A harmadik első osztály kezdi meg a tanévet ősszel abban a csobánkai iskolában, aminek az indulásáról másfél évvel ezelőtt riportunkban írtunk. A legnagyobb kérdés az iskolaindítással kapcsolatban az volt: mitől nem fog olyan sorsra jutni majd ez az iskola is, mint az egy évvel korábban bezárt elődje, ahová a szegényebb, roma szülőkön kívül a végén már senki nem íratta a gyerekét. Mostanra úgy látszik, a dolog a jónevűnek számító szentendrei anyaintézmény szakértelmén, de annál is inkább az ügy iránt elkötelezett csobánkai szülőkön múlik, akik egy családias falusi iskolában, de városi színvonalon szeretnék taníttatni a gyereküket – együtt a hátrányos helyzetű roma gyerekekkel -, és mindezért tesznek is.
Másfél évvel ezelőtt jártunk utoljára a Pest megyei Csobánkán. Néhány héttel az iskolakezdés, és egyben a 3100 lelkes pilisi kistelepülés új iskolájának indulása előtt.
Kicsit több mint egy évvel korábban az előző, Petőfi Sándorról elnevezett iskolának azért kellett bezárnia, mert nagyjából a kilencvenes évektől, a szabad iskolaválasztás bevezetésével kezdődően fokozatosan szegregálódott, az oktatás színvonala és körülményei pedig ezzel párhuzamosan romlottak. A csobánkaiak generációit kinevelő iskolába a végén már jóformán csak a helyi, szegény, roma családok gyerekei jártak, a tehetősebb szülők ugyanis átvitték gyerekeiket nagyobb települések jobb iskoláiba.
Mi az utolsó tanév legvégén a nyári szünet előtt láttuk a bezárás előtt álló iskolát, ahol a beázás miatt penészedő falak és régi bútorzatú, szegényes tantermek jelezték, hogy az iskoláról és benne dolgozókról, tanulókról régóta megfeledkeztek.
Két és fél évvel később mintha mindez sosem létezett volna.
Melich Krisztina, az új iskola megbízott igazgatója vezet minket körbe egy szerdai tanítási napon a teljesen felújított épületben: az iskola két, használatban lévő, színes falfestményekkel díszített tantermében épp tanórák zajlanak, az elsősöknek matematika, a másodikosoknak olvasás órája van.
“Álljatok annyian össze, ahány napot iskolába járunk egy héten” – kéri a tanítónő a legkisebbektől, akik erre nagy zajjal felpattannak a helyükről, és összeölelkezve kis ötfős csapatokat alkotnak. “Őket még elképzelhetetlen lenne 45 percig a padban ülve tanítani” – magyarázza Melich Krisztina, mielőtt kilépünk a teremből.
Mire átérünk a szomszéd terembe, már vége van az órának, de a kedvünkért még pár percig a helyükön maradnak a másodikos gyerekek. Pár kérdésből kiderül, hogy legalább az osztály felének ebben az iskolaépületben tanultak a szülei. Szinte mindenki jár valamilyen szakkörre: néptánc, balett, szolfézs és a robotika szakkör merülnek fel.
Fel kell venni a versenyt a városi iskolákkal
Látszik, hogy a Szentendrei Barcsay Jenő Általános Iskola, amelyiknek a csobánkai intézmény a tagiskolája, mindent megtesz, hogy lenyűgözze a csobánkai szülőket, akik úgy döntenek: az új falusi iskolába íratják az iskoláskorba lépő gyerekeiket. A szentendrei anyaintézményben elérhető szinte összes művészeti foglalkozást kihozzák Csobánkára. A Csobánkai Tagiskola most két osztállyal, egy első és egy második évfolyammal, összesen 48 gyerekkel működik, ez a létszám bővül majd az új elsősökkel.
Rajtuk kívül pedig egy óvodás csoport is van az épületben. A környéken egyedülálló módon ugyanis az óvodában már három évet eltöltött, de iskolába még nem engedett gyerekek iskolai előkészítő csoportba járnak ide. “Ez egyfajta átmenet az iskola és az óvoda között ” – mondja a „Suliváró” program óvodapedagógus vezetője, Kálmánfi Mónika. A gyerekek 9 órától fél 11-ig foglalkozásokon vesznek részt: a reggeli beszélgetőkört torna, majd a finommotorika fejlesztése követi. Ezt leszámítva az életük pont olyan, mint a többi óvodásé.
Melich Krisztina elmondja: az iskola nagy erőkkel készül az újabb, áprilisban esedékes beíratási időszakra. Nemrégiben egy régi népszokással, a balázsolással hívták a nagycsoportosokat az iskola kisdiákjai, most pedig a szülőknek szerveznek fórumot, ahol a tanárok és a gyereküket már ide járató szülők válaszolnak az iskolaválasztás előtt állók kérdéseire.
