Keresés

A végén inkább már meg sem szólalunk

Az orvosok ugyan nem szóltak bántóan hozzá, az anyósának azonban nem tetszett, hogy Ildikó siketen vállal gyereket. Az édesanya csak egy erős szemüveget és a hallókészülékét vitte magával a szülőszobára, tolmácsot nem kért. Egyre elterjedtebb, hogy a hallássérült embereket tolmács kíséri a kórházba, és szükség is van rájuk, az orvosok és nővérek között ugyanis még mindig nem ritka a “a süket jöjjön később, ő úgysem hall” mentalitás. 

_HDA6411Fotó: Hajdú D. András

Mecsné Fullajtár Ildikó nyolc hónaposan, egy félrekezelt középfülgyulladás után lett hallássérült, majd siket. Ennek ellenére szinte folyékonyan beszél, mindent érteni, amit mond, szerinte ez annak köszönhető, hogy logopédussal napi négy órát tanult. A brassói származású nő férje is siket, megismerkedésük sem volt szokványos. Ildikó a hallássérültek lapjában olvasta későbbi férje történetét, szülei biztatására pedig levelet írt neki, amiben találkozót kért. Ez utóbbi annyira jól sikerült, hogy hamarosan össze is házasodtak. Sok évnyi próbálkozás után sem sikerült Ildikónak teherbe esnie, ezért úgy döntettek, hogy örökbe fogadnak egy kisfiút.

“Egy hétéves gyereket hoztuk el az árvaházból, és nehezen ment az összeszokás. Már fél éve volt nálunk, de még mindig minden este azt kérdezte lefekvés előtt a kisfiú, hogy ugye szólok neki, ha megjön az anyukája” – meséli Ildikó. Az örökbefogadásnál nem jelentett problémát, hogy férjével együtt siketek, a családon belül azonban kapták a megjegyzéseket. ldikó anyósa többször is hangoztatta, hogy úgysem fogják megkapni a babát, mert siketek.

Házasságuk kilencedik évében végre teherbe esett. Méhének azonban természetellenesen két ürege volt, az orvosok nem sok jóval biztatták: ezer esetből egy ilyen terhességből születik gyerek. “A doktor azt mondta, hogy nagyon vigyázzak magamra, én pedig ezt annyira komolyan vettem, hogy amikor elromlott a lépcsőházban a lift, nem indultam neki gyalog a nyolcadig emeletnek, inkább délelőtt tizenegytől délután ötig a lépcsőházban ültem, megvártam, amíg megjavítják” – nevet.

_HDA6419Fotó: Hajdú D. András

Végül 35 évesen lett édesanya, azt mondja: ő mindenre fel volt addigra készülve, tanfolyamra jártak a férjével, és rendszeresen olvasták a szakirodalmat. Szerinte sokat számít az, hogy a hallássérült beteg mennyire tájékozott, jelenleg ugyanis nagyon kevés az információ az orvosokról, az ellátásról, a várható nehézségekről, hogy mit lehet csinálni, ha valami gond van, és a hallássérült emberek szülésre felkészítő tanfolyamai sem kielégítőek.

“A hallássérült ember egy kicsit mindig bizalmatlan: mivel nem hall, nehezebben kap információt, nehezebben keres segítőt. Egy – egy rossz élmény után a siketek még inkább elzárkóznak a kommunikációtól, és a orvos is könnyen megriad tőle, ha nehezen értik” – mondja Ildikó. Bár van rá lehetőség, hogy a hallássérült emberek jeltomács segítésével menjenek orvoshoz, vagy kórházba, Ildikó és férje ezt nem vették igénybe, inkább maguk beszéltek az orvossal. “Ha nem értettem, amit mondott, akkor szóltam neki, hogy nyissa ki jobban a száját”.

Ildikó a szülőszobára csak egy szemüveget és egy hallókészüléket kért, ugyanis mindent látni és hallani akart. Az ápolók és nővérek nem tettek rá megjegyzéseket a fogyatékossága miatt, ő inkább arra emlékszik, hogy nem sokat törődtek vele és a többi édesanyával.

Halász Éva jeltolmács rendszeresen kísér hallássérült betegeket orvosi vizsgálatokra, ha a betegek kérik, mindenhová beengedik. “Meglepődnek persze, amikor meglátnak, de alapvetően pozitívan állnak hozzám az orvosok”. Évának volt már olyan ügyfele, akit az első nőgyógyászati vizsgálattól egészen a szülőszobáig kísért jeltolmácsként. “Ez egy bizalmi kérdés, intim dolog” – mondja.

Sokszor tapasztalja, hogy az orvosok másképp állnak a hallássérült páciensekhez, mint a hallókhoz. “Jajj, ő úgysem hall, hagyjuk a végére, jöjjön maga, magával gyorsabban végzünk” – nem egyszer volt fültanúja lyen mondatokat a váróteremben. “Ilyenkor mondani szoktam, hogy elnézést, de itt vagyok, mint tolmács, és az ügyfelemmel is ugyanolyan gyorsan fog menni a vizsgálat, mint akárki mással”.

_HDA6402Fotó: Hajdú D. András

De a kórházi osztályokon sem sokkal jobb a helyzet Éva szerint, aki gyakran látja, hogy az ápolónők csak mennek az ágyak között, közben beszélnek, és magától értetődőnek veszik, hogy az összes beteg érti, amit mondanak. “Csak az az egy nem, aki siket, ő pedig szégyelli megkérdezni, hogy miről volt szó. Ha ott vagyok, én az elején szólni szoktam, hogy akit kísérek, ő egy hallássérült, mi a neve, lehet vele beszélni, nézzenek szembe vele, érintsék meg, ha mondani szeretnének valamit, és semmi gond nem lesz a kommunikációval. A betegek sokkal inkább fogékonyak erre, mint a kórházi dolgozók” – mondja.

A munkájára szükség is van, mert még mindig vannak olyan orvosok, akik valamiért nem hajlandóak segíteni a hallássérült embernek abban, hogy szót értsenek egymással. Ildikó egyszer egy siket iskolás fiúnak próbált segíteni, aki hasztalan próbálta megértetni a doktornővel, hogy pontosan milyen felülvizsgálati papírra van szüksége ahhoz, hogy édesanyja megkapja az emelt családi pótlékot. “A doktornő nem volt képes úgy beszélni, hogy értsem, szinte direkt nem emelte fel a fejét, csak jegyzetelt. Végül az ápoló volt az, aki legalább közvetítette, amit az orvos mormolt a lap fölé hajolva” – meséli Ildikó.

Szerinte mindennapos, hogy egy siket ember nem érti, mi hangzik el a hallók között. “Szólunk érte, de gyakran nem segítenek, mert neki nincs idejük ismételni. Ez egy folyamatos frusztrációhoz vezet, ami végül olyan önbizalomvesztéssel jár, hogy inkább már egyáltalán meg sem szólalunk, mondván, úgysem sikerül”.

 

Tetszett a cikk? Ossza meg!
Olvasna még több ilyet? Kövesse az Abcúgot a Facebookon is!