Keresés

Ha elégedett a főnök, húsz forinttal megemeli az órabért

A divatszalonban el kellett bújnia, ha idegen jött, mert papíron nem is ott dolgozott, egy másik helyen a főnök ugyan egy évben négyszer is külföldre utazott nyaralni, de az ő járulékfizetését letudta annyival, hogy adott hatezer forintot a tb-jére, legutóbb pedig egy hazai élelmiszerlánc vidéki üzletében közölték vele, hogy hiába dolgozik egész hétvégén összesen 16 órát, abból csak nyolcat fizetnek ki. Tünde az elmúlt években számtalan vállalkozónak dolgozott, de ezek között egy sem volt, aki tisztességesen bánt volna vele.

Bányai Tünde idén lesz 43 éves. Négy lánya van, nevelésük miatt 12 évre kiszakadt a munka világából. Amióta a legkisebb lánya nyolc éve óvodába ment, egyik munkahelyről a másikra vergődik.  Az évek alatt több helyen is megfordult, ezek jellemzően kisebb vállalkozások voltak, és Tünde azt mondja: egyik helyen sem tudták úgy alkalmazni, hogy ne lett volna valamilyen csalás a dologban.

_HD41708
Fotó: Hajdú D. András

Tünde elmesélte, hogy az elmúlt években milyen tapasztalatok érték a kis- és középvállalkozások dolgozójaként. Ezek a történetek bemutatják, hogyan próbál a vállalkozók egy része a munkavállalón spórolni, kibújni a törvényi kötelezettségek alól csak azért, mert nekik így éri meg. Úgy látja, hogy a munkáltatók egyre mohóbbak: kevesebb juttatásért több munkát várnak el. Emögött persze állhat a sima nyereségvágy is, de szerinte az sem kizárt, hogy az óriási adóterhek miatt egész egyszerűen nem is tudják másképp csinálni. Bár az évek alatt több helyen is megfordult, kedvence az a divatszalon, ahol mindig el kellett bújnia, ha idegen jött, mert papíron nyoma sem volt, hogy ő ott dolgozik. Gombokat varrt fel és szabott, az elrontott varrásokat bontotta ki, később pedig kis táskákat varrt. Mindezt hatszáz forintos órabérért. Jól érezte magát, csak az fájt neki, hogy amikor egy-egy színész betévedt ruhapróbára, neki gyorsan hátra kellett mennie.

Az elmúlt nyolc évben a leghosszabb ideig egy belvárosi menő hostelben takarított. Azt mondja, a nagyjából 30 emberből talán négyen, ha be voltak jelentve. A takarításért először 600 forintos órabért kapott, aztán le kellett vizsgázni, azaz a főnökök megnézték, hogy ki milyen szépen takarít. Akivel elégedettek voltak, azoknak attól kezdve 800 forintra emelkedett az órabérük. Havonta nagyjából 80-90 ezer forintot tudott ezzel a munkával keresni. Amikor rákérdezett, hogy miért nem jelentik be, azt a választ kapta, hogy nem fér bele a büdzsébe.

Ennek ellenére közel két és fél évet lehúzott a hostelben, de közben folyamatosan kereste a kiugrási lehetőséget. Ez végül egy Pest megyei, teljesen illegális fogtechnikai labor lett. Itt az volt a munkája, hogy foglenyomatokat gipszelt fogtechnikusoknak. Magát a munkát nagyon szerette csinálni, egészen addig, amíg azt nem kezdte érezni, hogy kihasználják. Egy idő után annyi megrendelés volt, hogy reggel héttől este kilencig gipszelt. De teljesen mindegy volt, hogy mennyit dolgozik, a fizetése fixen 106 ezer forint volt.

“Nem voltam bejelentve, azért kaptam pont 106 ezret, hogy a havi tb-met fizessem be én magamnak, ezzel a tulajdonos rendezettnek gondolta a járulékfizetést utánam” – meséli Tünde. Folyamatosan pedzegette, hogy szeretné, ha bejelentenék, többek között a négy gyerek után járó adókedvezmény miatt is, ami az ő esetében havi 30 ezer forintot jelentene, de csak kinevették, hogy egyáltalán igényt tart erre.

De nem csak a feketén végzett rengeteg munkával volt probléma, Tünde azt meséli, hogy nagyon sokat fázott. Az egyik telet egy családi ház fűtetlen fészerében dolgozta végig. A nagyjából tíz négyzetméteres helyiségben volt a kemence is, aminek lyukas volt a kályhacsöve, így az összes égéstermék ott keringett Tünde körül, a homokfúvóhoz pedig nem tartozott porelszívó, ezért a homok is a levegőbe került. Itt egy évig bírta, aztán jött álmai munkalehetősége, amiről a mai napig őríz a pénzárcájában egy névjegykártyát.

