A vámosszabadi menekülttábor lakói egész nap csak fekszenek a szobájukban, maximum a közeli plázáig buszoznak el. A táborban gyakorlatilag semmilyen program nincs, amivel segítenék a menekültek jövőbeli integrációját. Sokan azt sem tudják, hol vannak.
Hónapokig nincs mit csinálnia a vámosszabadi menekülttáborokban élő menedékkérőknek, csak heverésznek egész nap, vagy a győri plázákban és a belvárosban mászkálnak. Jóformán semmilyen program vagy foglalkozás nincs a körülbelül 200 férőhelyes menekült befogadó állomáson. Ami volt, annak is most lett vége: múlt héten rendezték az Artemisszió Alapítvány “Karaván” projektjének záróeseményét a vámosszabadival szomszédos Győrben. A fél éves projektben az alapítvány önkéntesei idén január óta két hetente tartottak főként művészeti és magyar nyelvoktatási foglalkozásokat a táborlakóknak.
Előttük nem volt, és utánuk bizonytalan ideig talán nem is lesz senki, aki a Vámosszabadin elszállásolt menedékkérők aktív időtöltését segítené. Pedig ezeknek a projekteknek nem csak az a tétje, hogy a táborok lakói unatkoznak-e vagy sem. A nyelvtanulás vagy a kulturális ismeretek megszerzése nagyon fontos lépései az integrációnak, amit a táborok, és összességében a jelenlegi menekültügyi rendszer egyáltalán nem segít.
“Ezek életem leghaszontalanabb hónapjai”
Vámosszabadi község határában, egy egykori laktanyaépületben található Magyarország legfiatalabb és legkisebb befogadó állomása. A falu központjától úgy 3 kilométerre fekvő tábort egy háromemeletes épület és egy hozzá tartozó udvar jelenti, a parkolóból jól látszik az egykori szlovák-magyar határátkelő.
Az elkerített, portaszolgálattal őrzött táborterület kapuja előtt találkoztunk Muhammeddel, aki épp a falu határában indult napi sétájára. Azt mondja, ilyenkor tud egy kicsit kikapcsolódni, meditálni, és legalább addig sem a négy fal között fekszik az ágyán, ahogy a szobájában teszik a többiek. A 21 éves afgán fiú úgy érzi, ez élete leghaszontalanabb pár hónapja.
Pedig Muhammed még a szerencsésebbek közé tartozik, mert 70 eurónak megfelelő havi fizetésért nyírhatja a tábor területén és környékén a füvet. A többiek, akikkel ő találozik, semmit sem csinálnak napközben. Muhammed örül a fűnyírással szerzett kis pénznek, büszkén mutatja, hogy neki magyar bankszámlája és adószáma is van. Az így keresett pénzt viszont arra teszi félre, hogy amint lehet, Amerikába mehessen. Azt még ő sem tudja, hogyan.
Maradt még a plázázás
Mások inkább Győr belvárosába menekülnek a tábor sivársága elől. A 24 éves Abdul Aziz a háború sújtotta Szíriából érkezett menedékkérő, akivel a megyeszékhely egyik plázájánál beszélgettünk. A fiatal férfi, ha teheti, kihasználja, hogy a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) naponta többször ingyenes buszokat indít a táborból Győrbe. Ilyenkor rendszerint a különjárat az egyik plázánál rakja le az utasokat, akik besétálnak a közeli sétálóutcához, vagy a városon keresztülfolyó Rába folyó partjára telepednek le. Abdul Aziz is így tett beszélgetésünk után 4-5 fős társaságával.
Abdul Aziz ilyenkor főleg a szintén Szíriából vagy más arab országokból érkezett srácokkal lóg együtt. Mielőtt felszállnak a táborba visszainduló BÁH-os buszra, rendszerint élelmiszert: rizst, zöldségeket – és ha jól sikerül a heti ételpénzt beosztani -, csirkehúst vesznek. Alapanyagokat az ebédhez vagy vacsorához, amit a táborban megfőzhetnek.
Muhammed is szokott néhanapján a városba menni, de van, hogy egy-egy kimenő után nagyon rossz kedve lesz. “Ha meglátok az egyik szigeten egy boldog párt, én nem arra gondolok, hogy nekem nincs barátnőm, hanem az jut eszembe, hogy már egy éve nem hallottam a szüleimről” – teszi hozzá rezignáltan Muhammed.
Szerették volna élhetőbbé tenni
A tábori élet monotonitása, a szétfolyó idő és a menedékkérők helyzetéből adódó kilátástalanság és bizonytalanság feloldása volt a célja az Artemisszió Alapítvány projektjének – mondta el az Abcúgnak Pataki Teréz, a projekt koordinátora. A rendszeres foglalkozásokkal próbálták strukturálni a táborlakók idejét, hogy legyen egy fix program, amire számíthatnak. Noha a fél év végére a foglalkozásoknak lettek állandó résztvevői, a szervezők szerint az sem volt baj, hogy alapvetően gyorsan cserélődött a társaság. “Az volt a célunk, hogy minél többen bevonódjanak” – fogalmazta meg Drubina Boglárka, az egyik önkéntes.
