A betegek méltósága és akarata, vagy az élet mindenek felett? A magyar orvosok még mindig az utóbbiban hisznek, gyakran a családdal vagy a beteg akaratával szembemenve döntik el, mi a jó nekünk a halálos ágyon. Pedig lehetőség lenne rá, hogy jó előre megmondjuk: mit akarunk és mit nem, amikor majd öntudatlanul fekszünk a kórházi ágyon, mégis nagyon kevesen élnek ezzel.
Az intenzív osztályokon fekvők mindössze négy százaléka képes saját döntéseket hozni. Döntéseket arról, hogy szeretnének-e gépekre kötve tovább élni, vagy 92 évesen kell-e nekik még egy műtét. Bár Magyarországon is van rá lehetőség, hogy előre rögzítsük, mit és hogyan szeretnénk, ha majd öntudatlanul fekszünk az intenzív osztályon, az élő végrendelkezéssel mégis nagyon kevesen élnek.
“Több évtizedes pályafutásom alatt talán egy-két ilyen esettel találkoztam” – mondja dr. Zubek László, intenzív terápiás szakorvos. Zubek az Életvégi Tervezés Alapítvány által szervezett beszélgetésen mesélt erről, ahol az is szóba került, hogy milyen az élet az intenzív osztályon, és mik azok az életvégi döntések.
Az intenzív terápia az orvostudomány egyik legújabb és leggyorsabban fejlődő területe. Az olyan beteg, akiről tegnap még mindenki lemondott, ma esélyt kap az életben maradásra. Ez az esély azonban kétélű fegyver: a puszta biológiai lét vagy a jelentősen csökkent életminőség gyakran sérti a beteg emberi méltóságát – mondta Zubek, aki szerint az intenzív osztályos kezelésnek akkor van értelme, ha az ott tartózkodásból a beteg profitálni is tud. De mi történik akkor, ha ugyan az életünket megmentik, de ennek ára csak a vegetálás vagy egy végtelenül szomorú létezés?
Az orvosok általában nehezen emelkednek felül azon a gondolaton, hogy ők jobban tudják, mi a jó a betegnek, mert „nekik van szakértelmük, míg a betegnek nincs”- ahogy a nézők között ülő egyik nyugdíjas sebész mondta. A férfi példaként hozta fel annak a volt betegének a történetét, aki irtózott tőle, hogy levágják a lábát, pedig a beavatkozás nélkül meghalt volna. A sebész azonban ragaszkodott hozzá, „mert jobban tudta”, és végül neki is lett igaza, hiszen az amputáció után nem sokkal a beteg már “boldogan dohányzott az ablakban, és egyből máshogy állt az élethez”.
Amikor egy beteg úgy kerül az életvégi szakaszba, hogy képes dönteni, akkor csak tőle függ, hogyan tovább. Vannak, akik csak az öngyilkosságban látják a megoldást, mások megmondják az orvosnak, hogy mit engednek, és mi az, amit semmilyen körülmények között sem szeretnének. Zubek találkozott már olyan beteggel, akin egy súlyos érszűkület miatt lábamputálást akartak végrehajtani. Bár a férfi már nem volt magánál, a családja pontosan tudta: ez volt az egyetlen dolog, amit sosem akart volna rokonuk, így a műtétet nem is hajtották végre. Lehetőség van a betegnek arra is, – igaz nem Magyarországon – hogy orvos segítségét kérje a halálhoz. Svájban ez annyira elterjedt, hogy a szomszédos országokból sokan csak meghalni járnak át.
Amikor a beteg már nincs olyan állapotban, hogy saját maga dönthessen a sorsáról, akkor az orvos, illetve a család rendelkezik arról, hogy mi történjen. Ekkor szóba jöhet az életmentő kezelés, vagy életfunkciókat fenntartó kezelés el nem kezdése, a már folyamatban lévő kezelés visszavonása, vagy a haldoklási folyamat megrövidítése. Zubek saját édesapja példáját hozta fel, aki idén nyáron feküdt több hónapig az intenzív osztályon. Több létfontosságú szerve volt súlyos állapotban, egy szívroham után azonban úgy döntöttek: nem élesztik újra, hanem hagyják meghalni. Zubek szerint azonban fontos tisztázni: az, hogy nem kezdenek el kezelést, az nem azt jelenti, hogy az orvos megöli a beteget. „Csak hagyjuk, hogy megtörténjen, ami a mi beavatkozásunk nélkül is megtörténne”.
Magyarországon még csak tíz éve foglalkoznak a téma szakértői az életvégi döntésekkel. Az etikai és a jogi szabályozás szinte teljesen hiányzik, és a kutatások is főleg az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában készültek. Zubekék pár éve azonban készítettek egy felmérést. Arra voltak kíváncsiak, hogyan viszonyulnak az életvégi döntésekhez a magyar intenzíves osztályok dolgozói. Az orvosok és ápolók a következőktől tennék függővé, hogy visszavonjanak egy már folyamatban lévő, az életfunkciókat fenntartó kezelést:
- a beteg életkilátásai
- a beteg állapota
- az ágyak száma az osztályon
- az, hogy a beteg mit szeretne, csak ezek után jött.
De arra sem születtek sokkal megnyugtatóbb válaszok, hogy mit tennének, ha a beteg vagy a hozzátartozója direkt kérné a kezelés felfüggesztését. Az orvosok több, mint kétharmada ennek ellenére folytatná, de majdnem tíz százalékuk válaszolta azt, hogy titokban folytatná a kezelést, ha ő ezt látná jónak. Összességében Zubek szerint a magyar gyakorlaton az látszik, hogy a betegek állapota fontosabb az orvosoknak, mint az, hogy a hozzátartozók mit mondanak, vagy mit kíván maga a beteg.
Ha az orvosok jobban kommunikálnának a hozzátartozókkal, vagy a haldokló beteget lenne lehetőség egy folyamatosan látogatható külön szobába helyezni, ezek mind javíthatnák az életvégi döntéshozatalt. De Zubek szerint a háziorvosoknak is jóval többet kéne beszélgetniük erről, főleg az idős betegeikkel.
A jelenlegi szabályozás szerint az invazív – azaz a beteg testébe bőrön, nyálkahártyán vagy más testnyíláson keresztül behatoló fizikai – beavatkozáshoz általában a beteg írásbeli vagy tanúk jelenlétében tett nyilatkozattal adhatja beleegyezését, egyéb beavatkozások esetén elég a szóbeli nyilatkozat vagy a ráutaló magatartás is. A beleegyezés – bizonyos következményekkel – bármikor visszavonható. A fenti nyilatkozatok mindig feltételezik a beteg cselekvőképességét, azonban ha a beteg átmenetileg vagy tartósan nem cselekvőképes, önmaga nem tud nyilatkozni arról, hogy mely beavatkozásokat kívánná esetleg visszautasítani. Ekkor az egészségügyi szolgáltatók törvényben meghatározott rend szerint eljárva a törvényes képviselőt, a házastársat, gyermeket, szülőt, testvért kérhetik meg az önrendelkezési döntések meghozatalára. Ha tőlük nem lehet késedelem nélkül nyilatkozatot beszerezni vagy az invazív bevatkozás elmaradása súlyos vagy maradandó egészségkárosodáshoz vezetne akkor vélelmezik a beteg beleegyezését. Ha a beteg közvetlen életveszélyben van, akkor pedig csak egészen kivételes esetben van szükség a beleegyezésére.
Megosztás