Keresés

Emberi kötelesség, ennyi az egész

Német orvostanhallgató, egykori autószerelő, müncheni marketinges, amerikai keresztény és magyar drámapedagógus. Ők csak néhányak azok közül, akik az elmúlt napokban a Keleti pályaudvaron segítették a hozzánk érkező menekülttömeget. Van, aki ételt oszt, más elsősegélyt ad, és van, aki a gyerekekkel játszik. Azt mondják azért, mert kötelességüknek érzik. Ismerje meg Dórát, Enricót, Maria Yolandát, Selinát, Ritát, Markot, Attilát, Krisztinát és Yvette-t! 

_HDA0168
Kanadában autót szerelt, pénzért macskákra vigyázott és havat lapátolt. Önkéntes volt egy könyvtárban, aztán hazajött, és rádiózni kezdett, előbb egy kereskedelmi csatornánál, aztán egy kisebb kulturális adón. Dóra, aki most színházi öltöztetőként dolgozik, szombat délután ment ki először a Keletibe, egy nappal az után, hogy több ezren indultak el gyalog Ausztria felé. Addig csak a gép előtt ülve olvasta a híreket, de pénteken nem bírta tovább, és sírni kezdett. Úgyhogy kocsiba ült, és felajánlotta a segítségét a Migration Aid önkénteseinek: azóta az adományok szétosztásában és a menekültek informálásában segít. „Nézd meg, hát nem csodálatos?” – kérdezi, amikor egy menekült kisfiú visszahozza a táskát, amiről kiderült, hogy a családjának még sincs rá szüksége. „A magyarok nem elraknák akkor is, ha nem kell?” | Fotó: Hajdú D. András
_HDA0149
„Hétfőn jöttünk ki két zsugor ásványvízzel, meg némi kenyérrel. Az egészet két perc alatt elkapkodták, megdöbbentő volt” – mondja Enrico, aki csak a neve alapján jött valamelyik déli országból, valójában müncheni származású. Enrico három éve él Budapesten, ahol orvosnak készül, de most a Keletinél nyújt elsősegélyt, oszt gyógyszereket és segít abban, amiben kell. „A legszebb az egészben az, amikor a gyerekekkel játszunk, csodálatos látni, ahogy nevetnek. Rengeteg ember kell, úgyhogy felhívtam anyámat is, hogy ha tud, jöjjön”. Maria Yolanda pénteken érkezett Münchenből, ahonnan hozott magával gyógyszereket, és próbálja koordinálni a szerinte lelkes, de kissé szervezetlen önkénteseket is. Igaz, neki könnyebb dolga van, hiszen évekig dolgozott egy németországi menekülttáborban, és világéletében bevándorlók és menekültek közt mozgott. „Apám révén félig olasz vagyok, ha úgy tetszik, valamikor ő is migráns volt” – mondja. „A táborból örökbe fogadtunk egy togói fiút és egy szerb lányt. Most felnőttek, dolgoznak és adót fizetnek Németországban. Ez lenne olyan nagy baj?”| Fotó: Hajdú D. András
_HDA0200
Nem Enrico az egyetlen külföldi egyetemista az önkéntesek közt. A Facebookon két csoportban is szerveződnek a fiatalok, akik közt van arabul beszélő orvostanhallgató és amerikai könyvtáros is. Selina viszont nem Budapesten, hanem Münchenben tanul marketinget, de ott hiába akart önkénteskedni a menekültek mellett, már semmi szükség nem volt rá. „Németországban rengetegen segítenek az oda érkezőknek, úgyhogy nem kellettem. Viszont láttam a hírekben, hogy mi történik Budapesten, ezért pénteken ideutaztam” – mondja Selina, aki vasárnapig tud a Keletiben maradni. „Emberi kötelességemnek éreztem, ennyi az egész”. | Fotó: Hajdú D. András
_HDA0218
