Keresés

Egy kórus, ahol az énekhang az utolsó

Az ároktői vegyeskórusban a többségnek nincsen túl jó hangja, de ez nem is baj, mert nem az éneklés az, ami miatt felnőttek és gyerekek délutánonként összegyűlnek. A faluban ez az egyetlen szórakozási lehetőség, és a kórusnak hála, végre a településről is kimozdulhatnak. A tehetségesebbeket előre állítják, de attól sem esnek össze, ha valaki a hátsó sorban inkább csak tátog. Michael Jacksont már el tudják énekelni, Caramel dalait még nem sikerült megugrani, és nyár óta nagyon várják, hogy valaki vállalja el a kórusvezetést, mert próba nélkül unalmasak délutánok. 

Voltak dalok, amiket nagyon szerettünk volna előadni, de nem mentek. Például Carameltől a Lélekdonor, meg az Oláh Gergőtől a Fekete-fehér.

 

Hogyhogy nem ment?

 

Hát úgy, hogy nem tudtuk őket elénekelni.

Ároktőn járunk, Borsod megyében. Nagyjából ezren élnek a faluban, ami – azon kívül, hogy hírhedt lett egykori bűnbandájáról – első ránézésre nem sokban különbözik a többi kelet-magyarországi településtől. A főutcán, a templom előtt kell lekanyarodnunk balra, az általános iskolával szemben áll a sárgára festett közösségi ház. Ott fogad minket a kerékpárral érkező Rácz Mónika, és egyből megnyugtat, hogy hamarosan odaérnek a többiek is. “Jön a testvérem is, de neki majd el kell mennie, úgyhogy vele kezdjék a beszélgetést, mert indul gombászni”.

A közösségi házban van egy szobányi méretű könyvtár, és egy nagy terem színpaddal és tele varrógépekkel. Itt szokott gyakorolni az ároktői kórus, aminek tagjai a helyi felnőttek és gyerekek, összetartójuk pedig Móni. Korábban egyikük sem énekelt soha, sehol, még az iskolai énekórákon sem remekeltek.

Fotó: Adrián Zoltán / Képszerkesztőség
Fotó: Adrián Zoltán / Képszerkesztőség

Mónit még tavaly kereste meg a Polgár Alapítvány vezetője, Szőke Judit azzal, hogy lenne-e kedve a faluban összeszervezni a közösségbe, énekelni vágyó helyieket. Az alapítvány vállalta, hogy szerez pályázati pénzt, amiből tudnak majd fellépésre utazni, meg fellépőruhát venni, ami végül fehér ing és farmernadrág lett, Móni feladata pedig a toborzás volt. Ez első körben tíz nőt jelentett, majd csatlakoztak a gyerekek is.

“Nehéz volt a keresés, mert kevés volt a jó hang” – emlékszik vissza a civilben szociális gondozóként dolgozó Móni. Ennek ellenére elég hamar kialakult egy lelkes csapat, akik minden áldott nap délután fél kettőkör összegyűltek, ha máshol nem volt hely, akkor a gyógynövényszárítóban, és gyakoroltak. Az első perctől világossá vált, hogy ez a kórus nem elsősorban a tökéletes hangzásról szól, nagyjából négyen vannak a csoportban, akiknek van hangjuk. Ami ennél sokkal fontosabb, az a közösség. Minden délután ez egy fix program, felnőttnek, gyereknek egyaránt. Egy olyan kis faluban, ahol szórakozási lehetőségek gyakorlatilag nincsenek, ez a mindent jelenti.

Fénykorukat mindannyian idén júliusra teszik, akkor léptek fel Budapesten a Tilos Maratonon, a zenekarral együtt 38-an álltak a színpadon. Elénekelték az Oscar-díjas Mindenki betétdalát a Bodzavirágot, egy dalt Pápai Jocitól, és cigány dalokat. Azt mondják, nagy sikerük volt, nagy tapssal, és a műsor után is sokan odamentek hozzájuk gratulálni. “Magyarán mondva, volt visszhangja az egésznek” – meséli Móni és testvére, Rácz Andrea.

Nem úgy, mint otthon, az ároktői falunapon. A mai napig nem értik, hogy a helyiek miért fogadták a legnagyobb jóindulattal is csak mérsékeltnek nevezhető lelkesedéssel a produkciójukat. Azt Rácz Móni is elismeri, hogy a hangokkal vannak gondok, “de a szívünk és a lelkünk a helyén van”. Lehet a rossz hangosítást okolni, meg, hogy elcsúsztak szólamok, de még így is nagyobb lelkesedést vártak volna a helybéliektől.