Fontos időszak ez a frissen létrehozott falusi iskola számára: az intézmény fennmaradása ugyanis a helyi szülők kezében van, rajtuk múlik, hogy összejön-e az első osztály elindításához szükséges minimum osztálylétszám. Ehhez pedig muszáj felvenni a versenyt a Csobánkáról is könnyen elérhető városi iskolákkal. A helyi szülők egy jó része ugyanis simán megtehetné, hogy valamelyik munkahelyéhez közel eső iskolába íratja a gyerekét. A faluban egy ideje már ez volt a gyakorlat – részben ez vezetett a Petőfi Sándor Általános Iskola szegregálódásához és elnéptelenedéséhez is.
Bizalmat szavaztak
A régi iskola bezárása után azonban, a hírre, hogy a tankerület felmenő rendszerben új iskola indítását tervezi, az akkor iskolaválasztás előtt álló csobánkai szülők körében elindult valami. “Közösen eldöntöttük, hogy bizalmat szavazunk az új iskolának” – emlékszik vissza az akkori hangulatra Babos-Kaszab Veronika, a csobánkai iskolába járó egyik másodikos kisfiú édesanyja.
Veronika személyesen azért döntött úgy, hogy fiát a lakóhelyükön induló iskolába íratja, mert jól emlékezett rá, nagyobbik, már iskolás gyerekét eleinte mennyire megviselte, amikor az óvoda után teljesen idegen gyerekek közé, idegen környezetbe kellett iskolába mennie a szomszédos Pomázra.
“A gyerekeknek szerintem nagyon jót tesz az, hogy az a közösség, ami kialakul az óvodában, együtt marad az iskolában is.” – magyarázza Veronika, aki szerint az iskola indulásakor a ballagó óvodás csoportból alig volt olyan szülő, aki ne a csobánkai iskola mellett döntött volna. “Legyen végre megint élet a faluban!” – emlékszik vissza az óvodás szülőket ismerő óvónő, Kálmánfi Mónika, mi motivált például egy helyi apukát ebben a döntésben.
És itt jön a másik fontos tényező az új csobánkai iskolával kapcsolatban.
Az iskolában is együtt maradhatnak
Az óvodában eddig is együtt nevelkedtek a helyi roma gyerekek a többségi gyerekekkel. Aztán jött az iskoláskor, amikor az előbbiek közül sokan mentek a csobánkai iskolába, utóbbiak pedig valamelyik városi iskolába.
Most azonban, hogy a csobánkai iskola is vonzó lett a többségi szülők számára, a roma és a nem-roma gyerekek együtt tanulhatnak az iskolában is „ugyanazt a színvonalú oktatást kapva, mint bármelyik másik intézményben” – fogalmaz Melich Krisztina. Szerinte az együttnevelés legfontosabb hozadéka „az elfogadásra nevelés és a pozitív mintaadás” lehet.
A csobánkai iskolában tanulnak a gyerekei annak a két helyi roma szülőnek is, akik a legutóbbi csobánkai riportunkban is szerepeltek. Toldiné Várhegyi Szilviának most első osztályos kisfia, Zolika jár Csobánkára, de nagyobbik gyerekei azok között a tanulók között voltak, akiknek a Petőfi bezárása után iskolát kellett váltaniuk.
Szilvinek tehát van összehasonlítási alapja, és azt mondja: ég és föld a különbség a két iskola között. “Sokkal több minden történik a gyerekekkel az új iskolában, és az egész környezet is sokkal szebb” – mondja. Zolika pedig – aki Szilvi szerint nagyon szeret tanulni – “még csak az első osztály felénél jár, és már olvasni is tud”. Eközben két, most Pomázra járó nagyobbik gyereke közül az egyiknek, Laurának például sok problémája a tanulással. Ebben édesanyja szerint szerepe van annak is, hogy hiányos alapokat kapott az első pár osztályban.
A másik anyuka, Horváth Vivien másfél évvel előtti találkozásunkkor első osztályba induló lányát, Csengét mutatta be nekünk, akivel most a második osztályban találkoztunk. Vivien akkor amiatt aggódott, hogy a 25 beiratkozott elsősnek honnan lesz tanítója, ha augusztus elején még nincs meg erre a megfelelő ember.
“Mostanra minden kialakult, és nagyon meg vagyunk elégedve az iskolával és Csenge tanítónőivel” – mondja Vivien, akit, mivel épp munkában van, telefonon érünk el. A kislány és Szilvi fia is hetente kétszer, iskola után járnak a korábbi riportunkban már bemutatott Csobánkai Tanodába is, ahol egyéni fejlesztő foglalkozásokon vesznek részt.