Időközben jöttek rá, hogy milyen nehéz feladatra vállalkoztak. “Úgy éreztem, sokkal többen vannak azok, akik a szobájukban maradnak, és fekszenek, mint akik részt vesznek a programjainkon” – mondta Pataki Teréz. A foglalkozások kezdetekor azért mindig végigkopogtatták mindhárom szint szobáit, és betettek a lejátszóba valami pörgős zenét, hogy a felsőbb szinteken lakókkal is tudassák, hogy itt vannak.
Mivel a táborban alig vannak családok, nők és gyerekek, a foglalkozásokat is főként egyedülálló felnőtt férfiak látogatták. A főleg afgán, szír és pakisztáni menekültek sokszor csak egymással tudnak beszélni, mert a segítőkkel semmilyen közös nyelvet nem beszélnek. Leggyakrabban törökül vagy görögül beszélnek egymással, mert ide kerülésük előtt sokan éveket éltek Törökországban vagy Görögországban, ahol jól megtanulták a nyelvet. “A projekt közben rá kellett jönnünk, hogy ha a leghatékonyabban akarunk a táborlakókkal kommunikálni, görögül kéne megtanulnunk” – mesélte Eichner Hanna, a “Karaván” projektben filmklubbal és filmes foglalkozásokkal közreműködő Palantír Film Alapítványtól.
“Fogalmam sincs, hogy mennek itt a dolgok”
Bárki bármilyen programot szervez is a táborban, számolnia kell azzal, hogy az emberek el-eltűnnek majd. Ki még idő előtt, meg se várva menedékkérelme elbírálását nyugat felé utazik tovább, ki pedig valamilyen – befogadott, oltalmazott vagy menekült – státusszal a kezében Magyarországon belül költözik valahová.
Két riportalanyunk sem marad már sokáig, de Muhammeddel ellentétben Abdul Aziz úgy tervezi, kérelme pozitív elbírálása után az országban marad. Ezt a döntést úgy hozta meg, hogy egyszer már sikerült kijutnia Németországba. Ám mikor az ottani hatóságok számára kiderült, hogy Magyarországon adta be menedékkérelmét, a dublini egyezmény értelmében visszaküldték az országba. Lakásától a repülőtérre, a budapesti landolás után pedig a vámosszabadi befogadó állomásra vitték Abdul Azizt, aki először tavaly lépte át a szerb-magyar határt. A fiatal férfi most kérelmének elbírálására vár, ezután pedig Budapestre költözne, ahol folytatná villamosmérnöki tanulmányait, amit még odahaza elkezdett.
Megnehezíti Abdul Aziz és az összes többi táborlakó helyzetét, hogy nem igazán van hozzáférésük a tábor utáni boldogulásukhoz szükséges alapvető információkhoz sem. Noha a táborban Abdul Aziz elmondása szerint vannak routerek, azaz van internetelérés, a kapcsolat gyötrelmesen lassú, és sokuknak nem hogy laptopjuk, tabletjük, de még okostelefonjuk sincs, amivel a hálózathoz csatlakozhatnának. “Egyelőre még semmi információm nincs arról, hogy mennek itt a dolgok” – mondja Abdul Aziz, majd hozzáteszi: ha kikerül, innét rögtön kapcsolatba lép majd egy szír barátjával, aki már Magyarországon él egy ideje, tehát tud majd neki segíteni.
Akik előtte hegyeken keltek át, most nihilben fekszenek az ágyon
Az Artemisszió Alapítvány munkatársai fél éven keresztül rendszeresen találkoztak a vámosszabadi menekülttábor lakóival. “Az élethelyzet, amiben ezek az emberek vannak, egy nagyon nyomasztó, bizonytalan állapot” – magyarázta Pataki Teréz, az alapítvány és a projekt egyik munkatársa. Pataki szerint a legnagyobb probléma, hogy “olyan életerős emberek, akik hegyeken átkelve, vagy tengeren jöttek ide, most hónapokon keresztül, míg menedékkérelmük elbírálására várnak, csak fekszenek és közben elvesztik az életkedvüket”.
A tábori életükben sokszor teljesen passzív embereknek viszont, amint menedékkérelmüket elbírálja a bevándorlási hivatal, egyszerre óriási teher szakad a nyakába: a lakhatásukról és a megélhetésükről önállóan kell gondoskodniuk. Egyszerűen túl nagy a kontraszt a két állapot – a tábori és a kinti élet – között – mondták el tapasztalataikat az “Karaván” projekt szervezői.
Jut-e még erre?
A projekt gazdái, a budapesti székhelyű Artemisszió Alapítvány munkatársai fontosnak tartják, hogy a megkezdett munka folytatódjon, és mielőbb visszatérjenek a vámosszabai befogadó állomásra foglalkozásaikkal. Ezt Szántó Diána, az alapítvány elnöke is elmondta értékelőjében. Az viszont biztos, hogy a jelenlegi helyzetben ez nem lesz egyszerű – már csak azért sem, mert a menekült befogadó állomás már most is teltházzal üzemel (mint ahogy az országban működő táborok alapvetően túlzsúfoltak).
Számításba véve, hogy a szerbiai határszakaszon létesítendő technikai határzár hírére ugrásszerűen nőtt a Szerbián keresztül érkező menedékkérők száma, ez a zsúfoltság a táborokban csak nőhet. Ez a vámosszabadi táborban például azt jelenti, hogy a hálótermeken kívül a közösségi terekben, sőt az udvaron, sátrakban is menedékkérőket fognak majd elszállásolni.
Megosztás