Keresés

Nem kell öltöztetni, csak mert vak vagyok

Úgy beszéltek róla a jelenlétében, mintha ott sem lenne, és az is előfordult, hogy semmibe vették a jogait, csak azért, mert nem lát. Márta négy gyereket szült gyengénlátóként, mára teljesen vak. Pár eset ugyan az emlékezetébe égett, de sosem bántak vele durván az orvosok, mert látássérültként vállalt gyereket. Volt, hogy öltöztetni akarták, a tanárnéni pedig annyira sajnálta a vaksága miatt, hogy inkább nem mondta el a gyerek matek egyeseit. 

_HDA3467

Márta 15 éves volt, amikor elkezdett nem látni a sötétben. “A mai napig sem tudják megmondani, hogy miért alakult ki nálam a betegség, sokat hallottam orvosoktól, ahogy engem vizsgáltak, és a kollégájuknak azt mondták: ‘gyere nézd meg, ilyet még nem láttál'” – mondja. Ötven évesen lett teljesen vak, azóta csak a fényviszonyokat érzékeli, tudja például, hogy mikor van éjszaka és mikor nappal. Az, hogy gyengénlátó lett, nem törte derékba az életét, de “bélyeget gyűjteni mondjuk nem tudtam volna”.  (Az édesanya második szereplője annak a sorozatunknak, amiben valamilyen fogyatékossággal élő nőt és a szülészeti rendszerben őket ért tapasztalatokat mutatjuk be. Előző cikkünkben Krisztinával, a mozgássérült anyukával beszélgettünk.)

Férjével húsz évesen ismerkedett meg, házasságuk második évében pedig már első gyereküket várták. Márta férje ugyan szülész-nőgyógyász, de azt mondja, nem kísérgette többet a vizsgálatokra, mint egy látó nőt a férje, és összesen négy közös gyerekük közül egyiket sem nála szülte. “Nem mindig előny, ha az embernek orvos a férje. Nagyon gyakran kevesebb információhoz jutottam, mondván az én férjem úgyis orvos, és úgyis mindent tudhat” – mondja.

  • “Kolléga, normális maga? Nem elég, hogy egy ilyet feleségül vesz, még gyereket is vállal tőle”?

Ezt egy szemész professzor kérdezte a férjétől, amikor Márta már terhes volt, és egy szakjavaslatra várt arról, hogy császármetszést vagy természetes szülést javasol-e neki. A rendelőben Márta is bent volt, amikor a professzor mélyen a férje szemébe nézett, és feltette ezt a kérdést.

_HDA3499

Bár ez a mondat a mai napig a fülében van, nem tapasztalt durva bánásmódot vagy negatív megkülönböztetést a szülészeteken, nőgyógyászaton. Jószándékú tudatlanságot viszont igen, főleg az ápolóknál, nővéreknél, asszisztenseknél. “Sokan azt hiszik, hogy egy látássérült beteget öltöztetni és vetkőztetni kell” – meséli. Amikor ilyen helyzetbe került, jelezte, hogy ő otthon is egyedül öltözött fel, így a rendelőben a levetkőzés is menni fog neki, de voltak olyan szituációk, amikor inkább hagyta magát. “Úgy éreztem, hogy talán egyszerűbb, ha most már megengedem neki, hogy levetkőztessen, ő is örülni fog és nem kell tovább harcolnunk”.

Nem jellemző rá, hogy bárhol balhézna vagy jelenetet rendezne, de egy mammográfiai vizsgálat egyszer kihozta belőle az akadéskodót. A vizsgálat után letettek elé egy papírt és az orvos megkérdezte tőle, hogy tud-e aláírni. Márta mondta, hogy igen.

  • “Akkor írja alá”
  • “Mit?”
  • “Ezt”
  • “Mi ez?”
  • “Egy papír”
  • “És mi van a papíron?”
  • “Egy szöveg”
  • “Lenne szíves felolvasni nekem a szöveget?”

Az orvos végül felolvasta, a papíron az volt, hogy Márta beleegyezik a vizsgálatba, amin akkor már túl voltak. “A végén már ő is ideges volt, és én is, de mind a ketten fegyelmeztük magunkat” – nevet Márta. Azt mondja, azért nem hagyta annyiban a dolgot, hogy lássa az orvos, neki ez mit jelent. Hogy tudja: ő szívesen aláírja, de joga van hozzá, hogy megismerje a tartalmát.

A védőnői rendszerről viszont csak pozitívan tud mesélni. Akihez ő került, már ugyan húsz éve dolgozott a szakmájában, de Márta volt az első látássérült édesanya, akihez kiküldték. “Az első találkozáskor azt kérdezte, hogy én tudom-e, hogy mit kell csinálni, mert neki fogalma sincs. Együtt kitaláltuk, mit és hogyan kell. Nagyon hálás vagyok neki azóta is, hogy partnerként kezelt engem”.

_HDA3494

Az óvoda és az iskola volt az a közeg, ahol már Márta is találkozott a megkülönböztetéssel. “Másodikos gyerekem azzal jött haza az iskolából, hogy egy másik gyereknek azt mondta az anyukája, hogy vigyázzatok a Ráhellel, mert vak az anyukája”. Bár ez utóbbit valószínűleg az édesanya mondatta vele, egy másik esetben a tanárnéni túlzott pátyolgatása miatt lett majdnem baj.

Márta gyerekének már három intője volt matekból, de nem szólt otthon a jegyekről, “a tanárnéni pedig sajnált, mert akkor már teljesen vak voltam, ezért nem akarta elmondani nekem, hogy milyen rosszul áll a gyerek”. Szerencsére mindig volt egy-két anyuka, akinek sikerült túllépnie azon hogy Márta vak. Ők voltak azok, akik felhívták egy-egy szülői értekezlet előtt, hogy menjenek együtt. “A gimnáziumig még könnyű volt eljutni, de bent megtaláni a 457-es szobát, na az már nehezen ment volna segítség nélkül” – nevet.

Márta szerint érdekes kérdés, hogy a pozitív diszkrimináció jó- vagy rossz. Még abban a rendszerben nőtt fel, amikor a felsőoktatásban nem kaptak plusz pontokat a fogyatékossággal élő jelentkezők, csak azért mert nem voltak teljesen egészségesek. Nem pártolja a pozitív megkülönböztetést, de tudja, hogy ezt sokan másképp gondolják a sorstársai közül. Szerinte aki nem sajnáltatja magát, hanem megpróbálja megoldani a problémáit és tud kulturált módon segítséget kérni, az egyfajta szimpátiát vált ki az emberekből.

A segítséggel azonban óvatosan kell bánni. A vak anyukának ugyan egyszerűbb, ha a látó tisztába teszi helyette a gyereket, de ha a kezdetektől fogva nem alakul ki az anya és a gyerek közötti speciális kommunikáció, akkor egy idő után az anya krízisbe kerül.

Tetszett a cikk? Ossza meg!
Olvasna még több ilyet? Kövesse az Abcúgot a Facebookon is!