Afgán, szír, szomáliai gyerekek és szüleik élnek egy 13. kerületi átmeneti otthonban. Kőkemény kihallgatás után kaphattak csak menekültstátuszt, a beköltözés után azonban a gyerekeket iskola és óvoda várta, a szülők pedig kereshettek munkát. A lakók nagy része másfél év után már saját albérletbe költözik, mégis sokan vannak, akik egyik napról a másikra Nyugat-Európába indulnak, és csak a gyerekek játékait hagyják maguk után.
Tavaly május óta működteti a Baptista Szeretetszolgálat a 13. kerületben a családok átmeneti otthonát, ahol főleg olyanok élnek, akik megkapták a menekült vagy az oltalmazotti státuszt. A háromszintes épületben most szinte teljesen telt ház van, körülbelül hetven emberrel, alig van üres szoba, de már arra is megvannak a jelentkezők. Igaz, most szép számmal vannak magyarok is, de az intézményt alapvetően a menekültek átmeneti megsegítésére hozták létre.
A lakók többsége afgán, szír, eritreai és szomáliai. Az otthonban maximum másfél évig maradhatnak a családok, de sokan még ennek lejárta előtt elhagyják az intézményt. Vagy sikerül saját albérletbe költözniük, vagy egyszerűen fogják magukat, és továbbmennek, Katona Gergely, az otthon szakmai vezetője szerint Nyugat-Európába.
Legutóbb egy afgán család hagyta el a szobáját egyik napról a másikra. A négy kislány és a szüleik feltehetően továbbutaztak. A hátrahagyott szobán látszik, hogy csak a legszükségesebb dolgokat vitték magukkal. A polcokon katonás rendben a gyerekek játékai, otthagyott babák, plüssállatok és egy rózsaszín műanyagpóni maradt utánuk.
Egy afgán család azonban még él az otthonban. A negyvenéves Fahim, felesége és két kisfia egy négyágyas szobában lakik. Ők voltak az egyetlenek, akik beengedtek minket, és mesélni is hajlandóak voltak. Katona Gergely szerint ez nem meglepő, a legtöbb menekültnek nyomós oka volt rá, hogy elhagyja hazáját, és még véletlenül sem szeretnék, ha valaki rájuk találna. Volt már rá sajnos példa, hogy egy menekült férfira az interneten találták rá, utána mentek Nyugat-Európába, és meg is ölték, igaz ő nem az otthon lakója volt, de Gergelyékhez így is eljutott a története.
Fahim és családja több kanyar után kötött ki Magyarországon. A férfi 15 évvel ezelőtt Németországba ment dolgozni, majd az első fia születésekor visszament feleségéhez Afganisztánba. Ott azonban két hétre börtönbe zárták, amiért Nyugaton vállalt munkát. A németországi vendéglátói munkájával megkeresett és félretett összes pénze ráment az óvadékra.
A férfi évekkel később nagyobb fiával újra elindult, ezúttal Görögországon keresztül szerettek volna Németországba menni, de Magyarországon fennakadtak a rendszerben. Ő és fia a debreceni menekülttáborba került, majd egy családegyesítésnek köszönhetően felesége és kisebb fia is megérkezett Budapestre. Három hónapja ebben az otthonban élnek.
A férfi angolul kevésbé, németül viszont folyékonyan beszél, a tolmácsolásban nagy segítséget jelent nagyobb fia, a most másodikos Dzsán. A fiú a kerület egyik iskolájába jár, a feleség a kisebbik gyerekkel otthon van egész nap, és most Fahim sem dolgozik. Azt mondja, semmi terve, semmi célja jelenleg, teljesen belefásult mindenbe. Szerinte semmi meglepő nincs abban, hogy nem kap munkát menekültként. „A magyarok évekig tanulnak, végül nekik sincs állásuk. Mindenki Ausztriába meg Németországba menekül. Miért pont én kapnék”? – tárja szét a kezét. A többi lakóval sincs semmilyen kapcsolata, azt mondja, nem érdeklik őt. Állítása szerint havi ötvenezer forintból kell most négyüknek megélniük.
