a Jászságban dolgozott egy gazda farmján, ahonnan állítása szerint negyedszerre sikerült megszöknie, mert főnöke rabszolgaként tartotta. Akkor jött Budapestre. “Az első éjszakát végigittam és csavarogtam, hozzácsapódtam egy társasághoz”. Aluljárókban sosem aludt, ahogy ő fogalmaz: azt szégyellte volna. Összesen húsz évet élt az utcán, ami az ő esetében főleg a Normafa és a Hármashatár-hegy erdős részeit jelentette, kunyhókban, sátrakban, vagy csak a földön.

Akkoriban már napi öt-hat liter kannás bort, “kannás halált” ivott. Volt olyan éve, amikor 54-szer vitték be a detoxikálóba. Azt mondja: az utcán töltött húsz év alatt sok embert hitt a barátjának, de idővel kiderült, hogy csak az ivótársai voltak. Végül a Máltai Szeretetszolgálat szociális munkásai beszélték rá, hogy feküdjön be az addiktológiára, ez 2013 januárjában meg is történt. A kezelés megkezdése előtti estén még öngyilkos akart lenni. Felmászott a Szabadság-hídra, félrészegen, aztán lejött, de arra már nem emlékszik, hogyan. “Nem sok minden van meg azokból az órákból, de az igen, hogy mikor fent álltam a hídon, valami melegség öntött el, ami visszatartott attól, hogy leugorjak” – meséli József, aki azóta hívő, de nem vallásos. Másnap befeküdt a Nyírő Gyula kórházba, és azóta egy kortyot sem ivott.

Most van egy barátnője, elvégezett egy OKJ-s kertfenntartói képzést, jelenleg a Máltaiaknál dolgozik közfoglalkoztatottként, de az az álma, hogy a kertészként tudjon elhelyezkedni. Már nem lakik a Váltó-Házban, lejárt a két éve, egy másik szálláson él. De nagyon szeretne egy közös albérletet a párjával, továbblépni, megfogni egymás kezét, “hiszen közös a célunk”. A mai napig elfogja a kísértés, minden nap egy kihívás, de tudja, hogy egyetlen korty alkoholmentes sörrel is már aláírná a halálos ítéletét. “Miért is ittam én? Talán a kisebbrendűségi érzésem miatt. Kiskoromban nagyon kövér voltam, dadogtam, a hölgyek társaságában pedig makogtam. Sodort az élet, én meg hagytam magam sodorni. Anno azt hittem, hogy az ember életében az a mélypont, amikor elveszíti, akit a legjobban szeret. Aztán rájöttem, hogy az az igazi mélypont, amikor rájössz, hogy amit eddig csináltál, az nem mehet tovább”.

Sándor: Teljesen egyedül maradtam, nem jó

_HDA5929
Fotó: Hajdú D. András

“Azokat a terítőket a Marikától, a Váltó-Ház takarítónőjétől kaptam tavaly karácsonyra. Azért van ott, hogy lássam, hogy ez van, és lássam, hogy kitől van” – mutat a 62 éves Sándor az ágya melletti polcra. De nem csak a mikulásokat és angyalkákat ábrázoló terítők vannak ott: borotvahab, plüssök, díszek, képeslapok, ágya alatt két másfél literes műanyag palack, barna ragasztószalaggal összefogva. Sándor minden este súlyzózik egy keveset.

Többször is volt hajléktalan, először még a kilencvenes években. A szinte már unalomig ismert történet esett meg vele is: házassága felbomlott, ő pedig az utcán találta magát. 1998-ban kikerült a hajléktalanságból, az elmúlt években azonban újra visszakerült, ismét családi gondok miatt. Az alkohollal a többiekhez képest későn, 24 éves korában került kapcsolatba. “Napra pontosan a 18. születésnapomon halt meg az édesanyám. Ez nekem óriási trauma volt, de még akkoriban sem ittam egy kortyot sem”. Utána azonban mindent, amiben csak alkohol volt. “Nem vagyok folyamatos ivó, de alkoholbetegnek tartom magam, mert ha megiszom egy pohárral, akkor utána folyamatosan iszom. Aztán abbahagyom. Voltam én már józan kilenc évig is, utána ugyanúgy visszaestem. Nem azért iszom, mert kívánom az alkoholt, nálam ez már inkább lelki probléma” – meséli. Sándor most 13 hónapja tiszta.

