Búcsú az Abcúgtól

Öt éve alapította Richard Field üzletember az Abcúgot, hogy mentőövet dobjon azoknak az újságíróknak, akik távozni kényszerültek a kormányközelivé váló Origótól, és lehetőséget adjon nekik, hogy őszintén, korlátozás nélkül írjanak arról, hogy mi történik az országban. Lehetővé tette, hogy eljussunk az ország legeldugottabb, legszegényebb szegletébe is, és írjunk az ott élők elképzelhetetlenül nehéz életéről. Az volt a küldetésünk, hogy olyan helyeket, olyan embereket, olyan társadalmi csoportokat mutassunk be, akikről és amikről a magyar sajtóban méltánytalanul kevés szó esett. Szétszakított családokat, ápolási díjon tengődő szülőket, az iskolában elkülönített roma gyerekeket, munkához, lakáshoz nem jutó mozgássérülteket. és még sorolhatnám.

Talán az Abcúg is segített abban, hogy mostanra más újságokban is egyre gyakrabban készülnek szocioriportok, egyre több cikk születik hátrányos helyzetű emberekről, csoportokról.  És talán abban is részünk van, hogy felkutattuk azokat a szakértőket, civileket, akikkel értelmesen lehet beszélni Magyarország rettenetes megosztottságáról, szegénységéről, a társadalmi igazságtalanságokról. Az Abcúg ezzel teljesítette az eredeti küldetését, ezért december utolsó napján befejezzük a munkát. Az Abcúg egy sikertörténet, rengeteg örömünket leltük az amúgy lelkileg sokszor nagyon megterhelő munkában.

Ha elolvasná az ajánlott cikkeket, kattintson a címekben elhelyezett linkekre!

Mindenkivel van valami, csak annak még nincs neve

 

Én olvastam a legtöbb abcúgos cikket, és nem tudom megmondani, hogy miért esett a választásom a bakonybéli Bocira, de már akkor is tudtam, hogy ez lesz a kedvenc cikkem, amikor elkészült. Pedig ez még az Abcúg kezdetén volt, rengeteg jobbnál-jobb cikk készült azóta nálunk. Elbűvölt Boci, az aspergeres fiú, és az a mesevilág, amit az anyukája teremtett köré sok kis malaccal, hogy a világot befogadhatóvá tegye a gyereke számára.

Tóth Sára, főszerkesztő

Nekem ő a másik felem

 

Több cikket is írtam az Abcúgra, ami a súlyos kilátástalanságot dokumentálta. Ez a cikk is illeszkedik ebbe a sorba, de a kutyatartó hajléktalanokban mégis volt valami reményteljes. Hogy helyzetük ellenére is igyekeznek fenntartani az otthonosság érzetét azzal, hogy gondoskodnak valakiről. Meg persze én is kutyás vagyok, és jó volt hasonló gondolkodású emberekkel beszélgetni.

Ballai Vince

Úgy hívnak, a botos öregasszony

 

Három éven keresztül írtam az Abcúgnak nyomorról, abszurd bírósági ügyekről, bátor civilekről és súlyos társadalmi problémákról. Az idősápolás lehetetlen magyar helyzetéről szóló cikkemmel még díjat is nyertem. Az anyag, amit most ajánlok, nem ennyire húsbavágó, de fontos, a tanyasi életről szól.

Azért esett rá a választásom, hogy leírhassam ezt a sztorit:

A cikk nyitóképén Irén és a fia, Szilveszter áll a tanyájuk előtt. Régóta éltek már ketten, mindentől távol egy sártengerrel körbevett tanyán. Szokatlan volt számukra az egész szituáció, amibe akkor kerültek, amikor mi megérkeztünk hozzájuk. A fotós kollégám beállította őket a házuk elé, hogy képet készíthessen róluk. Egy ideig bírták a kattintgatást, majd az egyikük halkan elkezdett kuncogni, mire a másikuk is elkezdett kuncogni. Ott álltunk a hidegben  a semmi közepén, ők meg halkan, de kitartóan kuncogtak azon, hogy fotózzák őket. Az egész egyszerre volt teljesen képtelen, és mégis, nagyon életszerű.