A körülmények, ahogy most élnek, nemhogy nem egy európai szintnek nem felelnek meg, de még talán Afrikában is különb a helyzet – mondja. Nagyon fájlalja, hogy nincs a tévéjükhöz kábel, a gyerekek este unatkoznak. Bár ottjártunkkor épp bőszen legóztak a szőnyegen, Fahim szerint szükség lenne más szórakozásra is. Nem járnak sehova, esténként néha elmennek a közeli parkba sétálni. Az intézmény vezetője erre azt mondta: sajnálják, valóban nem tudtak beköttetni kábelt a tévéhez, mert nagyon drága lenne, viszont széles sávú internet minden szobához tartozik.
Az otthonba csak olyanok költözhetnek, akik már megkapták a menekülti vagy oltalmazotti státuszt, és van gyerekük. Azt nem nézik, hogy a szülők házasok-e, egyedülállókat és élettársakat is ugyanúgy fogadnak. Magyarországon – ahogy az elmúlt hetek eseményeiből is látszik – folyamatosan nő a menedékjogot kérők száma, ehhez képest óriási eltérés látszik abban, hogy ezt végül hányan is nyerik el. „Tavaly nagyjából 44 ezer fő adott be menedékkérelmet, ebből kevesebb, mint ötszázan kapták meg” – meséli az otthon szakmai vezetője.
„Kőkemény, négy-öt órás meghallgatások vannak, mire elmesélik, hogy mi a történetük, miért jöttek el. Nagyon alaposan és részletesen kell beszámolniuk menekülésükről és üldöztetésükről. Ha például valaki azt mondja, hogy azért jött el Kabulból, mert az amerikaiak szétlőttek egy piacot, ami után fegyveres konfliktus alakult ki, és megölték a családját, erre a Bevándorlási Hivatal megkérdezi, hogy ki volt akkor Kabulban a polgármester, milyen színű volt a mecset a piac oldaláról nézve, hol van pontosan a piacon a halárus. Mindenre tudniuk kell a választ, különben nem lesz hihető a történetük”. A menekültek és az őket segítő szociális szakemberek maguk között csak „legendának” hívják ezeket a történeteket.
A családok jellemzően a menekülttáborokban hallanak a szállásról. Miután beköltöznek, az otthon munkatársai először segítenek az irataik beszerzésében, majd elhelyezik a gyerekeket a kerület óvodáiban és iskoláiban. A szülők integrációjának fő része, hogy próbálják őket valahogy közelebb hozni az európai kultúrához és társadalomhoz.
„Nagyon sok kultúrában az idő fogalma egészen más, mint nálunk. Ha azt mondom egy afrikai férfinak, hogy szerdán kettőre várom egy megbeszélésére, az azt jelenti, hogy ő azon a héten majd benéz valamikor” – meséli Katona Gergely. De jellemzően másképp gondolkodnak a férfi-női viszonyokról is. Az otthonban lakó családok között van olyan, hogy az anyuka szeretne például egy nyelvtanfolyamon részt venni, vagy elmenni a férjével az okmányirodába, de ezt az apa nem engedi meg. „Azt mondja, hogy a nő maradjon inkább otthon, neki a gyereknevelés a dolga”.
Az otthonban 24 órában dolgozik gondozó személyzet, ha szükségük van a családoknak ételre, ruhára, azt is adnak nekik, de Katona Gergely azt mondja: a családok nagy része önellátó. Akinek van munkája, főleg a vendéglátásban helyezkedik el, általában éttermekben fekete mosogatóként, konyhásként, raktárosként, de volt már a lakók között biológus, újságíró és lelkész is.
Két gyerek is született a közelmúltban, az egyik pont akkor, amikor másodjára ott jártunk. Sajnos egyik esetben sem tudott ott lenni az apuka. Míg az egyik anyukát két hónapja, pont a szülés előtt nem sokkal toloncolták ki Svédországból, ahol párjával menekültstátuszt szerettek volna kapni, addig a másik nő férje éppen külföldön dolgozott, amikor szerda délután megindult a szülés. Ilyenkor az otthon dolgozói kísérik be az anyát a kórházba, és vele is maradnak végig.
Fahim azzal fejezte be a beszélgetést, hogy szereti Magyarországot, szívesen itt is maradna.
Normálisak az emberek, normálisan lehet itt élni” – mondja, de látszik rajta, hogy valójában nem sok esélyt lát az itteni letelepedésre. Amikor arról kérdezzük, hogy miért ennyire pesszimista, nem szól semmit, csak széttárja a karját.
Megosztás