Március elsejével önkormányzati hatáskörbe került a szociális ellátások kiosztása és a jogosultság feltételeinek megszabása – ezzel együtt pedig gyakorlatilag teljesen megszűnik az állami szerepvállalás a segélyezésben. A hirtelen jött döntések lehetséges következményeiről több forgatókönyv is létezik, egy kérdésben viszont egyetértés van a reformot kritizáló szakértők között: az ellátások eddigi színvonalát valószínűleg nem lesznek képesek tartani az önkormányzatok. Ahhoz pedig, hogy a decentralizáció pozitív hatásai is érvényesülhessenek, forráselvonás helyett bővítésre, de legalábbis kevésbé bizonytalan finanszírozásra volna szükség.
Az állami helyett települési és járási szociális ellátások március elsejei bevezetése óta elkezdődtek a találgatások: vajon mit kezdenek majd az önkormányzatok a nyakukba szakadt segélyezési feladatkörrel. A megszűnő méltányossági közgyógyellátás, a méltányossági ápolási díj, a lakásfenntartási támogatás és az adósságkezelési szolgáltatás helyett ugyanis ők döntik el, hogy milyen szükségleteket, milyen feltételekkel támogatnak.
A decentralizáció akár a segélyezési rendszer hatékonyságát is növelhetné, hiszen a saját szegényeiről közelebbi és pontosabb képet kaphatnak a kerületek, települések önkormányzatai. A gyakorlatban azonban a legtöbb helyen a megfelelő források hiánya miatt az ellátások szűkülni fognak, és a rendszerből kiesők, tehát a semmilyen ellátásban nem részesülők száma is tovább növekszik majd. Így foglalhatóak össze röviden a „Lehet profitorientált a segélyezés?” című vitaest tanulságai, amelyet a Fent és Lent blog szervezett a nyolcadik kerületi közösségi kocsmában, a Gólyában. A beszélgetésen Misetics Bálint és Kovács Vera szociálpolitikusok – az A Város Mindenkié Mozgalom (AVM) aktivistái – vázolták fel a területi segélyezés bevezetésének lehetséges következményeit.
Ha az önkormányzatok forrás-átcsoportosítási képességén múlik majd, hogy milyen típusú segélyből ki mennyit kap, az súlyos területi egyenlőtlenségekhez vezet – magyarázta Kovács Vera. Ez azt jelenti, hogy azok a települések, fővárosi kerületek lesznek képesek a legbőkezűbb rendszert fenntartani, ahol a helyi adókból – főleg az iparűzési adóból – befolyó bevétel a legmagasabb. Ez főleg a budapesti kerületeket jelenti. A legrosszabbul pedig azokban az országrészekben élő szegények járnak majd, ahol a gazdaság amúgy is gyengébben teljesít. „Holott logikusan ezeken a területeken szorulnak rá leginkább az emberek a szociális segélyekre” – hangsúlyozta Kovács.
Azok az önkormányzatok, amelyeknek az iparűzési adóból vagy más helyi adókból származó bevétele nem fedi le teljesen a segélyezési rendszert, pályázhatnak állami támogatásra. Az elkülönített keret azonban mindössze 30 milliárd forint, amit 1500 település között oszt szét az állam. Misetics Bálint szerint szép számmal lesznek olyan önkormányzatok, amelyek semmilyen állami forráshoz nem jutnak majd emiatt. A szociálpolitikus szerint a reformok – a kormányzati retorikával ellentétben – úgy 35-38 milliárdos forráselvonást jelentenek összességében a rendszerből. Még úgy is, hogy az aktív korúak támogatását önkormányzati szintről járási szintre emelték. A becslések szerint ugyanis a szociális segélyezés terhei nagyobbak lesznek, mint amennyi pénz így felszabadul az önkormányzatok büdzséjében.
Az így kialakult helyzetre önkormányzati részről adott válasz tehát újabb helyi adók bevezetése, vagy a segélyek mértékének és az azokat igénybe vevők körének csökkentése lehet. Misetics szerint a legtöbb esetben a második forgatókönyv várható. „Profitorientált működéssel az eddigi szint tartása vagy javítása helyett inkább a szegények (el)üldözése az irány, ami felé tartunk” – magyarázta. Misetics hangsúlyozta: nem a pénzhiány az egyetlen oka annak, hogyha az önkormányzatok nem támogatják eléggé a szegényeket. Szerinte a rendszer önmagában is igazságtalan, „sok esetlegességet és súlyos idiotizmust tartalmaz”. Ilyen például az est folyamán sokat emlegetett és kritizált Budapest VIII. kerületi modell, amellyel Kovács Vera szerint „annak adnak települési támogatást, akinek szeretnének”. Ezzel arra utalt, hogy a Kocsis Máté vezette kerületben környezettanulmányokkal szórnának ki rászorulókat a segélyezettek köréből, a „lakókörnyezet rendezettsége” vagy a „közösségi együttélés szabályainak betartása” kitételekre hivatkozva.
Az tény, hogy az önkormányzatok most szabad kezet kaptak, akár progresszív segélyezést is bevezethetnek, mint amilyen a Budapest XIV. kerületében, Zuglóban bevezetett minimumjövedelem is (amelynek kidolgozásában Misetics Bálint is részt vett). Azok a települések azonban, ahol a lakosság nagyobb százaléka szorul szociális ellátásokra, jellemzően túlélésre játszanak – azaz, hogy ne növekedjen drasztikusan a rendszerből kiesők száma.
Ellátatlanul hagyni valakit rövidtávon olcsóbb ugyan, de ez az egyén előbb utóbb egy másik ellátásba fog bekerülni, például a bérlakásból kilakoltatás után anyaotthonba, vagy épp hajléktalanszállóra – magyarázta Kovács Vera, miért kerül később a sokszorosába a szegények szociális ellátása, mint az elején megspórolt „preventív” támogatás. Ilyen volt a központilag megszűnő lakásfenntartási támogatás, vagy az adósságkezelési szolgáltatás is, amivel a rezsi- és lakbérhátralékot felhalmozó családokat támogatták.
A szociális ellátórendszer problémái viszont Misetics és Kovács szerint nem 2010-ben kezdődtek. Misetics szerint a családonkénti segélyezés 2008-as bevezetése is egy súlyos megszorításként értelmezhető, a családi pótlék és az állami normatívák reálértéke pedig folyamatosan csökken. A fordulópont azonban 2009-ben volt, azóta ugyanis a szegénységi mutatók folyamatosan növekednek, és egyre nő a különbség nem csak az EU-átlag, de még a regionális mércét jelentő V4-es átlag és Magyarország között is. Arra viszont nincs sok esély, hogy a mostani reformok, ha nem is visszafordítanák, de legalább lassítanák ezt a folyamatot. „Míg eddig is csak a gettó csinosítgatása zajlott, most a gettó falaira szögesdrótot húztak fel” – mondta Misetics Bálint.
Megosztás