Ha valami miatt jó volt újságírónak lenni az Abcúgnál (vagy bárhol másutt), akkor az ilyen váratlan, és mégis valahogy emberi helyzetek miatt volt jó.

Albert Ákos

Öt szem diót, három cukorkát várnak a Mikulástól

 

Ez volt az első cikkem, amit a súlyosan, halmozottan beteg gyereket nevelő családokról- jellemzően anyákról- írtam. Az évek alatt ezt számtalan másik követte, igyekeztem minden apektusát körbejárni ennek az akkoriban még méltánytalanul szőnyeg alá söpört témának. Voltak ennél informatívabb, nagyobb erejű írásaim erről az élethelyzetről, mégis talán ez az első áll a legközelebb a szívemhez. Kicsit úgy tekintek rá, mint egy fontos lépésre azon az úton, ami évekkel később az ápolási díj megemeléséhez vezetett. Ha csak minimális szerepem volt ebben, az mindennél többet jelentő elismerése a munkámnak.

Prókai Eszter

Az Abcúgnál dolgozva sokszor közelről láthattam, milyen lehetetlen helyzetbe sodorja a kiszolgáltatottság a társadalom peremén élőket. Mégis talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy egy komplex, multimédiás összeállításban mutattuk be, miért szűk és gyenge a magyar középosztály, és miért tenné jobbá, igazságosabbá a társadalmunkat, ha ez nem így lenne.

Nagyon izgalmas volt azon gondolkodni, hogyan lehet átélhetően bemutatni egy orvos, egy tanár vagy egy vállalkozó mindennapos küzdelmeit anélkül, hogy megragadnánk az egyszerű panaszkodás szintjén. Közben érdekes karaktereket ismertem meg, akik hajlandóak voltak beengedni a nyilvánosságot a magánszférájukba. Beszéltek pénztárcáról és fogyasztásról, szabadságról és alkukról, csupa olyasmiről, amitől mások tartanának. Remélem, nemcsak ők nézik vissza szívesen ezt a kilenc videót és öt cikket, amik két év után is ugyanolyan aktuálisak.

Szurovecz Illés

Lassan csak magányos szülők lakják a nyolcvanas évek emeletes házait

 

Azért ezt a cikket emelném ki az Abcúgra készült sok írásom közül, mert szerintem a vidéki Magyarország egy nagyon jellegzetes problémájára hívtuk fel a figyelmet vele, a magyar sajtóban tudomásom szerint először.

A nyolcvanas-kilencvenes években tömegével épültek a többgenerációs családi házak az akkor még nagyobb megtartóerővel rendelkező kisebb településeken is. Időközben azonban egyre durvább méreteket öltött a vidékről elvándorlás, és ritka, hogy kettőnél több generáció éljen egy fedél alatt. Így a tágas, több emeletes családi házak, a jólétnek ezek a szimbólumai, egyre inkább üresen maradnak – óriási terhet jelentve a bennük ragadó idősödő szülőnek.

Jól érzékelteti, mekkora gond ez, hogy amikor a riport készült, a Nógrád megyei Pásztón és Szurdokpüspökiben pár óra leforgása alatt össze tudtunk szedni egy riportra elegendő interjúalanyt. Szinte mindegyik nagy családi házban, ahová becsöngettünk, fennállt a fent leírt helyzet. (A témaötlet Hajdú D. Andrástól jött, egy közös riportunk közben. Az én érdemem pusztán annyi, hogy lelkesedtem iránta, és nem hagytam elsikkadni.)

Neuberger Eszter

A család reménysége: a szőke, kék szemű Szofi

 

A Szofiról szóló anyag volt számomra az egyik legkedvesebb az Abcúg 5 éve alatt. Eredetileg csupán egy rövidebb anyagnak indult a fotózás, a célkitűzésem az volt, hogy bemutassam egy születés történetét. Ez a szekvencia jelent meg az Abcúgon még 2017-ben, aztán szép lassan kinőtte magát a sorozat, és idestova már a negyedik éve fotózom a kislány felnövekedésének történetét önálló projektként.

Rengeteget tanultam ebből a sorozatból, hiszen összességében hónapokat töltöttem Tiszanánán, és azt hiszem végre sikerült olyan perspektívából láttatnom a magyarországi cigányság mindennapjait, ami sallangmentes és őszinte, és ami pontosan reflektál arra a kilátástalanságra, amelyben sok tízezer család él ma.  A sorozat folytatása itt tekinthető meg.