 

“Készültünk nyolc hónapot erre a fellépésre, nagyon meg akartuk mutatni, hogy itt vagyunk, összeálltunk, csináljuk. Erre semmi. Tapsoltak valamennyire, de utána egyik falubeli se mondott annyit, hogy ez jó volt, vagy azt, hogy ez rossz volt. Ez az érdektelenség még a negatív kritikánál is bántóbb. Nem sztárok akarunk mi lenni, csak megmutatni, hogy a semmiből is fel lehet építeni egy működő közösséget” – mondja Móni, aki egészen odáig megy, hogy kijelenti: ha megy is a kórus tovább, az biztos, hogy ők Ároktőn többet fel nem lépnek.

Azért a feltételes mód, mert idén június óta nincs kórusvezetőjük. Addig hetente egyszer, péntek délutánonként érkezett hozzájuk egy lelkes énektanár, de sajnos az együttműködés megszakadt. Azóta próbájuk sem volt, de nagyon várják már a folytatást. Nehéz ide embert találni, messze van, rossz a közlekedés, autó nélkül nehézkes a falu megközelítése. “Meg hát itt van ugye, a település híre, az előítéletek” – mondja Móni, aki utána gyorsan hozzáteszi, hogy nem olyan rossz ez itt, mint azt sokan a hírek alapján gondolják. Ottjártunkor már volt némi halvány remény, hogy a hónapok óta tartó hiábavaló keresés után talán lesz jelentkező: egy budapesti gimnázium tanára úgy tűnik, vállalja, hogy hetente egyszer elmegy Ároktőre, és gyakorol a kórussal. Több fellépésük is le van beszélve, és ezekről semmiképp sem szeretnének lemaradni, szóval lesz munka bőven, ha végre lesz kivel gyakorolni.

“A minden, ez a minden” – hajtogatják a közösségi ház sörpadján, libasorban ülő kórustag általános iskolások arra a próbálkozásomra, hogy megtudjam, mit is jelent nekik a kórus, és mit jelent a tagjának lenni. Egész sokan eljöttek, tudják, hogy a kórusról írunk, mégsem túl beszédesek. Inkább egymást húzzák, viccelődnek azon, hogy ki szokott csak tátogni, de válaszolni nem igazán akarnak. Néhány halkan elmormolt szó azonban eljut hozzám, mint például, hogy erősödött a barátság, meg, hogy jó érzés egy csoport tagjának lenni.

Fotó: Adrián Zoltán / Képszerkesztőség
Fotó: Adrián Zoltán / Képszerkesztőség

Tartózkodásuk akkor kezd oszladozni, amikor szóba kerül a nyári, budapesti kirándulásuk. Ahogy kezdenek megnyílni, dereng már a fő mozgatórúgó: a kórus lehetőséget ad nekik arra, hogy kiszakadjanak Ároktőről. Külföldön még egyik gyerek és egyik felnőtt kórustag sem járt, de a gyerekek még a fővárosba sem jutottak el. Egészen idén júliusig, amikor is három napra beköltöztek a csillebérci gyerektáborba, az volt a bázis, és onnan mentek fellépni, várost nézni, meg az egyik fővárosi pláza mozijába.

Amikor ez szóba kerül, akkor egymás szavába vágva mesélik, hogy mennyire jó volt a film, meg a pocporn, meg a nagy fotelek. Többen a pláza előtti szökőkútba is belegyalogoltak, mert nem láttak még ilyet. Tiszta vizesek lettek – nevet Móni.

A kirándulást ugyanúgy élvezték a felnőttek is. Az egyikük, a közmunkásként dolgozó Irma, aki szintén ott ül a közösségi házban, azt mondja: soha nem énekelt ezelőtt sehol, de nagyon élvezi ezt az egészet, mióta tart. Nem bánja, hogy minden nap próbálni kell, amíg volt kórusvezetőjük nem ritkán délután öttől este nyolcig gyakoroltak. “Jól összerázott minket ez a kórus, barátságok köttettek, és legalább van mit csinálni, nem olyan unalmasak a napok” – teszi hozzá.

“Ő egy nagyon rossz gyerek volt, de mióta idejár, jobban viselkedik” – mutat Móni az egyik tíz év körüli fiúra. Neki kellett az, hogy valamivel kitűnjön, hogy valaki észrevegye, hogy tehetséges valamiben.

Tetszett a cikk? Ossza meg!
Olvasna még több ilyet? Kövesse az Abcúgot a Facebookon is!