Szakmája szerint növényvédő, munka közben azonban belélegezte a csávázószert, és mérgezést kapott, ami ráment a szemére. “A szemem javíthatatlan, szemüveget sem tudok használni. Régen pályázatokat írtam, most meg olvasni sem tudok. De abszolút az én hibám, nem vettem fel a védőmaszkot, pedig tudtam, hogy baj lesz” – meséli. A pályázatokat akkoriban írta, amikor az első hajléktalansága idején alapított egyesületet vezette. Erre a mai napig nagyon büszke, pedig az egyesület sajnos már nem él. “Volt olyan, hogy nyertünk egy pályázaton, és száz hajléktalan embert tudtam levinni a Balatonra nyaralni. Köztük nagyon sok olyat, aki még sosem látta a tavat” – meséli.

A Váltó-Ház lakói közül talán Sándor a legpesszimistább a jövőt illetően, de ő inkább realizmusnak nevezi ezt. A két éves lakhatás az absztinens szállókon szerinte nagyon kevés. “Egy év csak arra kell, hogy összeszedje magát az ember. Aztán kialakul egy komfortzónája, lesznek ruhái, tárgyai, amit meg akar tartani, ezért elkezd takarékoskodni, de két év alatt az ember nem tud csodát csinálni” – mondja. Sándor maximum háromszázezer forintot tud félretenni két év alatt, “kimegyek albérletbe, és három hónap alatt elfogy a pénzem. Utána mi lesz?  Vagy visszakerülök a hajléktalanságba, és újra inni kezdek, vagy megyek egy másik hasonló szállásra, de sajnos általában nem sok szabad hely van”. Ő azt látja, a hajléktalanságból kikerülni szinte lehetetlen, százból jó, ha két embernek sikerül.

Bár vannak családtagjai, senkivel sem tartja a kapcsolatot. Öccsét említi meg, aki Szegeden él, de vele is csak tízévente, ha találkozik. “Mentős, nagyon elfoglalt” – mentegeti testvérét. “Ha jól belegondolok, teljesen egyedül maradtam. Nem jó”.

Anikó: Napi hét deci bor kólával, plusz egy-két feles minden nap megvolt

_HDA5988
Fotó: Hajdú D. András

Anikó januárban lesz 45 éves. Négy hónapja lakik a házban, öv éve hajléktalan. Párjával egy fővárosi albérletben lakott, a tulajdonosok Anikó szerint eléggé iszákosak voltak, egy ferde estén pedig hirtelen úgy döntöttek: nem akarják tovább, hogy albérlők lakjanak náluk. Anikóéknak másnap menniük kellett. Csak nem volt hová, a rokonaikkal se ő, se a párja nem volt olyan kapcsolatban, hogy befogadják őket, pénzük nem volt félretéve egy másik albérletre, így maradt az utca. Az első éjszakát egy csepeli parkban töltötték, “meg voltam ijedve, persze. De végülis együtt voltunk, így nem féltem” – meséli.

Az alkohollal már egészen kicsi korában megismerkedett, az egész család ivott, heten vannak testvérek, a mai napig mindenki életének része az alkohol. Hat testvére közül abszurd módon pont az nem él már, aki időközben leszokott az italról. Mivel párja nem engedte dolgozni, az ő feladata napközben a háztartás ellátása volt. A házimunka közben pedig Anikó általában ivott. “Nem részegségig, mindent meg tudtam csinálni, amit kellett, de napi hét deci bor kólával, plusz egy-két feles azért minden nap megvolt”. Az édes italokat sosem kedvelte, a keményebb időkben napi fél vagy egy liter töményt is megivott. A szállóra költözése előtt már kannás bort, öt-hat litert naponta, volt, amikor még ennél is többet.