Bakó Boglárka a tanoda egyik fejlesztő foglalkozásokat tartó önkéntese is lelkes az új iskolával kapcsolatban. Egyrészt, mert az ott tanító pedagógusok partnerként tekintenek a tanodára – folyamatos kapcsolatban vannak az önkéntesekkel a gyerekek fejlődését illetően-, másrészt, ami Bakó szerint a legfontosabb, “elfogadják, hogy mi nem csak leckét írunk a gyerekekkel, hanem fejlesztjük is őket”.
Robotika egy helyi fiataltól
Délután fél kettő van, amikor benyitunk a csobánkai iskola egyik tantermébe, ami még nincs osztályteremként berendezve. Helyette a terem egyik felében három számítógép, előttük második osztályos gyerekek ülnek. Épp legóból raknak össze valamit, a számítógép képernyőjén látható ábra alapján.
Épp egyikük fölé hajolva segít két elem összeillesztésében a 19 éves Völgyes Viktor, az iskola egyik slágere: a robotika szakkör vezetője.
Viktor maga is csobánkai, kötődik a településhez – édesapja korábban évekig igazgatta a Petőfi Sándor Általános Iskolát -, ezért döntött úgy, hogy a maga módján megpróbál segíteni valahogy az induló iskolának.
A szakképzésben szoftverfejlesztést tanuló fiú az óbudai székhelyű Dr. Code programozóiskola oktatójaként ismerteti meg a programozást a csobánkai kisdiákokkal. Miután a gyerekek legóból összeraktak egy robotfigurát, egy motor és egy összekötő kábel segítségével az egy gombnyomásra végrehajtja a feladatokat, amikre a gyerekek a számítógépen beprogramozták.
A szakkör akkora népszerűségnek örvend az iskolában, hogy Viktor négy csoportnak tart heti egy-egy foglalkozást. Ezek nem teljesen ingyenesek, de ha találkozik olyan gyerekekkel, akik szeretnének járni, a szüleik viszont nem tudnák kifizetni a szakkör havidíját, Viktor megpróbál valamilyen megoldást találni, hogy ők is járhassanak. Jelenleg is van két diák, akiknek nem kell fizetni: egyikük a Dr. Code, másikuk a Pilis Gyöngyszemeiért alapítvány “ösztöndíjasa”.
Példátlan összefogás
Az alapítványt a helyi szülők és az egyik első pedagógus, Szeleczky Enikő hozták létre, hogy a helyi óvoda és iskola munkáját támogassa. Az iskola indulása óta működik – most a már bemutatott Babos-Kaszab Veronika vezeti-, legfontosabb tevékenysége pedig az adománygyűjtés. “Jótékonysági vacsorákat szervezünk, és a befolyó pénz felhasználásáról közösen döntünk” – magyarázza Veronika. Az első vacsorán befolyt pénzből például az iskola udvarára építettek játszóteret, az idén összejött összegből pedig úszásórákra, színházlátogatásokra, más programokra is szánnak majd. Az iskolai környezet fejlesztésére is költenek, legutóbb például sötétítő függönyöket vásároltak az első osztály tantermének ablakaira.
A csobánkai iskola körül, úgy tűnik, erős helyi összefogás alakult ki. Az iskola például hajlandó befogadni a Csobánkai Tanoda kezdeményezését, egy – a tanulók együttműködésén és az aktív tanuláson alapuló – alternatív oktatási módszer, a „Lépésről lépésre” program meghonosítását, amihez mostanában indulnak el az előkészületek. A tanoda hátránykompenzáló munkájában a szülők is bíznak. A Váci Tankerület, az iskola és a szülők között is szorosnak tűnik az együttműködés, mindenki egy színvonalas, de családias iskola kialakításában érdekelt. Az egyedüli hiányzó elem az állandó pedagógusgárda, a mostani pedagógushiányos helyzetben az egyik legnagyobb kihívás elkötelezett tanítókat találni egy újonnan indult falusi iskolába.
„Annyira jó helyzetben van most Csobánka, hogy van egy jó óvodája, és az ott megkezdett munkára helyben épülhet rá az iskolai nevelés, úgy, hogy semmiről nem maradnak le a gyerekek, amit egy városi iskolában megkapnának. A tanoda részéről pedig jön a támogatás azoknak, akiknek erre szüksége van. Most már tényleg csak az kellene, hogy olyan tanítók jöjjenek ide, akik szeretnének ebben a csodában részt venni.”
– fogalmaz, félig-meddig csalogatóként az interjú végén Babos-Kaszab Veronika.
Megosztás