Tündének több szakmája is van, többek között népi bőrműves, népi gyermekjáték készítő és játszóházvezető. Hosszú évek óta vesz részt önkéntesként a Mesterségek Ünnepén, imád játszóházakat szervezni. Ezért is volt nagyon boldog, amikor felhívták egy közintézményből, hogy szükségük lenne kézműves szakelőadóra és képzésszervezőre. Bár normálisan be volt jelentve, fizették a bérletét, teljesen legális volt minden, azonban olyan dolgokhoz kellett a nevét adnia, amit egy idő után nem bírt a gyomra. Tünde többek között pályázati pénzekért felelt, amiket állítása szerint rendre átcsoportosítottak oda, ahol éppen hiány volt, amikor pedig ezt szóvá tette, azt felelték neki, hogy ne aggódjon, ez sosem fog kiderülni, és “itt mindenki így szokta”.

“Tehát én, mint projektfelelős aláírtam, felvettem a pénzt, aztán vettünk rajta valamit, ami kell, mert úgyis többet kaptunk a pályázatra, mint amennyit el tudunk költeni az adott táborra, a pályázati elszámolásban pedig majd mókolunk valamit. Ez számomra elfogadhatatlan volt” – meséli.

_HD41669
Fotó: Hajdú D. András

Öt hónap után felmondott. Azt mondja, sokat szokott gondolkodni ezen, hogy nem kellett volna-e inkább megalkudnia, benyelnie, amit látott maga körül, hiszen olyan kényelmes volt ez a munkahely. De végül mindig arra jut magában, hogy az önbecsülése és a magával való viszonya sokkal fontosabb. “Még ha utálom is magam néha ezért, hogy nem tudok beállni a sorba, de egyszerűen nem tudok jópofát vágni ahhoz, ahogy ma a munkavállalókkal bánnak”. Tündének azóta nem volt munkahelye, de állásinterjúkra járkál, és elképesztő feltételekkel találkozik.

Januárban egy esküvői dekorokat készítő budapesti telephelyű családi cégnél volt állásinterjún, ahova varrónőt kerestek. Összesen 15 embert foglalkoztatnak, a cég vezetőnője pedig már rögtön az elején egyértelműsítette, hogy négy órában fogja bejelenteni, “mert itt mindenki így van, és a cégnek így éri meg”. A munkaidő reggel nyolctól délután fél ötig tartott volna, ezért 140 ezer forintot ajánlott. Tünde rákérdezett a gyerekek után járó adókedvezményre, de a főnöknő szerint az négy órás állásért nem jár.

Legutóbb pedig egy hazai élelmiszerlánc egyik vidéki boltjába ment interjúra. Hivatalosan árufeltöltőt, de a gyakorlatban mindenest kerestek az üzletbe. Egyik héten reggel öttől délután egyig, a másikon pedig délután egytől este kilencig kellett volna dolgozni, óránkét 600 forintért. “De rögtön hozzátették, hogy ha elégedettek lesznek velem, akkor ez két hónap múlva felmehet 620-ra is, de annál több nem hiszi, hogy lesz”.

Ugyan bejelentették volna, de a gyerekek utáni adókedvezményt ott sem kapta volna meg, mert arról ők még nem is hallottak, ezt ugyanis még soha senki sem kérte. De nem ez lett volna az egyetlen furcsaság: a bolt minden dolgozójának évente két hét szabadság jár, függetlenül attól, hogy hány éves és hány gyereke van, mert “kevesen vannak, és így beszélték meg, mivel így igazságos”. De az sem túl dolgozóbarát, hogy aki az adott héten a délelőttös műszakot viszi, annak kell egész hétvégén is dolgoznia, a szombat és a vasárnap azonban papíron csak egy napnak számít, tehát a hétvégi 16 órás munkáért valójában csak nyolc órát fizetnek ki. Tünde végül megköszönte, de nem élt a lehetőséggel, de ezt az üzletben egy pillanatig nem bánták, mert állításuk szerint nagyon sok jelentkező volt az állásra.

Azt mondja, nem képes megérteni, hogy miért nem lehet rendesen csinálni a dolgokat, hogy senki ne érezze kihasználva és átverve magát. Bár a válasz szerinte rendkívül egyszerű: azért, mert akkor nem keres annyit a főnök.

“Otthon a hűtőmön van négy hűtőmágnes, az egyik Új-Zélandról, egy másik Velencéből. Az alatt az egy év alatt hozta nekem a főnököm, amíg az ő cégénél dolgoztam. Mindig mikor ránézek arra gondolok, hogy de kurva jó, hogy te tudsz utazgatni, én meg 14 órában tolom neked a szart”.

Tetszett a cikk? Ossza meg!
Olvasna még több ilyet? Kövesse az Abcúgot a Facebookon is!