Bár az ital szeretetét otthonról hozta, azt mondja, az még tovább rontott a helyzeten, hogy mindig olyan férfiakkal alakított ki párkapcsolatot, akik maguk is alkoholisták voltak. “Ha olyasvalakit fogok ki, aki mellett le tudok szokni, akkor talán nem jutok ide” – mondja. Ez most úgy tűnik, hogy sikerült. Anikó öt hónapja tiszta, ebben pedig nagy szerepe volt új párjának, akivel közösen döntöttek úgy, hogy leteszik az italt. Ezért jelentkeztek a Váltó-Házba is, együtt élnek, de nem egy szobában, mindketten dolgoznak, és ha egyszer innen menni kell, akkor szeretnének egy közös lakásban új életet kezdeni. Őt nem éri kísértés, sőt, ha meglátja az alkoholt, szinte rosszul van. Főleg, ha kannás borról van szó, mert akkor “egyenesen hányingerem lesz”.

István: A visszaesés nem az első korty sörrel kezdődik

_HDA5833
Fotó: Hajdú D. András

16 éves kora óta iszik a most 53 éves István. Éva vermuttal kezdett, mert az “édes volt és finom.” “Nagyon korán olyan közegbe kerültem, ahol domináns volt az alkoholfogyasztás: barátok, munkahely. Az ember akkor még nem méri fel ennek a távlati következményeit, csak csinálja, amit a többiek. Huszonéves koromban vettem észre, hogy problémák vannak” – meséli.

Előfordult, hogy ittasan ment be dolgozni, de azokban az időkben, a hetvenes években a munkahelyi ivás szerinte teljesen természetes volt. A katonaság után újra dolgozni kezdett, de addigra már testi és lelki függősége volt az alkohollal, hol volt munkája, hol nem, a jellemző az volt, hogy szülei tartották el. Az első elvonókúráján 23 évesen vett részt. Aztán a következő tíz év erről szólt, egyik elvonókúra a másik után, mert egy idő után mindig visszaesett. “Az alkoholista hajlamos ilyenkor külső okokat keresni rá, hogy miért is iszik. Ha nem talál rá okot, akkor kitalál egyet”.

Szülei halála után a lakást eladták, őt kiforgatták az örökségből, ezért Budapestre jött, alig százezer forinttal a zsebében. Ekkor 35 éves volt. Itt akart új életet kezdeni, de nem volt hová mennie. “Az első éjszakát az Örs vezér téren töltöttem, a tízemeletesek közötti bokrokban”. Aztán az utcán ragadt, és ivott, főleg kannás bort és rövidet. 2000-ben amputálták az egyik lábát, mert megfagyott.

István rekorder a ház életében, hiszen hetedszer lakik itt. “Mindig eltűntem, aztán előkerültem. Végtelenül hálás vagyok, hogy ismét lehetőséget kaptam. Most egy hónapja nem iszom” – meséli a férfi, aki a beszélgetés után egy állásinterjúra indul, megváltozott munkaképességűeket foglalkoztató cég keres négy órában betanított munkást. “Ha ez összejön, akkor a pénzzel ki tudom egészíteni a rokkant nyugdíjamat. De nem is igazán a pénzért csinálom, hanem, hogy valami értelmes elfoglaltságot találjak”.

“Minden, ami negatív ért engem az életben, visszavezethető az alkoholra. 53 éves vagyok, nem akarok már több problémát, ki akarok lábalni ebből. Amikor tiszta pillanatom van, rájövök, hogy az út, amin járok, egyenesen a halálba vezet. A visszaesés valójában nem az első üveg sörnél történik meg. Hónapokkal, hetekkel előbb, az ember agyában, és úgy hívják: sóvárgás. Amikor belekortyolsz az első sörödbe, az csak a pont az i-re”.

Tetszett a cikk? Ossza meg!
Olvasna még több ilyet? Kövesse az Abcúgot a Facebookon is!