A dobolás és a papírtrombiták indították be a gyerekeket igazán a Budapesti Fesztiválzenekar koncertjén Cserdiben. A zenekar tagjai közösségi programként vitték el a hátrányos helyzetű faluba a Zenevár előadást, amivel egyszerre akartak szórakoztatni és közösséget építeni.
“Gyakorolni kint lehet az udvaron!” – küldik ki a színes lapokból frissen hajtogatott papírtrombitákat azonnal kipróbáló gyerekeket a cserdi rendelő-művelődési ház szűkös előteréből, megelőzendő a kialakuló hangorkánt. Mindig a trombita a legnépszerűbb – jegyzi meg a Budapesti Fesztiválzenekar egyik segítője, aki a gyerekekkel közösen készíti az alkalmi hangszereket – a trombitán kívül félliteres üdítőspalackból csörgőt, tojástartóból és befőttesgumiból pedig pengetős eszközt.
A gyerekek pedig fújják, rázzák és pengetik, próbaképp az előtérben, majd edzésként az udvaron. Ők is beszállhatnak majd a közös zenélésbe a Fesztiválzenekar tagjaival, de inkább csak élvezik, hogy fújhatják a műanyag sípos kis trombitákat, amíg elkezdődik a Zenevár előadás.
A Zenevár lényege, hogy meseszerű keretben mutatják meg a gyerekeknek, hogy egy zenekar nem csak a zenéről szól, hanem közösségként is működnek a tagjai. Hogy amikor együtt muzsikálnak, az egy csapatmunka eredménye, ami örömet okoz, felszabadít, és rábír, hogy mindenki figyeljen a másikra is – mondta Illési Erika, a zenekar hegedűművésze, egyben a program kitalálója.
A zenekar rendszeresen tart közösségi heteket. Ezeken többfajta programot futtatnak: vannak a templomi vagy zsinagógai koncertek, játszanak idősotthonokban, van hangszerkóstoló gyerekeknek, illetve a Zenevár. A Baranya megyei Cserdibe hozott műsor a nyolcadik Zenevár, korábban jártak többek között Bódvaszilason, Toldon, Tégláson, Tiszaszalkán, vagy éppen a zuglói Mozgásjavító Iskolában.
A közösségi hetek célja részben a szórakoztatás, részben pedig a közönség megújítása. “Nagy a kontraszt, most látszik igazából, ahogy visszajöttünk az ázsiai turnéról, hogy egyre öregszik itthon a klasszikus zene közönsége” – mondta a jó háromórás buszúton odafelé Bolyki László brácsás. Őt meglepetésként érte, hogy milyen lelkes és fiatal volt a közönség Kínában, szerinte ez azért van mert ott még most tanulják az európai kultúrát. Az olyan közösségi programoktól, mint amilyen a Zenevár is, azt várják, hogy “kúl élménnyé teheti” a klasszikus zenét. A brácsás szerint a zenészeknek is felüdülés ez a fajta program a turnék és komolyabb előadások között. “Nincs intellektuális rezervátum-hangulat, de a zene a hátrányos helyzetekben élők számára egyenes út lehet a kitörésre is.”
“Egyfajta hálózatot szeretnénk építeni, hogy ne csak egyszeri élmény legyen a zenehallgatás. Hogy valamilyen módon fogjuk a kezüket, és ne csak a gyerekekkel, hanem a felnőttekkel is kezdjünk valamit” – erről már Erdődy Orsolya, a zenekar igazgatóhelyettese beszélt a cserdi művelődési ház teraszán, ahol Bogdán László polgármester többek között cigánylecsóval, illetve a pécsi Kóstolda cigányétterem által készített rétesekkel, töltött káposztával vendégelte meg a zenészeket.
Erdődy Orsolya szerint szeretnék tartani a kapcsolatot, és később esetleg rendes koncertre is elvinni egy-egy családot az általuk felkeresett hátrányos helyzetű településekről, akár Budapestre is. “A zene csak eszköz, a lényeg a közösségépítés, modellt mutatni, hogy közösen együtt létre lehet hozni valamit.”
A műsort nagy trombitálás vezeti be: a gyerekek már odabent, a zenekar elé lerakott gumiszőnyegen fújják a papírtormbitákat, és csak nehezen adják át a teret a zenekarnak. “Fiatalember, ne legyél gizda!” – inti rendre a polgármester az egyik zajongót, hogy végre elkezdődhessen a mesekoncert.
“Núsimen hszinsangmen – hölgyeim és uraim” – Illési Erika, a Zenevár udvaribolond-jelmezbe öltözött mesélője több nyelven, például az ázsiai turnéra utalva, kínaiul is megszólítja a közönséget, majd körbekérdez: Ki milyen nyelveket ismer? – “Német!” – kiáltják többen – “Angol! Cigány!” – így mások. “És ki ismeri a kutyák nyelvét? Ki ismeri a madarak nyelvét? És ki tudja, hogyan kell a zene nyelvén beszélni? Erről szól a mese…”
A mesebeli hasonlat egy középkori királyság, ez a Zenevár, ahol a karmester a király, a csillogó aranyozott fafúvósok az udvarhölgyek és nemesek, a rézfúvósok a páncélos lovagok és így tovább, akik “Egy nyelven beszéltek, a zene nyelvén”. “Ebből bármilyen mese költhető.” Van követség, hárfázó királylány, tó parti séta, és a végén közös zenélés is.
A gyerekek hol feszültebben, hol szétszórtabban figyelnek, de a darabok között önfeledt, boldog trombitálással egészítik ki a tapsot. “Ronaldo! Ronaldo!” – biztatják társai az egyik népszerű fiút, amikor Illési Erika önként jelentkezőt kér kutyául ugatni Vivaldi Négy évszakának megfelelő tételénél. Ronaldo azonban nem mer kiállni, végül egy másik kisfiú, Bendzsi áll a mikrofon elé, és lelkesen ugat a brácsával együtt, bár az ütemet nem mindig találja el.
A csúcspont egyértelműen a vödörtánc. Négy ütős térdel műanyag vödrök elé és kezdi el püfölni őket egyre magával ragadóbb ritmusban. A gyerekek teljesen beindulnak: szinte mindegyikük feltérdel, és a nyakát nyújtogatva figyeli a dobosok ördögi módon együtt pörgő kezeit, rázzák a ritmusra a fejüket, majd a végén őrült huzavona kezdődik a kiosztott dobverőkért, szerencsére elég sok van a zenekarnál. Ez marad meg a legjobban a gyerekekben. “A dobosok” – mind csak ezt mondta, amikor a műsor után azt kérdeztem tőlük, hogy a koncertnek melyik része tetszett a legjobban.
Pedig a végén még közös zenélés is volt, és ekkor már lehetett nagy hangerővel fújni, rázni pengetni Charpentierre, amit ki is használtak, sőt. Már rég túl voltunk a záró tapson, a gyerekek is belaktak a töltött káposztából, Bogdán László is bemutatta friss ösztöndíjának nyerteseit, és a zenészek is pakoltak fel a buszra, amikor a gyerekek kis csoportjai még mindig a papírtrombitát fújva, csörgőket rázogatva, a dobverőkkel verve a ritmust masíroztak hazafelé.
Megosztás