Hajdú D. András

A zokni a betét, a zsepigombóc pedig a tampon a rászoruló nőknek

 

Akkoriban egyre többet lehetett hallani arról a médiában, hogy Magyarországon is létezik a menstruációs szegénység. Jó ötletnek tűnt megszólalókat keresni, akik első kézből mesélik el, hogy vészelik át a menstruációjukat, miközben ennivalóra is alig van pénzük.

 Persze a megvalósítás már nem volt olyan egyszerű, a hajléktalanszállókon inkább idősebb nők tartózkodtak, és csak többszöri próbálkozásra találtam egy harminc körüli nőt. Volt, hogy teljesen feleslegesen utaztam el egy faluba, ahol tudni lehetett, hogy sokakat érint a probléma, de beszélni nem mertek róla. Az első interjúalanyom egy egyetemista lány volt, meg is döntötte azt az elméletem, hogy kizárólag a mélyszegénységben élő vidéki nőknek nincs pénzre betétre. Ahogy egyre több érintettel beszéltem, világossá vált, hogy mennyire fontos az ügy. Lehet véletlen, de a cikk megjelenése után pár nappal nyújtottak be egy törvénymódosítási javaslatot a parlamentben, amit végül hónapokkal később elkaszált a bizottság.

Sokan kérdezik, hogyan lehetett ennyi nyomorúságról írni az Abcúgon, és mi ad erőt hozzá. Én általában azt a cikket hozom fel válaszként, amikor egy huszonéves polgárőr felkarolt egy hajléktalan férfit Pécsett, miután a hatóságok lerombolták a kunyhóját, az ilyen történetek mindig erőt adtak a folytatáshoz.

Zsilák Szilvia

Szarvason mindenki név szerint ismeri a csicskákat

 

Azért emelném ki ezt a cikkemet, mert ennek az anyagnak az elkészítése, a megjelenése és az utóélete is nagy jelentősséggel bír számomra. Az elmúlt három évben sok olyan riportot készítettem az Abcúgnál, ami nyomorban, szegénységben élő embereket, fogyatékossággal élő gyerekeket nevelő szülőket mutatott be, de egy sem érintett meg annyira, mint a Szarvason készített riportom.

Megrázó volt látni a kizsákmányolt, leromlott egészségű, a csicskatartó családoknak teljesen kiszolgálatott férfiakat, akiken az Ótemplomi Szeretetszolgálatot leszámítva senki nem segített, holott a városban mindenki tudta, hogy éheztetik és bántják őket. A cikk megjelenése reményeimnek megfelelően nagy port kavart a médiában, rengeteg ember a riportnak köszönhetően most hallott először a modernkori rabszolgaság, csicskatartás létezéséről. Egy újságírónak mindig nagy öröm, ha sokan olvassák, lájkolják és osztják a cikkeit, de számomra a legnagyobb eredmény, amit ez az anyag elért, hogy egy Szarvason tartott csicska azért szabadulhatott meg, mert a nő, akinek a kertjében rejtőzködött, olvasta a cikkemet és tudta, hogy kihez kell fordulnia.

Fődi Kitti

Semmit nem jelentenek a megemlékezések a romagyilkosságok túlélőinek

 

Biztos, hogy nem ez volt a képileg legtökéletesebb vagy legmozgalmasabb anyag, amit az Abcúgra csináltam, nekem mégis ez a legfontosabb.

Gimnazista voltam, amikor a 2008-09-es romagyilkosságok történtek és nagyon élénken él bennem az emlék, hogy a környezetem mennyire nem tudott mit kezdeni a történtekkel. Megrázó volt hallgatni a túlélőket, amint arról beszélnek, hogy a magyar állam egy egyszeri kártérítés kifizetése után hogyan hagyta magára őket a lelki és fizakai traumáikkal.  A tíz éves évforduló kapcsán a legtöbb híradás a megemlékezésekről és a történtek tárgyilagos felelevenítéséről szólt, ezért nagyon örülök, hogy mi hangot adhattunk a gyűlöletbűncselekmények érintettjeinek.

Pivarnyik Balázs

Mizsur András