„A páromnak van egy kislánya az első házasságából, az ő kinőtt ruháit hoztuk ki szombaton. Azt a mosolyt a menekült kislány arcán, amikor felpróbálta, és passzolt rá a ruha, sosem fogom elfelejteni” – meséli Rita, akit megdöbbentett, mennyire kedvesen és udvariasan fogadják a menekültek az ajándékokat. Rita a szállodaiparban dolgozik, és bár az önkénteskedés nem áll távol tőle, hasonló feladatot még nem vállalt, inkább állatmenhelyeken jelentkezett. Rita a munkája miatt csak a hétvégén tud maradni, addig viszont végig kint lesz, és az adományosztás mellett angolul próbálja instruálni a menekülteket. Azt mondja, velük kapcsolatban semmilyen rossz tapasztalata nincs, az viszont nem tetszik neki, hogy sokan katasztrófaturistaként mennek ki a pályaudvarra. „Itt fotóznak az Iphone-jukkal, de nem csinálnak semmit. Ez borzasztó”. | Fotó: Hajdú D. András
_HDA0232
Mark Ohióban nőtt fel egy hívő keresztény család tagjaként, Kentuckyban pedig történelmet és teológiát tanult. Egész életében fontos volt számára, hogy másokon segítsen, megjárta Ukrajnát, Kenyát és Dél-Szudánt is. Feleségével, Eszterrel együtt most Diósdon élnek, és mindketten a „World Gospel Mission” nevű keresztény alapítvány tagjai. „Árva és hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozom. Másfél hete jöttünk ki először, akkor még csak a Migration Aid volt itt, közel sem segített ennyi önkéntes. Ez elég rossz tapasztalat volt, de a legrosszabb élményem inkább az, amikor pár nappal ezelőtt szkinhedek támadtak a menekültekre” – meséli Mark, miközben két vödörből önti a vizet a csatornába. „Nem tudom megmondani, miért vagyok itt. Egyszerűen jó érzés segíteni”. | Fotó: Hajdú D. András
_HDA0249
Attila és Krisztina két hete minden reggel hatkor étellel várják a Nyugati pályaudvarra érkező menekülteket. Az Ételt az Életért Alapítványtól jöttek, ők szokták szervezni a karácsonyi ételosztást is a Blaha Lujza téren. Nem volt kérdés, hogy a menekültek megjelenésével őket is segíteni fogják, amikor találkoztunk, épp levest osztottak. „Ma valahogy kevesebb fogy, talán mert kevesebben is vannak, és szereztek már ételt máshonnan” – mondja Attila, aki szombaton jött ki először a Keletibe, addig a Nyugatiban segített. „Furcsa, hogy a menekültek mennyivel fegyelmezettebbek ételosztáskor, mint a magyarok. Sorban állnak, és türelmesen várnak, míg ételhez jutnak. A Blahán ez nem mindig van így”. Attiláék folyamatosan biztatják az embereket a Facebookon, hogy jöjjenek segíteni, de nem mindenki olyan lelkes mint ők. „Sokan segítenek, de rengeteg gyűlölködő kommentet is kapunk. Megfenyegettek már minket csak azért, mert segítünk”. | Fotó: Hajdú D. András
_HDA0255
„Kisfiam, kié ez a szájharmonika? A tiéd? Ez a kislány nagyon szeretné” – mutat a drámapedagógusként dolgozó Yvette a mellette ülő menekült kislányra. Nem úgy tűnik, hogy az elsős fiút zavarná, hogy elvették a játékát, inkább tovább játszik a külföldi gyerekekkel. „Sokakhoz hasonlóan mi is pénteken jöttünk ki először. Szerintem a fél ország sokkot kapott a hírektől. Mi a gyerekekkel foglalkozunk, rajzolunk, matricázunk velük” – mondja Yvette, aki a hétköznapokban is hátrányos helyzetű gyerekeknek szervez közösségi színházat. „Amikor kijöttünk, először azzal ment el a legtöbb idő, hogy segítsünk egy kisfiúnak megkeresni az édesanyját. Lent bóklászott az aluljáróban, valahogy elveszíthették egymást. Végül egy tolmáccsal nagy nehezen megtudtuk, mi a baj, és fent, a pályaudvar előtt találtuk meg az anyát. Nagyon messze voltak egymástól, nem tudom, hogyan találtak volna egymásra”. | Fotó: Hajdú D. András

Tetszett a cikk? Ossza meg!
Olvasna még több ilyet? Kövesse az Abcúgot a Facebookon is!